Köszönet: romáknak
Rajkó Félix
Magyarországon, ha az ember ki akar menekülni a munkaerő-piacról, ott a rokkantnyugdíj lehetősége, amit évről-évre szigorítanak. Munka nélkül az ember eltengődik segélyen, ami a hideg vízre is kevés, vagy szaladgál orvoshoz-orvosra papírokért, hátha olyan betegséget állapítanak meg, ami munkaerő-csökkenést jelent, s jöhet a rokkant-nyugdíj. Igaz, évente behívhatják az embert orvosi felülvizsgálatra, mintha arra számítanának, az emberlába újra kinő. Amikor tehát nagyon szorult helyzetbe kerültem, arra gondoltam, hogy az első kínálkozó alkalmat megragadom a munkára. Így kerültem kb. hat évvel ezelőtt egy majdnem teljesen cigányok, azaz romák lakta faluba, T'burára, az abádszalóki Tisza-tó mellé.
Már jártam ott, a felvételi elbeszélgetésen, egy decemberi hétköznapon.
Magyarországon tanárként elhelyezkedni csak nyáron, és egy-két szerencsés esetben a téli szünidő alkalmával lehet. Ám, ha a munkaviszony februárban szűnik meg, számíthat az ember, hogy legközelebb tanárként csak szeptemberben dolgozhat: ha szerencséje van. A munkakört elfogadtam. Szolnokon laktam, a város olyan messze volt T'burától, hogy a megoldás, hogy reggel busszal, vagy vonattal, kocsival érjek be, lehetetlen volt. Ám ígértek szolgálati lakást. Szombat-vasárnap összecsomagoltam, hétfőn hajnali háromkor fölébredtem, teljes menetfelszerelésben, sportkerékpárral, hátizsákkal, elindultam. Előbb a szolnoki, hajnali vonatot kellett elérnem. Onnan Kisújszállásra vitt az út, ott megint át kellett szállnom, s reggel fél hétkor landolhattam csak a metsző, fagyos szélben az abádszalóki vasútállomáson. Ám várt még rám 12 kilométer a fagyos, hajnali ellenszélben, amit kerékpárral, málhával kellett megtennem. Fogcsikorgatva tettem meg a távot, s reggel fél nyolckor landoltam az első munkanapomon a tiszaburai általános iskola előtt. Lejelentkeztem főnököm előtt, és jöhetett az első óra. Átfagyva bújtam a kályhához, az első órán el sem tudtam moccanni tőle. Egy-két érzékenyebb cigánylány el is sírta magát. Ők ugyanis éhezni éheztek, de fázni soha nem fáztak.
A gyerekekkel ebédeltem. Az utolsó órán az éhségtől egymás után szédültek ki a padból. Vízzel próbálták becsapni farkaséhségüket. Többen annyit ittak, hogy sugárban hányták ki a több liter vizet.
Utolsó pénzem elment a vonatjegyre, vettem egy-hétre való kávét, cigit. Menekülni csak előre lehetett, maradnom kellett, hisz az iskola ebédet biztosított. Hetekig azon a napi egy ebéden éltem. A gyerekeknek is feltűnt az új tanár bácsi, aki négy tányér levessel indított. Csúnyán lefogytam, de kitartottam az első fizetésig. A meglepetések folytatódtak. A szolgálati lakásban nem volt víz, villany, fűtés. Kitört ablaktábláin befütyült a szél és egész éjjel csapkodta az ablakkereteket. Az iskolából-amit fűtöttek- délután ötkor rúgtak ki, s utána rendszeresen haza kellett mennem a csikorgó fagyba. Még arra sem volt pénzem egy darabig, hogy lefekvés előtt megigyak egy-két deci bort. Tanítványaim hajléktalannak tartottak, egy kis faluban semmi nem titok. Látták ugyanis, hogy az előttem lévő ház kéménye is füstöl, a mögöttem lévőé is, csak az enyém nem, soha. Mivel hátizsákkal jártam, azt hitték, hogy esténként bekerékpározom a fűtött abádszalóki vasútállomásra, és ott éjszakázom. A megoldás prózai volt: ahogy az iskolát bezárták, még a délutáni szürkületben hazaindultam, gyalog. Otthon bekapcsoltam egy zsebrádiót, bebújtam egy hálózsákba, de hálózsákostul még beszuszakoltam magam egy másikba, úgy derékig, aztán csapkodhatta a szél az ablakot, nem fáztam. A hideg reggelek mezítláb a fagyos padlódeszkán cudarok voltak, míg fel nem öltöztem, de reggelenként siettem be az iskolába melegedni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lakásához tartozott egy gyönyörű magyar vizsla, melynek a kutyaházát odaépítették az ágyam melletti falhoz. Éjjelenként arra ébredtem, hogy megjön a kutya, és lefekszik a vackára. Irigy voltam rá, hogy nem fázik, mindent megtettem volna, hogy becsalogassam, és velem aludjon, melegítsen, de semmivel nem tudtam rávenni erre. A barátnőmtől kaptam egy csomag gyertyát, hogy azzal világítsak. Másfél méterre tettem magamtól a sötétben, hogy még véletlenül se gyulladhasson fel a takaró. Reggelente csodálkozva láttam, hogy ott is gyertya-csöppek voltak, amik messze voltak a gyertyától. Tavasz lett, amire rájöttem a dologra. A szétlapult viasz -csöppeknek nézett foltok valójában a fagytól elpusztult békák voltak, akik feljöttek a padlóhasadékból, aztán a rettenetes hidegben megfagytak. Ez a betyárélet addig tartott, míg meg nem ismertem lakótársamat, aki igazából nem lakott velem, barátnőinél húzta meg magát. Egy reggel találkoztam vele, egy buliból iskolába ment és megállt a saját szolgálati lakásánál: hányni. Én is ott voltam. "Hányni jár beléd a lélek" -mondtam neki és összebarátkoztunk. "Vodka, sör"- mondtam neki este -Hógolyónak neveztem el-és aztán elindultunk a cigánytelepi kocsmába, amelynek környékén a rossz nyelvek szerint nemcsak lódögöt esznek, hanem embert is. Hógolyó leszakadt, azt mondta, hogy húsz perc múlva jön, addig öljek le egy asztalnál, s ne válaszoljak semmire. Négy óra múlva került elő, kissé rettegett, hogy addigra megbicskáznak. Arra érkezett, hogy egy ősz, szurtos, pipázó, hetvenes cigányasszonnyal, aki csutoráját ki sem vette szájából, angolkeringőzöm az olajos padlójú kocsmában.
Lassan jobbra fordult a sorsom. Megjött a fizetésem. Az első weekendet Hógolyó egri feleségénél töltöttük. Ott találkoztunk két csodaszép kislányával. Másnapmentünk Recskre, oda, ahol az a híres kőbánya van, ahol Faludy György, a költő is raboskodott. A másik feleségnél nyolc gyereket és irtózatos nyomort találtunk. A szegény emberek befogadóak. Volt valamicske kis pénzem, T'burán nem voltam egyedül, hívtak a kollégák ide is, oda is, ráadásul tavaszodott, nyíltak az ablakok, s ahogy egyik kocsmából ki, a másikba besétáltam, ki-kiabáltak a romák nekem az ablakon át: "Gyüjjék be Tanár úr! Kisült a bodag ." A bodag az egy lángoshoz hasonlító tésztaétel .
A gyerekekkel ebédeltem. Az utolsó órán az éhségtől egymás után szédültek ki a padból. Vízzel próbálták becsapni farkaséhségüket. Többen annyit ittak, hogy sugárban hányták ki a több liter vizet.
Utolsó pénzem elment a vonatjegyre, vettem egy-hétre való kávét, cigit. Menekülni csak előre lehetett, maradnom kellett, hisz az iskola ebédet biztosított. Hetekig azon a napi egy ebéden éltem. A gyerekeknek is feltűnt az új tanár bácsi, aki négy tányér levessel indított. Csúnyán lefogytam, de kitartottam az első fizetésig. A meglepetések folytatódtak. A szolgálati lakásban nem volt víz, villany, fűtés. Kitört ablaktábláin befütyült a szél és egész éjjel csapkodta az ablakkereteket. Az iskolából-amit fűtöttek- délután ötkor rúgtak ki, s utána rendszeresen haza kellett mennem a csikorgó fagyba. Még arra sem volt pénzem egy darabig, hogy lefekvés előtt megigyak egy-két deci bort. Tanítványaim hajléktalannak tartottak, egy kis faluban semmi nem titok. Látták ugyanis, hogy az előttem lévő ház kéménye is füstöl, a mögöttem lévőé is, csak az enyém nem, soha. Mivel hátizsákkal jártam, azt hitték, hogy esténként bekerékpározom a fűtött abádszalóki vasútállomásra, és ott éjszakázom. A megoldás prózai volt: ahogy az iskolát bezárták, még a délutáni szürkületben hazaindultam, gyalog. Otthon bekapcsoltam egy zsebrádiót, bebújtam egy hálózsákba, de hálózsákostul még beszuszakoltam magam egy másikba, úgy derékig, aztán csapkodhatta a szél az ablakot, nem fáztam. A hideg reggelek mezítláb a fagyos padlódeszkán cudarok voltak, míg fel nem öltöztem, de reggelenként siettem be az iskolába melegedni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lakásához tartozott egy gyönyörű magyar vizsla, melynek a kutyaházát odaépítették az ágyam melletti falhoz. Éjjelenként arra ébredtem, hogy megjön a kutya, és lefekszik a vackára. Irigy voltam rá, hogy nem fázik, mindent megtettem volna, hogy becsalogassam, és velem aludjon, melegítsen, de semmivel nem tudtam rávenni erre. A barátnőmtől kaptam egy csomag gyertyát, hogy azzal világítsak. Másfél méterre tettem magamtól a sötétben, hogy még véletlenül se gyulladhasson fel a takaró. Reggelente csodálkozva láttam, hogy ott is gyertya-csöppek voltak, amik messze voltak a gyertyától. Tavasz lett, amire rájöttem a dologra. A szétlapult viasz -csöppeknek nézett foltok valójában a fagytól elpusztult békák voltak, akik feljöttek a padlóhasadékból, aztán a rettenetes hidegben megfagytak. Ez a betyárélet addig tartott, míg meg nem ismertem lakótársamat, aki igazából nem lakott velem, barátnőinél húzta meg magát. Egy reggel találkoztam vele, egy buliból iskolába ment és megállt a saját szolgálati lakásánál: hányni. Én is ott voltam. "Hányni jár beléd a lélek" -mondtam neki és összebarátkoztunk. "Vodka, sör"- mondtam neki este -Hógolyónak neveztem el-és aztán elindultunk a cigánytelepi kocsmába, amelynek környékén a rossz nyelvek szerint nemcsak lódögöt esznek, hanem embert is. Hógolyó leszakadt, azt mondta, hogy húsz perc múlva jön, addig öljek le egy asztalnál, s ne válaszoljak semmire. Négy óra múlva került elő, kissé rettegett, hogy addigra megbicskáznak. Arra érkezett, hogy egy ősz, szurtos, pipázó, hetvenes cigányasszonnyal, aki csutoráját ki sem vette szájából, angolkeringőzöm az olajos padlójú kocsmában.
Lassan jobbra fordult a sorsom. Megjött a fizetésem. Az első weekendet Hógolyó egri feleségénél töltöttük. Ott találkoztunk két csodaszép kislányával. Másnapmentünk Recskre, oda, ahol az a híres kőbánya van, ahol Faludy György, a költő is raboskodott. A másik feleségnél nyolc gyereket és irtózatos nyomort találtunk. A szegény emberek befogadóak. Volt valamicske kis pénzem, T'burán nem voltam egyedül, hívtak a kollégák ide is, oda is, ráadásul tavaszodott, nyíltak az ablakok, s ahogy egyik kocsmából ki, a másikba besétáltam, ki-kiabáltak a romák nekem az ablakon át: "Gyüjjék be Tanár úr! Kisült a bodag ." A bodag az egy lángoshoz hasonlító tésztaétel .
Kezdtem magam elfogadhatóan érezni.
Aztán otthagytam a falut és az iskolát. A magyarországi bűnügyi hírek, rendőrmagazinok vezető témája lett egy megoldatlan bűnügy. Ma is rejtély még.
Hógolyó egy nála húsz évvel fiatalabb fiúval autóstoppal indult haza Egerből Recskre. Ketté-váltak, hogy külön-külön nagyobb esélyük legyen. Hógolyó hazaérkezett, a barátja azonban sosem. Ellenben néhány nap múlva csomagot kézbesített neki egy ismeretlen postás,a küldeményben, amit a háza kilincsére akasztottak, egy nejlonzacskóban a barátja levágott jobbkarja volt.
Azóta nem jártam Burán.
Hógolyó egy nála húsz évvel fiatalabb fiúval autóstoppal indult haza Egerből Recskre. Ketté-váltak, hogy külön-külön nagyobb esélyük legyen. Hógolyó hazaérkezett, a barátja azonban sosem. Ellenben néhány nap múlva csomagot kézbesített neki egy ismeretlen postás,a küldeményben, amit a háza kilincsére akasztottak, egy nejlonzacskóban a barátja levágott jobbkarja volt.
Azóta nem jártam Burán.
Kerekes Tamás
