Világsiker: magyarul
Keresd a Geopen Kiadó -nál
Kurblimadár
Murakami negyven millió példányszámban kel el hazájában és más keleti nyelveken, sőt Franciaországban is 40 ezer példányban. A napi tíz kilométert futó írónak ezzel olyan bravúrt sikerült végrehajtania, mintha a Gallimard Tisza Kata, Ficsku Pál, Gerlóczy Márton, s a non plus ultra Németh Gábor ouvre-jét adná ki félmilliós példányszámban, ami már a tudománytalan misztikumok terrénumába tartozik.
A jóslásoktól, a kútba dobásig, szerencsés megmenekülésig, egy ember valóságos lenyúzásától kezdve a pollúcióig, egy házasság tönkremenése közben szerzünk igazi, vagy épp misztikus ismereteket.
Murakami e művében a női egyenjogúsággal, az identitással, a történelemmel, a lezáratlan háborúval kapcsolódó kérdéseket dramatizál. A szereplők lelkében külön harcot vívnak a múlt és a jelen megmásíthatatlan értékrendjei. Miközben regényében a szexuális forradalom velejárójaként örömünnepét üli az orális szex. Regényvilágának vibráló levegője még egy balul sikerült hírszerzési műveletet is elbír. A vibrálás a materialista narratíva és az ontológiai kérdésfelvetések közt ahhoz a szerencsés tapasztalathoz juttatja az olvasót, hogy halmozás helyett az embernek azt kell keresnie, ami nélkülözhető.
Etnikumok közti és interperszonális szenvedélyek, kapcsolatrendszerek meg létstratégiák érdeklik, hol a belletrisztika, hol a széppróza eszközeivel adagolva a befogadást. Vitathatatlanul ma ő a legeurópaibb japán a kreatív írástechnikában. Életművét max. 12 műben opponálta, Tánc, tánc, tánc c. regénye most áll fordítás alatt.
Kerekes Tamás
Alant két online lapból vett cikk található, mely a szerzőről szól
A kiadó
Tokió külvárosában egy Okada Toru nevű munka nélküli fiatalember először csak felesége elveszett macskája keresésére indul, idővel aztán rádöbben, hogy a felesége is elhagyta. A város békés felszíne alatt rejtőző föld alatti világba keveredve különös ismeretséget köt egy testvérpárral, akik a görög szigetvilág két tagjáról kapták a nevüket. A szomszédban lakó bolondos lány révén beavatást nyer a parókakészítés rejtelmeibe, egy nyugalmazott tiszt pedig a mandzsúriai háború tapasztalatait osztja meg vele. A zenekedvelő és rezignált Toru titokzatos állást vállal az inkognitójukat messzemenőkig őrző Szerecsendiónál és Fahéjnál, s eltűnt háziállatának és házastársának felkutatása miatt szó szerint sötét és mély kútba kell alászállnia.
Murakami valóságot és misztikumot ötvöző regényének felzaklató történeteit az elbeszélés szenvtelen nyugalma ellensúlyozza, feszült kíváncsiságot ébresztve az olvasóban, aki az események sodrásának engedve képtelen letenni a könyvet. A lapok közül pedig minduntalan kihallatszik a világ mozgásban tartásáért felelős, láthatatlan kurblimadár hangja: gíííííííí"
Történetei misztikusak, a valóság és a képzelet között húzódnak – ez a jó bennük, s az az édes tűnődés, hogy a leírtakból vajon mi az igaz és mi a kitaláció. A helyszínek legtöbbje létezik, de amikor az író bevisz bennünket egy kísérteties erdőbe vagy egy álombéli tengerpartra, az a valóságnál izgalmasabb. Nem véletlenül ítélték oda nemrég Murakaminak a Jeruzsálem-díjat, amellyel 1963 óta kétévente olyan alkotót tisztelnek meg, aki az emberi szabadságról, társadalomról, politikáról és környezetről ír. Márpedig a japán mester éppen ezeket helyezi előtérbe műveiben, anélkül persze, hogy bármiféle elismerést várna érte. Nálunk most megjelent könyve, a Norvég erdő is megfelel a fentieknek, szabadságról, szerelemről, politikáról szól. Bár az is igaz, nem lehet ilyen határozottan kategorizálni, noha remek kordokumentum. A történet szövevényes és több szálon fut, mindazonáltal végig ébren tartja az érdeklődést.
Szinte hihetetlen, hogy a könyv 1987-ben keletkezett – ha ez számít egyáltalán. Legfeljebb csak azért különös, mert a mondandó ma is nagyon aktuális. Hogyan üresedik ki a szerelem, milyen hatással van a külvilág az érzelmekre… Lehet-e szeretni valakit, akinek sérült a lelke és fokozatosan megbomlik az agya… A szex csak testi vágyak kielégítésére szolgál, vagy a tiszta szerelem legmagasabb rendű eszköze… A Norvég erdő (a Beatles együttes legendás slágerének címét kölcsönözve) viharos barátságokról, szeszélyes fellángolásokról és szakításokról szól, vagyis érzelmi zűrzavarokról. Közben megelevenedik előttünk az 1960-as évek időszaka, diáklázadásokkal, nagy ivászatokkal, szabad szerelemmel és popkultúrával.
Szinte felfalja az ember a könyv négyszáz oldalát. De nem kell sokáig várni az újabb olvasmányélményre sem, hiszen hamarosan napvilágot lát a Murakami-életmű következő ékköve, A kurblimadár krónikája.(Szabad Föld Online)
Murakami Haruki könyvei Japánban milliós példányszámban kelnek el, hazánkban - és még megannyi országban - ő az első ázsiai író, aki úgy igazán be tudott futni. Magyarországon a Geopen kiadásában hat kötete kapható, a hetedik a nyomdában van. A hatvanéves író hallatlan sikerének okait a több regényét magyarra ültető Erdős Györggyel próbáltuk feltárni.
Magyar Narancs: Murakami Japánban az ott 1987-ben megjelent Norvég erdővel futott be igazán (a regény nálunk tavaly télen jelent meg). Mi volt a könyv sikerének titka?
Erdős György: Van egy nemzedék, amely nálunk nem mutatkozik meg olyan erősen, mint Japánban, Franciaországban vagy Angliában; tagjai mostanában hatvanévesek. Népes generáció, ők a háború utáni nagy népességrobbanás szülöttei...
MN: ...akik '68-ban voltak egyetemisták.
EGY: Ők átéltek egy nagyon viharos ifjúságot: azt a korszakot, amiről Murakami ír. A Norvég erdővel kezükbe kaptak egy könyvet, ami olyan lehet nekik, mint nekem a Megáll az idő - megnézem, és felidéz bennem megannyi dolgot saját fiatalságomról. A könyv címe (a Beatles Norwegian Wood című száma - K. B.) is ezt a célt szolgálja: túlságosan sok köze nincs a regényhez, de hogyha az író feldob egy ilyen címet, az visszahozza azt a hangulatot, ami ennek a nemzedéknek a sajátja volt annak idején. Ez lehet a japán siker titka; és mivel ez a "mozgalom" Nyugat-Európában többé-kevésbé mindenütt jelen van, nemzetközi karriert is be tudott futni. Egyébként több könyvére is mondják, hogy "azzal futott be", a Birkakergető nagy kalandra is - ez mindig attól függ, milyen könyvet ad ki éppen a kiadó.
MN: Ugyanakkor azt mondják, Murakami a Norvég erdő által lett a japán fiatalok ikonikus szerzője - holott ők '68-ban még nem is éltek.
EGY: Ez nyilván a furcsa szerelmi szálak miatt van így. Egy máig tartó, megint csak nemzedéki élményről van szó: a fiatal szereplők kimozdulnak a hagyományos japán családi kötöttségekből, s ezeket mellőzve próbálnak kapcsolatokat létesíteni. Talán nincs is Murakaminak olyan regénye, amelyben az apa-, anya- vagy testvérszerepeket valóban apa, anya vagy testvér játszaná; mindig baráti kapcsolatokba vetíti ezeket a figurákat.
MN: Ami még 68-at illeti: Murakami mindig kiábrándultan, talán kissé lenézően is ír a forradalmi eseményekről. Lehet tudni, hogy az író - aki maga is ekkor volt egyetemista - milyen részt vállalt a megmozdulásokból?
EGY: Tény, hogy nincs jelen nála valami nagy nosztalgia - a Kafka a tengerpartonban az egyik fiút agyon is verik az egyetemet elfoglaló diákok. Nagyon erősen dinamizálta az a kor a japán fiatalokat, de Murakami erről valóban kesernyésen ír, és nem állítja, hogy azok lettek volna a "régi szép idők". Mindazonáltal keveset beszél magáról, elég titkolózó ember, távolságtartó író - én úgy gondolom, nem nagyon ragadták magával akkoriban az események.
MN: Murakami legtöbb regényében - bár más a név, az életkor, akár a korszak is - mintha ugyanazt a főszereplőt látnánk viszont, aki folyton olvas (sok olyat, amit Murakami fordított japánra), zenét hallgat (minden könyvben hasonlókat), magányos, elidegenedett a környezetétől. Ráadásul több szereplője nyit dzsesszbárt, ahogy Murakami is tette korábban - persze ezek nem lehetnek mind önéletrajzi ihletésű regények.
EGY: Ha van az embernek egy "szellemi önéletrajza", tehát a vágyainak is van egy életrajza, amiről más nem tud - akkor ilyen értelemben ezek önéletrajzi regények. Nem valószínű, hogy mindent valóban végigélt, de belül biztosan: átélt dolgok vannak a regényeiben, kevés olyan hőse van, aki papírízű lenne. Ráadásul, bár az író hatvanéves, mindig kamasz hősei vannak - akik a nagypapa ruháiban járnak. Ez különösen a Kafkában érződik: vajon valóban egy tizenöt éves fiú lenne, akinek a gondolatait, életről való elképzeléseit olvassuk? Furcsa nosztalgia van Murakamiban; a leélt életélményt, élettapasztalatot besűríti egy majdnem mindig nagyon fiatal fiúba. Nagyon áttételesen lehet ezt életrajzinak nevezni - de én is mindig az írót látom a szereplőiben, holott egészen más figurákat használ.
MN: Hogy lehetnek ilyen mindenkitől eltávolodott, magányos regényszereplők ennyire sikeresek? A nyugati hősök mintha jóval élettelibbek volnának.
EGY: A japán érzelmi világ kicsit más, mint amit mi ismerünk; akkor lehet megérteni, ha már nem furcsállja az ember. Egy japán általában gyengédebb az állatokkal, mint az emberekkel: a kutyáját biztos, hogy megsimogatja naponta ötvenszer - a feleségét nem. Az a bensőségesség, ami Kelet-Európában és főleg a klaszszikus, különösen az orosz regényben megvan, innen hiányzik. Murakami egyszerűen csak nem ezekkel az eszközökkel bonyolítja a cselekményt.
MN: Talán egyedülálló a világirodalomban, hogy egy szerzőnek ennyi regénye, fejezete, regényrésze kapjon címet zeneszámok, klasszikus darabok után.
EGY: Murakami nagyon szereti az orosz irodalmat; nem tudom elképzelni, hogy ne olvasta volna Tolsztoj Kreutzer-szonátáját a zene megmozgató, tragikus erejéről - itt lehet analógiákat keresni. A klaszszikusok - különösen Beethoven Nagyherceg triója a Kafkában - jellemformáló hatását szépen kifejti, ugyanakkor a popzenék esetében néha úgy érzem, mintha egyfajta zenetörténeti ismertetőt tartana, ezzel érzékeltetve egy kor ízlését, levegőjét. De nemzedékek közt gyakori az az elv is, hogy "mondd meg, milyen zenét szeretsz, megmondom, ki vagy!" - ha az ember megmutatja néhány kedves számát, többé-kevésbé el lehet helyezni, hogy hova tartozik gondolkodás, világlátás tekintetében.
MN: A zene után a leggyakoribb visszatérő elem Murakaminál a macska - akár hétköznapi, akár éppenséggel beszélő állatról van szó.
EGY: A macska nagyon sokszor jelenik meg az európai irodalomban is, kezdve E. T. A. Hoffmann-nál, de a japán klasszikusok közül nagyon jelentős Nacume Szószeki Macska vagyok című regénye, amiben egy macska szemével nézünk a korabeli japán világra. A japán könnyedén feltételezi azt az emberi intelligenciát egy macskáról, ami lehet, hogy számunkra túlzás - de hát a macska titokzatos állat, sokféle olyan megnyilvánulása van, amit lehet így, lehet úgy magyarázni. Murakami sok olyan dolgot elmond macskákon keresztül, amit valamiért nem az elbeszélő akar mondani; például a Kafkában a macska magyarázza el, hogy tulajdonképpen a névre mint olyanra nincs szükség. Érdekes, hogy egy ilyen, kissé nihilista filozófiai tételt egy macskától hallunk.
MN: Ön is említett már néhányat, és lehetne még megannyit felhozni a Murakami műveiben feltűnő nyugati irodalmi analógiákból. Ezek különféleképp tűnnek fel: hol játékosan, hol konkrétabban, de nagyon megcsavarva, hol pedig alig észrevehetően.
EGY: A japán (és kínai) irodalomnak, különösen a Meidzsi-korban, a tizenkilencedik század végén nagy problémája volt, hogy nem tudták megemészteni az európai irodalmat, feldolgozni a nyugati irodalmi hatásokat. Például mikor Ivanhoe lovagol a pusztaságban ítéletidőben, és odaszól a fegyverhordozójának, hogy hamarosan lakott területre érkeznek. "De honnan tudja az író?!" - kiáltott fel erre egyszer egy kínai irodalmár. "Hiszen nem volt ott senki más!" Mire elérkezünk a huszadik század végére, Murakamihoz, addigra ezeket a hatásokat már nagyon szépen feldolgozta a távol-keleti irodalom - olyannyira, hogy már nem is érezhetőek.(MANCS.hu)
Magyar Narancs: Murakami Japánban az ott 1987-ben megjelent Norvég erdővel futott be igazán (a regény nálunk tavaly télen jelent meg). Mi volt a könyv sikerének titka?
Erdős György: Van egy nemzedék, amely nálunk nem mutatkozik meg olyan erősen, mint Japánban, Franciaországban vagy Angliában; tagjai mostanában hatvanévesek. Népes generáció, ők a háború utáni nagy népességrobbanás szülöttei...
MN: ...akik '68-ban voltak egyetemisták.
EGY: Ők átéltek egy nagyon viharos ifjúságot: azt a korszakot, amiről Murakami ír. A Norvég erdővel kezükbe kaptak egy könyvet, ami olyan lehet nekik, mint nekem a Megáll az idő - megnézem, és felidéz bennem megannyi dolgot saját fiatalságomról. A könyv címe (a Beatles Norwegian Wood című száma - K. B.) is ezt a célt szolgálja: túlságosan sok köze nincs a regényhez, de hogyha az író feldob egy ilyen címet, az visszahozza azt a hangulatot, ami ennek a nemzedéknek a sajátja volt annak idején. Ez lehet a japán siker titka; és mivel ez a "mozgalom" Nyugat-Európában többé-kevésbé mindenütt jelen van, nemzetközi karriert is be tudott futni. Egyébként több könyvére is mondják, hogy "azzal futott be", a Birkakergető nagy kalandra is - ez mindig attól függ, milyen könyvet ad ki éppen a kiadó.
MN: Ugyanakkor azt mondják, Murakami a Norvég erdő által lett a japán fiatalok ikonikus szerzője - holott ők '68-ban még nem is éltek.
EGY: Ez nyilván a furcsa szerelmi szálak miatt van így. Egy máig tartó, megint csak nemzedéki élményről van szó: a fiatal szereplők kimozdulnak a hagyományos japán családi kötöttségekből, s ezeket mellőzve próbálnak kapcsolatokat létesíteni. Talán nincs is Murakaminak olyan regénye, amelyben az apa-, anya- vagy testvérszerepeket valóban apa, anya vagy testvér játszaná; mindig baráti kapcsolatokba vetíti ezeket a figurákat.
MN: Ami még 68-at illeti: Murakami mindig kiábrándultan, talán kissé lenézően is ír a forradalmi eseményekről. Lehet tudni, hogy az író - aki maga is ekkor volt egyetemista - milyen részt vállalt a megmozdulásokból?
EGY: Tény, hogy nincs jelen nála valami nagy nosztalgia - a Kafka a tengerpartonban az egyik fiút agyon is verik az egyetemet elfoglaló diákok. Nagyon erősen dinamizálta az a kor a japán fiatalokat, de Murakami erről valóban kesernyésen ír, és nem állítja, hogy azok lettek volna a "régi szép idők". Mindazonáltal keveset beszél magáról, elég titkolózó ember, távolságtartó író - én úgy gondolom, nem nagyon ragadták magával akkoriban az események.
MN: Murakami legtöbb regényében - bár más a név, az életkor, akár a korszak is - mintha ugyanazt a főszereplőt látnánk viszont, aki folyton olvas (sok olyat, amit Murakami fordított japánra), zenét hallgat (minden könyvben hasonlókat), magányos, elidegenedett a környezetétől. Ráadásul több szereplője nyit dzsesszbárt, ahogy Murakami is tette korábban - persze ezek nem lehetnek mind önéletrajzi ihletésű regények.
EGY: Ha van az embernek egy "szellemi önéletrajza", tehát a vágyainak is van egy életrajza, amiről más nem tud - akkor ilyen értelemben ezek önéletrajzi regények. Nem valószínű, hogy mindent valóban végigélt, de belül biztosan: átélt dolgok vannak a regényeiben, kevés olyan hőse van, aki papírízű lenne. Ráadásul, bár az író hatvanéves, mindig kamasz hősei vannak - akik a nagypapa ruháiban járnak. Ez különösen a Kafkában érződik: vajon valóban egy tizenöt éves fiú lenne, akinek a gondolatait, életről való elképzeléseit olvassuk? Furcsa nosztalgia van Murakamiban; a leélt életélményt, élettapasztalatot besűríti egy majdnem mindig nagyon fiatal fiúba. Nagyon áttételesen lehet ezt életrajzinak nevezni - de én is mindig az írót látom a szereplőiben, holott egészen más figurákat használ.
MN: Hogy lehetnek ilyen mindenkitől eltávolodott, magányos regényszereplők ennyire sikeresek? A nyugati hősök mintha jóval élettelibbek volnának.
EGY: A japán érzelmi világ kicsit más, mint amit mi ismerünk; akkor lehet megérteni, ha már nem furcsállja az ember. Egy japán általában gyengédebb az állatokkal, mint az emberekkel: a kutyáját biztos, hogy megsimogatja naponta ötvenszer - a feleségét nem. Az a bensőségesség, ami Kelet-Európában és főleg a klaszszikus, különösen az orosz regényben megvan, innen hiányzik. Murakami egyszerűen csak nem ezekkel az eszközökkel bonyolítja a cselekményt.
MN: Talán egyedülálló a világirodalomban, hogy egy szerzőnek ennyi regénye, fejezete, regényrésze kapjon címet zeneszámok, klasszikus darabok után.
EGY: Murakami nagyon szereti az orosz irodalmat; nem tudom elképzelni, hogy ne olvasta volna Tolsztoj Kreutzer-szonátáját a zene megmozgató, tragikus erejéről - itt lehet analógiákat keresni. A klaszszikusok - különösen Beethoven Nagyherceg triója a Kafkában - jellemformáló hatását szépen kifejti, ugyanakkor a popzenék esetében néha úgy érzem, mintha egyfajta zenetörténeti ismertetőt tartana, ezzel érzékeltetve egy kor ízlését, levegőjét. De nemzedékek közt gyakori az az elv is, hogy "mondd meg, milyen zenét szeretsz, megmondom, ki vagy!" - ha az ember megmutatja néhány kedves számát, többé-kevésbé el lehet helyezni, hogy hova tartozik gondolkodás, világlátás tekintetében.
MN: A zene után a leggyakoribb visszatérő elem Murakaminál a macska - akár hétköznapi, akár éppenséggel beszélő állatról van szó.
EGY: A macska nagyon sokszor jelenik meg az európai irodalomban is, kezdve E. T. A. Hoffmann-nál, de a japán klasszikusok közül nagyon jelentős Nacume Szószeki Macska vagyok című regénye, amiben egy macska szemével nézünk a korabeli japán világra. A japán könnyedén feltételezi azt az emberi intelligenciát egy macskáról, ami lehet, hogy számunkra túlzás - de hát a macska titokzatos állat, sokféle olyan megnyilvánulása van, amit lehet így, lehet úgy magyarázni. Murakami sok olyan dolgot elmond macskákon keresztül, amit valamiért nem az elbeszélő akar mondani; például a Kafkában a macska magyarázza el, hogy tulajdonképpen a névre mint olyanra nincs szükség. Érdekes, hogy egy ilyen, kissé nihilista filozófiai tételt egy macskától hallunk.
MN: Ön is említett már néhányat, és lehetne még megannyit felhozni a Murakami műveiben feltűnő nyugati irodalmi analógiákból. Ezek különféleképp tűnnek fel: hol játékosan, hol konkrétabban, de nagyon megcsavarva, hol pedig alig észrevehetően.
EGY: A japán (és kínai) irodalomnak, különösen a Meidzsi-korban, a tizenkilencedik század végén nagy problémája volt, hogy nem tudták megemészteni az európai irodalmat, feldolgozni a nyugati irodalmi hatásokat. Például mikor Ivanhoe lovagol a pusztaságban ítéletidőben, és odaszól a fegyverhordozójának, hogy hamarosan lakott területre érkeznek. "De honnan tudja az író?!" - kiáltott fel erre egyszer egy kínai irodalmár. "Hiszen nem volt ott senki más!" Mire elérkezünk a huszadik század végére, Murakamihoz, addigra ezeket a hatásokat már nagyon szépen feldolgozta a távol-keleti irodalom - olyannyira, hogy már nem is érezhetőek.(MANCS.hu)
Geopen Kiadó
