A vöröskatona
a gyilkos varrógéptől a tankok ellen bevetett kutyákig
A Vörös Út
„ A Vörös Hadsereg gyalogosa a harcmezőn átlagosan két hetet élt”
Századunk boldogan szállt le a vonatról és a Don folyó felé menetelt. Amíg kutyagoltunk, egy darab kenyeret sem kaptunk, mert a hadtáposaink eltévedtek és nem találtak bennünket. Annyira kiéheztünk, hogy azt hittük, hogy előbb halunk éhen, mintsem a nácik végezzenek velünk. A gyengeségtől depresszióba estünk. Ahhoz sem volt erőnk, hogy a hadtáposainkra haragudjunk. Nemsokára át kellett kelnünk a Donon, hogy először tejesítsünk frontszolgálatot. A fejem viszont zúgott és szédültem. Ha nyár lett volna, ehettem volna füvet vagy gyökereket. Biztos, hogy találtam volna valamit, bár a sztyeppén voltam és nem a szibériai erdőben.
Amikor elértük a célunkat, vagyis a Dont, a hadtápfőnök, egy törzsőrmester, váratlanul felbukkant. Bár örült, hogy megtalált minket, félt is, mert az ő hibájából éhezett a század egy egész héten át. Eleinte aggódtam, hogy talán kenyér nélkül érkezett: kerek és pirospozsgás arca most nyúzott és sápadt volt. A lábát alig tudta mozdítani, úgy elgyengítette az éhség. Viszont a lovai, amelyek egy hatalmas kétkerekű kordét húztak, robusztus egészségnek örvendtek, a marjuk szépen ketté volt fésülve és a kordé roskadásig volt rakva.
A főtörzs ott csoszogott a földön csaknem ájultan fekvő emberek között, és hívott mindenkit, hogy vegyen kenyeret, cukrot meg mahorkát. Éreztük a rozskenyér illatát, így elindultunk a kordé felé. Alig volt bennünk élet, hogy összeszidjuk: úgy gondoltuk, hogy előbb eszünk, aztán jól helybenhagyjuk
Mindegyikünk kapott egy veknit. A főtörzs sietve elmagyarázta, hogy kenyérrel etette a lovait. Nem haragudtunk rá, mert a lovak láthatóan jól voltak tartva, és ha nem kapnak kenyeret, hát nem húzták volna ki. Ha elpusztulnak, akkor a kenyerünk is odavész, tehát a főtörzs nem is csinálta olyan rosszul a dolgot! Vágott egy darabkát a saját cipójából, és azt tanácsolta, hogy kövessük a példáját. Azt mondta, hogy először ne együnk többet tíz dekánál, különben hasmenést kapunk:” Ne legyetek mohók, fiúk” –ismételgette-, mert különben rátok jön a kólika! Csak szopogassátok, mint a cukrot, morzsánként!” Pavel Szuvorov helyeslően bólintott: ”A főtörzsőrmesternek igaza van, tudja, mit beszél.!”
A november eleji nedves levegőben ott lebegett a rozskenyér savanykás illata. Majdnem belélegeztük a kenyeret. Gyomrunk örvendezett, ahogy befogadta. Lassan visszatért belénk az élet, visszanyertük humorérzékünket is, amikor is arra emlékeztünk, hogy majdnem éhen haltunk. Nevettünk a főtörzsőrmesteren, hogy mennyire félt, amikor a földön látott feküdni. Azon is nevettünk, hogy az egykor oly testes hadtáptiszten most majdnem úgy lógott a bőr, mint rajtunk: ”Nem tudtam a kenyérre nézni”, mondta, és örült, hogy tiszta a lelkiismerete. Minden rendbe jött tehát, és nagy lakomát csaptunk.
De aztán valami kellemetlen történt. Akartam enni még egy szeletet, de a veknim eltűnt a hátizsákomból. Nem akartam hinni a szememnek! A században mindenki izgatott lett és felháborodott. Kiabálásunk felkeltette a századparancsnok figyelmét. Azokban a napokban még mindig Fjodor Gridasov százados vezetett minket. Alacsony, rövid hajú, piros arcú ember volt, mint aki éppen most érkezett a gőzfürdőből. Mellén mindig ott viselte a Vörös Zászló Érdemrendet. Korábban megsebesült, egy ideig kórházban volt, és nemrég tért vissza az ezredünkhöz. Megkérdezte, mi folyik. Vonakodva előadtuk, mire elővette a pisztolyát:” Itt helyben lövöm agyon a gazembert!”
A század minden tagja a hátizsákja után kapott, és egy pillanat alatt kiborította a tartalmát a vízhatlan köpenyekre. Csak egy maradt szorosan összecsomózva, a tulajdonos láthatóan nem sietett kibontani. Mivel rájött, hogy sorsa megpecsételődött, lehajtotta a fejét, mert képtelen volt szembenézni az átható tekintetekkel. Összerezzent, amikor hallotta, hogy a százados felhúzta a pisztolyát és rámutat a zsákra: ”Kutassátok át!” Nyikolaj felé rohantam (mert így hívták a tolvajt), és félrelöktem azt az embert, aki a parancsot akarta teljesíteni és a zsák fölé hajolt. Azonnal belenyúltam, és az ujjaimmal kitapogattam a két veknit. Mindenki feszült csendben várt. Felálltam, vigyázzba vágtam magam és jelentettem: ”Az ellopott kenyér nincs meg.
A százados megdöbbent, de csak egy pillanatra. Aztán megváltozott az arckifejezése, és a szeméből azt olvastam ki: ”Jó ember vagy!”. Visszadugta a pisztolyt a tokjába és szó nélkül távozott, vissza a törzshöz
Az egész század megkönnyebbülten sóhajtott. Egyetlen további kérdés nem hangzott el a hiányzó vekniről. Mindenki vágott egy darabot a sajátjából és a köpenyemre rakta. Nyikolaj a karjaiba temette az arcát és így feküdt a zsákja mellett vagy két óra hosszat: egy szégyenteljes, halálraítélt férfi, aki kegyelmet kapott. Két vagy három héttel később egy aknaszilánk súlyosan megsértette ugyanennek a Nyikolajnak a tüdejét. Hallottuk a levegő sziszegését, ahogy a szilánk behatolt a mellkasába és távozott. Este volt, nem sokkal Illarionovszka után. A századunkban nem voltak szanitécek. Ütközet után magunk gyűjtöttük össze a sebesülteket és vitték őket az egészségügyiekhez, akik az ezred mögöttes területén állomásoztak-s zerintem egy kicsit túl messze. Ráadásul-ilyen az én szerencsém-a századunk hszonnégy óráig megint élelem nélkül maradt, és míg türelmetlenül vártuk a tábori konyha érkezését, parancsot kaptam, hogy vigyem hátra a sebesült katonát.
Gyorsan sötétedett, amikor befogtam magam egy sítalpra eszkábált hordágy dróthuzat kantárjába. Azonnal elindultam, lassan húzva a tehetetlenül fekvő embert, és csak arra tudtam gondolni, megérkezett-e már az étel és mikorra érek vissza. Nyikolaj nem volt magánál. Csak akkor észleltem, él-e még, amikor megálltam, mert a hordágy alatt a sítalpak hangosan csikorogtak, ahogy csúsztak a havon. Újra és újra megálltam, ilyenkor hallottam a sebesült katona mellkasából sziszegő hangot, tehát még él. Tovább erőltettem magam, kikerülve a bombatölcséreket és a lövészárkokat
Beköszöntött az éjszaka, és éppen arra gondoltam, hogy ez az erőlködés hiábavaló, ha a sebesült meghal, mielőtt az orvosi egységhez érünk, mikor hirtelen azt hallottam, hogy :”Manszur -az elbeszélő neve a dokumentumregényben -Kerekes Tamás). Megtorpantam. A képzeletem játszik velem? Nem ! Nyikolaj magához tért. Küszködtem, hogy kibogozzam magam a drótkantárból és a sebesült katona mellé rohantam:” Manszur, lőj agyon. Vagy hagyj itt, ha nem bírsz. Kimeríttettelek.”
A szavai azonban új erőt öntöttek belém! Ismét befogtam magam, és futottam előre, most már megállás nélkül, mintha gonosz és szégyenteljes gondolatok elől menekülnék, mert be kell vallanom, hogy az út elején az motoszkált bennem valahol mélyen: Nyikolaj úgyis meghal, én pedig megszabadulok ettől a tehertől és idejében visszaérek, hogy megkapjam a nekem járó meleg ételt.
Miért van a jó és rossz olyan különös módon egy emberben összekeverve -történetesen bennem? Biztos, hogy rémisztően nézhettem ki a sötétben: a tüdőm sípol, a fogam kilátszik, a szemem majd kiugrik a gödréből. El voltam azonban tökélve, hogy Nyikolajt élve vagy halva, de mindenképp elviszem az egészségügyi állomásra. Nem mondhatom, hogy azért mentettem meg az életét másodszor is, mintha különösen kedveltem volna. Inkább a saját magam tiszta lelkiismeretéért loholtam tovább, hajtott a vágy, hogy legyőzzem a gonoszt és az erkölcstelenséget, azt a két dolgot, amelyeket kiváltképp gyűlölök, mégis jelen vannak bennem!
Majdnem belezuhantam abba a mély szakadékba, amely zsúfolva volt az utánpótlási egységeinkkel. Finom és étvágygerjesztő étel volt, keveredett benne a lótrágya, a benzin és a széna szagával, úgy megtöltötte az orrlyukaimat, hogy beleszédültem. Ahogy közeledtem a bunkerek felé, fény szűrődött ki némely kis ablakon. Megpróbálkoztam az egyikkel, az ajtó kivágódott, én pedig rekedt hangon megkérdeztem, otthagyhatok-e egy súlyosan sebesült embert. „Melyik ezred?” Egy kerekképű szanitéc állt előttem. „ Az 1034-es”, feleltem. „Tovább kell menned. Hozzánk az 1026-os tartozik.” A nehéz ajtó becsapódott
Hirtelen teljes kimerültség fogott el, úgy éreztem, hogy egy lépést sem tudtam tovább húzni Nyikolajt, aki nyögött és félrebeszélt. Mégis elindultam. Mit tehettem volna azzal a bürokratával? Szerettem volna golyót röpíteni a keskeny homlokába, de akkor hadbíróság elé állítanak és én is kaptam volna egy golyót cserébe!
Újabb bunker (ezeket a nácik építették, méghozzá kiválóan!). Bekopogtam, megjelent egy ételszagú párával körbelengett szanitéc. Megkérdeztem:” Melyik orvosi egység?”. „Az 1036-os”, felelte. „Akkor helyben vagyunk!”, hazudtam habozás nélkül:” Itt van egy súlyosan sebesült katona!” Hátra se néztem, beléptem a bunkerbe és leültem egy asztalhoz, mintha én lennék a gazda. A nővérek behozták Nyikolajt, már hordágyon feküdt. „Enni akarok”, mondtam. Elém tettek egy tányér meleg, sűrű zabkását. Ettem valamennyit és az asztalnál elaludtam
A lövészzászlóaljnál szolgált egy szakács, egy furcsa nevű tizedes, úgy hívták: ”Cibulja”, ami ukránul „hagymát” jelentett. Keresztneve Kuzma volt. Mi, amikor megkaptuk a kásaadagunkat, gyakran kinevettük, és gúnyt űztünk a nevéből. Amikor kását osztott, tökéletesen meg tudta ítélni, hogy ki áll előtte. „Átlátok rajtad, tudom, hogy nem szolgáltad meg a kásádat!” A közkatona elszégyelli magát és egy mukkot sem mer szólni. Jön egy másik lövész, a puskája ragyog, az ásója éles, akár egy borotva, a hátizsákjában két kézigránát is van és kimerült, és sovány. Ilyenkor Cibulja nagylelkű és repetát is oszt neki. Aztán jön egy jampec, német gázálarctartó fémdoboza van, amelybe legalább négy adag kása fér. Komolyságot játszva áll a szakács előtt ezzel a vödörrel, és követeli, hogy az töltse meg. Cibulja nem vitatkozik bele, de csöndben csak egy porciót csap bele, és egész idő alatt komoran néz a jampecra. Ez nem mozdul és makacskodik: ”Te kutya, van neked itt egy egész üsttel!” „Igaz, itt több kása van, mint amennyi ész a fejedben!” Akkorát kacagunk, hogy a németek is meghallják, és több sorozatot átküldenek. Cibulja köpenyét egy medál ékesíti. Joggal büszke rá: egy nap azt a parancsot kaptuk, hogy támadjuk meg az ellenséget, és egyenesítsük ki a frontszakaszunkat. Éjszaka, amikor a tüzérség fedezett minket, közel voltunk a német lövészárokhoz, rájuk rontottunk és kézitusába keveredtünk velük. Sok embert vesztettünk, a németek háromszor annyian voltak, és biztos voltam, hogy szétvernek bennünket. A főparancsnok kiadta a 227. számú parancsot, amely megtiltotta a meghátrálást. A harc kritikus hevében azonban csoda történt! Géppisztolytüzet hallottunk az ellenséges vonalak mögül, és hirtelen az összes náci eltünt a lövészárokból! Később, a legteljesebb meghökkenésünkre, megtudtuk, hogy Cibuljaíaki elaludt a tábori konyhát vontató kordéján-behatolt az ellenséges vonalak közé. A lovai megrémültek a közelükben robbanó gránátoktól és a német lövészárkok felé rohantak, magukkal cipelve a szunyókáló szakácsot. Amikor Cibulja fölébredt és rájött, hogy mi történt, tüzet nyitott a fitzekre, mert azt gondolta, hogy nem adja olcsón az életét. Ezért kapta meg Cibulja a Bátorságért érdemrendet
Iszazk Babel és Solohov sodró erejű epikájával érezteti a naplóját irogató egyszerű orosz gyalogos, hogy miért tudták a németeket megállítani Sztálingrádnál. Olvashatunk még gyilkos varrógépekről, az orosz katonák zabráló hajlamáról, de arról is, hogy hogyan tudott az orosz hadvezetés kutyákat bevetni tankok ellen.
A kötet nem kap Gouncort, vagy Booker díjat, de érzékletesen eleveníti fel az orosz katona primitív hősiességét és elszántságát a második világháború honvédő harcaiban.
Kerekes Tamás
A kiadó:
Manszur Abdulin a szovjet gyalogság első soraiban harcolt a német megszállók ellen Sztálingrádnál, Kurszknál és a Dnyepernél. Ez a könyv az ő rendkívüli története. A keleti fronton dúló könyörtelen harcról adott élménybeszámolója ritka betekintést enged a Vörös Hadsereg katonáinak harcaiba, taktikájába és mentalitásába.
Abdulin a saját szavaival és figyelemre méltó emlékezőtehetséggel írja le a szárazföldi harcokat a jól képzett, halálos és egyre kétségbeesettebb ellenséggel szemben. A bevetések rettenetes pillanatai, a frontélet kényelmetlenségei, a vidám percek, a hadseregszervezet abszurditásai és kegyetlenségei s a hadjárat puszta testi és lelki keménysége - Manszur Abdulin drámai módon kelti életre a szovjet katonák tapasztalatait a nagy honvédő háború alatt.
Különösen érdekesek a szovjet hadsereg legénységi állománya hétköznapi műveleteinek és mindennapi életének bemutatása. Miközben Abdulin elmeséli történetét, sok mindent elárul a katonák gondolkodásáról, a háborúhoz való viszonyukról és a hűségükről. Nem hallgat a hatalmas haderőt alkotó különböző etnikai csoportok közötti feszültségekről sem. A legemlékezetesebbek mégis őszinte, hátborzongató leírásai a harcokról, a bombázásokról és ágyúzásokról, a lövészárokháborúról, a harckocsitámadások és a baráti tűz túléléséről, a sebesültek és a halottak kezeléséről.
Abdulin a saját szavaival és figyelemre méltó emlékezőtehetséggel írja le a szárazföldi harcokat a jól képzett, halálos és egyre kétségbeesettebb ellenséggel szemben. A bevetések rettenetes pillanatai, a frontélet kényelmetlenségei, a vidám percek, a hadseregszervezet abszurditásai és kegyetlenségei s a hadjárat puszta testi és lelki keménysége - Manszur Abdulin drámai módon kelti életre a szovjet katonák tapasztalatait a nagy honvédő háború alatt.
Különösen érdekesek a szovjet hadsereg legénységi állománya hétköznapi műveleteinek és mindennapi életének bemutatása. Miközben Abdulin elmeséli történetét, sok mindent elárul a katonák gondolkodásáról, a háborúhoz való viszonyukról és a hűségükről. Nem hallgat a hatalmas haderőt alkotó különböző etnikai csoportok közötti feszültségekről sem. A legemlékezetesebbek mégis őszinte, hátborzongató leírásai a harcokról, a bombázásokról és ágyúzásokról, a lövészárokháborúról, a harckocsitámadások és a baráti tűz túléléséről, a sebesültek és a halottak kezeléséről.
