Hans Habe
Texas
Egy író kicsit kevesebb, mint egy férfi. Egy írónő, kicsit több, mint a nő. A könyvkritika olyan, mint az öngyilkosság: végleges, de elodázható, még akkor is, ha a kritikus olyan, mint az eunuch a háremben, mindent értő szemmel figyel, de megcsinálni jobban, arra képtelen
(Rajkó Félix)
A hajdani aranyifjút, a bécsi nők és sikerek dédelgette ifjú főszerkesztőt, a népszövetségi és párizsi tudósítót a náci ragály tette antifasisztává, a háború edzett katonává.. Szinte lakmuszpapírral vizsgálta Stahrenberg herceg lapjait és milíciáját, s a furcsa (elő)háborúban - habár meghúzódhatott volna Svájcban - francia önkéntesnek állt. A vereségre gondolva idézi a Tiltott övezetben Kossuth és Mauriac egybecsengő érvelését: Nem az a lényeg, hogy győztünk-e, hanem az, hogy ellenálltunk! Vichyt és Madridot érintve, kalandos úton (de Roosevelt-vízummal) kel át az óceánon, és igazol át az USA hadseregébe
1941-ben írja meg a második világháború első dokumentumregényét, a biblikus című Ha elesnek mellőled ezeren címűt, név szerint emlékezve tucatnyi magyar századbeli társára. Neve mellé ekkor visszaveszi a Békessyt, amelyen 1911-ben Budapesten anyakönyvezték. Legalábbis ez szerepel főhadnagyi kinevezésén, amivel a gettysburgi Camp Sharp kiképzőtáborában már oktató. Fehérek közt egy európai, aki átesett már a tűzkeresztségen, a náci fogolytáborokon. Csak ilyen múlttal és tapasztalatokkal lehet valaki hiteles elemzője a német népléleknek.
A hadra kelt sereggel járja be Tobruk, Monte Casino és Omaha Beach poklait, sokat lát, tud és ír a háborúról. Graham Greene-hez hasonlóan ő is megmártózik a titkosszolgálat hínáros mély vizeiben. Amikor már a megszálló sereg őrnagyaként kiszáll golyójárta dzsipjéből, döbbenten látja, mint változtatta lapidáriummá az USA légiereje a bajor fővárost. És a döbbenet folytatódik. A romházak plakátjain ott van Eisenhower 1. számú kinyilatkoztatása: Hódítani jöttünk, nem felszabadítani! Habár e minden propagandaérzéket nélkülöző jelszó rövid életű, értelmét húsz évvel később magyarázza el Habe a Lago Maggiore fölötti házban: Ike attól félt, hogy egy »felszabadított« majd ilyen-olyan jogokat követel a felszabadítótól, ám a hódítás csak megalázkodást ismer.
Egyébként Ike elnökségére sem volt büszke - katona maradt a Fehér Házban is, a NATO kovácsa, a nyugatnémet újrafegyverkezés lelkes híve, akinek csak Moszkva lépései voltak mértékadóak.
Mesélt Habe a müncheni lakosság háború utáni totális átvilágításáról s a mind sűrűbben visszahallott kiábrándulásról, tudniillik hogy ők mind bíztak a július 20-i merénylet sikerében. Csakhogy önök nem a háborút elindító, hanem elvesztő Hitlerre haragudtak? - emlékezett a hajdani egyöntetű reagálásra, amely pontosan ismétlődik a Tiltott övezet kihallgatásain, megtűzdelve a tőrdöfés legendájának újrajelentkezésével. Ebben a regényben kórkép a korkép; a háztetőt, élelmet, tüzelőt és munkát nélkülöző Münchenben, ahol a feketepiac, a prostitúció s a titkon újraszerveződő nácizmus üli torát. Ahol az OSS SS-módszereket követ, s a New York-i rendőrből lett MP-s őrnagy egy főkápót rejteget közös szadista perverziók kiélésére. De felsejlik a méltányosság is. Az író felismeri, hogy nem jelent azonosságot megszálltnak vagy legyőzöttnek lenni, mert a vereség méltósága helyett csak a méltóság veresége jutott a németeknek. A nyaktiló pengéjéhez hasonlóan függeszti sorsukat a levegőben. Hitler bankáráét, a fraternizálás tilalmát kijátszó géhás tisztét és amcsi kurvájáét, a Nürnbergnek adatokat gyűjtő elhárítóezredesét, a rágógumit osztogató őrmesterét. (Bokor László)
„Menjünk tehát sorjában, fejleményeivel együtt. Békessy János az 1911-es esztendő február havában született Budapesten. Apja, Békesi Imre, neves újságíró volt, világlapok tudósítója, megbízható riportere mind a világháborút megelőző esztendők, mind a háború alatti események mind pedig a forradalmi következmények hatásának és visszahatásának. János követte apját a hírlapírás hivatásában, de nem volt sokáig maradása az országban, röviddel Hitler hatalomra kerülése után elhagyta Magyarországot. Arról az első utazásról írta „Hárman a határon át” című riportkönyvét, az elsőt és egyben az utolsót, amely kapható volt a szülőhazájában, pedig írt azt követően még huszonnégyet. De azokat már nem Békesi János szignálta. Emigrálása után előszöt egy bécsi napilap szerkesztőségében dolgozott és akkor már mint Hans Békesi. Bécsből hamarosan Prágába költözött, miután Ausztria az Ost Márk szintjére süllyedt. Prágában azután a Békesi-név is megélte végső módosulását, monogramjából jött létre az, amihez élete végéig hű maradt: Hans Békesi: - Habe.
A második világháborút már Amerikában élte végig, volt haditudósító, hírügynökségi munkatárs, és miután legalább hat különböző nyelven írt, apja hajdani hivatásához hasonlóan, a világsajtó tudósítója. 1945-ben Münchenbe mint amerikai press officer érkezett, azzal a feladattal, hogy a nyugati megszállási övezetnek azon a támaszpontján, amely hetekkel előtte még a nemzeti szocialista mozgalom fővárosa volt, megteremtse a szabad újságírás alapjait. Az első napilapot, a „Neue Zeitung”-ot még saját égisze és szerkesztése alatt indította meg, majd a továbbiakban becsületüket megőrzött német újságírók pályafutását segítette újnnan alapított magazinok szerkesztőségében. Mennyien köszönhették karrierjüket Hans Habe-nak, annak nincs megmondhatója. Hogy aztán köszönték-e, az más kérdés. Saját riporter-múltjához sem maradt hűtlen, „Halál Texasban” című könyvében röviddel a Kennedy meggyilkolása után Amerikában tett utazásának élményit és tapasztalatait írta meg, majd riportkönyvet írt Izraelről, „Mint hajdan Dávid...” címmel.
Hans Habet nem ismertem, sohasem találkoztam vele. Amikor én először Münchenbe kerültem ő már Svájcban élt. Személyéhez azonban közvetett élményem fűződik és ez késztet arra, hogy emlékeztessek rá, túl azon, hogy mint ennek az írásnak kezdetén említettem, sorsa a korszak drámáját, sőt, tragédiáját tükrözi. „Közvetett élmény”? Nos, ez a különös meghatározás magyarázatot követel.
Békesi Imrének Hans Habe apjának az 1948-as esztendő nyarán mutatott be a „Reggel” budapesti szerkesztőségében Lázár Miklós, a lap főszerkesztője. Lázár lapjának 1947 elejétől a lap erőszakos megszüntetéséig főmunkatársa voltam, a „Reggeli levél” című rovat vasárnapi cikkeit írtam, színi-kritikákat, irodalmi beszámolókat. Békesi Imre néhány héttel azelőtt, tehát 1948 tavaszán tért vissza Amerikából Magyarországra, akkor még nem használt kifejezéssel élve: „hazatelepült” a feleségével együtt. Minthogy az akkor már idős ember élete nagyobb részét külföldön töltötte, ez nem lehetett könnyű elhatározás. Lázárhoz valószínűleg régi barátság fűzte, ezért látogatta meg a szerkesztőségben. A főszerkesztő később azért kéretett a szobájába, mert Békesi velem is beszélni akart. Mint kiderült, olvasta a legutóbbi „Reggeli Levelet” amelynek az volt a címe „ A pontos idő 24 óra” . Akkoriban a telefon pontos idő szolgálata még nem volt automatizálva, a Petőfi Sándor utcai központ egyik termben ültek egymás mellett a pontos időt közlő kisasszonyok. A tárca az egyik ilyen lányról szólt, aki, miközben gépiesen mondja a pontos időt, végiggondolja családjának – egy pesti polgári családnak – keserves és megállíthatatlan hanyatlását. A család torlódó gondjaival párhuzamosan haladnak az óramutatók és jutnak el a (kell-e mondani, hogy szimbólikus?) időpontig: „A pontos idő 24 óra”. Békesi fölfigyelt arra a cikkre. Elmondotta, hogy sajtóügynökség létrehozására készül. A nyugati világot, mondotta, érdekli, hogy mi történik Magyarországon és a nagy napok szívesen vásárolnának, természetesen lefordított írásokat, olyanokat, amelyek képet adnak a magyarországi körülményekben, a társadalomban végbemenő átalakulásról. Ezt az én legutóbbi reggel levelemet például kiválóan alkalmasnak véli. Hozzájárulnék-e ahhoz, hogy lefordítsa? Természetesen „hozzájárultam”. Huszonhat esztendős voltam akkor és jólesett a tapasztalt, világlátott szerkesztő érdekldése. Tudtam róla, hogy Hans Habe édesapja és bár akkor Habe Magyarországon még nem volt híres, de mint már említettem, olvasta 45-ben kiadott „Hárman a határon át” című könyvét. Kitűnő megjelenésű, igen elegáns, úgy gondoltam, hogy hatvanas éveiben járó férfi volt Békesi Imre, azzal a fajta nyugati atmoszférával, aminek Budapesten mindig nagy volt a presztizse és hitele.
Második találkozásunk ugyancsak a „Reggel” szerkesztőségében történt, de akkor már megváltozott légkörben és körülmények között. Az Állami Lapkiadó Vállalat „államosította” a lapot és így már mint saját tulajdonát megszüntette. A lap utolsó számát írtuk, amikor Békesi fellátogatott. Szomorú iróniával mosolygott, elhozta ugyanis pár nappal azelőtt megjelent „Barabbás” című bibliai tárgyú regényét, átadott egy dedikált példányt. Eredetileg arra akart kérni, hogy olvassam el és írjak a „Reggel”-be a könyvről. A kérés ekkor már – a lap híján- tárgytalan volt. A tiszteletpéldányt mindenesetre átnyújtotta.
A „Reggel” megszünte után „Esti Szabad Szó” után szerkesztősége alkalmazott. Ez az újság a Parasztpárt lapja volt, a Szabad Szó esti, bulvárosított kiadása. Kiadóhivatali igazgatója a Berend nevű szakember volt, aki egykor a „Nyolc órai Újság”-ban ugyanazt vezette. Terve az volt, alkalmasint az instrukciója is, hogy Supka Géza délutáni lapjával, a „Világ” –gal konkuráljon. Akkoriban még voltak ilyen maradéktalanul át ne gondolt koncepciók, amelyeken felsőbb regiszterekben bizonyára elnézően mosolyogtak. Békes Imre oda is fellátogatott egyszer. Szóba hozta egyik néhány nappal azelőtt ott megjelent cikkemet, amelyet külföldi publikálás céljából viszonylag alkalamsnak vélt, de azért mondotta, ez most már más hang, más sílus, más levegő. Persze, hogy igaz volt. A 65 esztendős Lázár Miklós akkor már egy erdőn keresztül útikalauz „segítségével” és élete kockáztatásával Ausztria felé menekült. Lakását feladta, de útra kelésének szomorú ténye még nem volt általánosan ismert. A levegőváltozásnak még csak a legelején tartottunk. Az „Esti Szabad Szó” előtt sem állt jövő, valamiféle átmeneti manővernek tervezték. 1949 nyarán aztán azt is „államosították” és megszüntették. A „Világ”-gal már szükségtelen volt vetélkedni, mert megszüntették azt is. A néhány párton kívüli újságíró jégtábláról jégtáblára ugrált. Aztán elfogytak a jégtáblák. Egyetlen újságot sem tiltottak be, csak éppen kiszállt az Állami lapkiadó Vállalat különítménye, lefoglalta a kasszát, elkobozta az előfizetők listáját, bezárta az íróasztalfiókokat, és a munkatársakat hazaküldte.
Békesssy Imre cikkügynökségének terve soha nem valósult meg. A magyarországi sajtóban akkor már nem láttak napvilágot olyan írások, amelyek nyugati lapok érdeklődésére számot tarthattak volna. Az Associated Press budapesti tudósítóját, Marton Endrét, koholt váddal letartóztatták, és 1O esztendei börtönre ítélték. A United Press sürgősen hazarendelte a munkatársát. Nemzetközi cikkügynökséget alapítani Budapesten Békessy Imre ötlete egyetlen esztendőn belül nemcsak időszerűtlenné, de egyenesen nevetségessé vált.
A Nagykörúton találkoztunk legközelebb 195O elején. Fáradtan lépkedett, elmondotta, hogy orvos hoz megy az Újságírók Szanatórium Egyesületének orvosához, dr. Lax-hoz. Az a bizonyos „nyugati aura” már elmúlt körülötte. De azért beszélgetés közben felcsillant a szeme. „Van egy ötletem”, mondta, „amit elmeséltem illetékes helyen, és nagyon tetszik. Tudod mire gondolok? Rádióadás a külföldön él magyarok számára. Hírek, riportok, interjúk. Az Amerikában élő magyarokat minden érdekli, ami idehaza történik. Hamarosan nyélbeütöm. Természetesen számítok a közreműködésedre.”
Igazi újságíró volt, ezer ötlettel, aki „alapítás”, vagy legalább az alapítás terve nélkül nem tudott élni. De éreztem, hogy szomorú, magányos és bizonytalan. Hirtelen támadt gondolattal meghívtam feleségével együtt a soron következő hét egyik estéjére budai otthonunkba. Beidegződött, rutinos mozdulattal húzta elő zsebéből a noteszát „az elfoglalt, zsúfolt programú ember gesztusa”. Megállapodtunk a dátumban.
Ez volt az utolsó találkozásunk. Két héttel később holtan találtak reájuk pesti lakásuk hálószobájában. Megmérgezték magukat. Halálukról nem adott hírt a budapesti sajtó. Tilos volt leírni és kinyomtatni a szót, hogy „öngyilkosság”. Kispolgári negativizmus.
Elvonultak előttem a képek. Az elegáns, magabiztos, külföldről érkezett úr, a szerkesztőség illusztris látogatója. Aztán a kissé zavartan ácsorgó vendég a felszámolás alatti lap kiadóhivatali irodájában. A lemondó fejcsóválás: „ez most már más hang, más stílus, más levegő”. A fáradtam poroszkáló, orvoshoz tartó öregúr a Nagykörúton. Aztán a halk vacsora.
Dedikált könyvét sokáig őriztem: „Barabbás”....
Halász Péter)
Halál Texasban
(Hans Habe, 1964, 2008)
Hans Habe műve a XX. század történetének egyik legbaljósabb eseményét idézi fel: John Fitzgerald Kennedy meggyilkolását. Az író 1963 őszén - ügyeit intézendő és a viszontlátás élményére vágyva - Amerikába hajózott. Több mint két hónapig időzött az Egyesült Államokban, New Yorkon és Washingtonon kívül bejárta az „ellenséges" belföldet, az ország déli és délnyugati részeit is. Tanulmányútja már a végéhez közeledett, amikor eljött november 22., és eldördült Dallasban a merénylő fegyvere. Alig három hónappal később egy müncheni kiadó hirdetni kezdte a Halál Texasban-t, Habe új művét. A kötet voltaképpen útirajz, beszámoló Habe - az író, a riporter, a közíró - amerikai tapasztalatairól. A cím mégsem megtévesztő: a szerző élményei valamiképp mindig összefüggnek Kennedy politikájával és személyével; jelzik, előrevetítik a katasztrófát, a halált Texasban. A mű megjelentetésének az ad különleges aktualitást, hogy Amerika ismét választás előtt áll, mi több: a történelemben először esély nyílt rá, hogy fekete elnöke legyen.
Kerekes Tamás
