Úrintől kapott tripper nehezebben gyógyul

Bíbor Kiadó

 

Bevezető:

 Országom az Árpád-háziaktól eljutott a szarháziak uralmáig.(Benedek Szabolcs)

 Történelmi áttekintésem laza epizódjai annak a hosszú, lepusztulásban kulmináló folyamatnak állít emléket, hogy őseink még harcoltak az igazságért, királyért, hazáért, leszármazottjaik csontsovány lábakon, dideregve az agyonmosott kórházi pizsamákban a Pista nővérek által uralt elmekórtani intézetekben a saját cigarettájukért könyörögnek. Szerte e honban.

 

 

 

 

 

 

Micimackó állás nélkül kóborol

Lakása nincs, pénze sincs, eltévedt valahol

Malackát a részeg disznót rég látta már

Elment tehát, hogy meglesse, mit csinál

Megnézte Nyuszi diszkóját, hátha megkerül

Nyuszi azt mondta, pedofil lett, előzetesben ül

 Micimackó útnak indult, s közben sűrűn hullt a hó

 Arra gondolt, a kukában akad egy kis ennivaló

 Hú de jó, hú de jó, nagy pelyhekben hull a hó

És a hidegre való tekintettel megfagy a Mackó

Zsebibabának a kokó meg se kottyan már

Bagoly bezzeg politikus lett és fekete autón jár

 Füles a tőzsdén ment tönkre és alkesz lett

Tigris a maffiának hajt be komoly pénzeket

Tedd le a könyvet Róbert Gida és csinálj valami mást

Manapság nem tartják sokra az olvasást

-

Szervusz Mackó! - mondod Te, de ő nem köszön.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

Miért az egy? Bár egy a lényeg.
De volt! És nincsen semmi.

Múlik a, lesz, megállt a régen,

Titok: miért lenni?

 

Miért élni és miért nem élni?

Hisz oly mindegy a lét.

Kinyitni, becsukni? Leülni.

Állni? Minek bontani szét?

A nyáron piros leviscuccokban, kezében cólásüveget szorongató Rézgróf eltűnt a főtérről. Magát Vitéz Szabónak nevezett egyén dicsőséges ősökkel rendelkezett. Felmenői közt találjuk Hatszögi Ottót, aki többszörös Európa-bajnok kardvívó volt, de, mint furfangos katonai attaséra, Horthy kétszer is rábízta a kiugrási kísérletet a Kállay kormány alatt. Rézgróf eltűnt a szabadstrandokról is, ahol még a nyáron, pókhasát kidüllesztve tette meg ajánlatait tizenkétéves roma lányoknak, hogy megtanítja őket végre csókolózni. Tehette, alig múlt ötvenéves. Vállig érő, satnya, ritkás szőke haja akkor még vidáman lebegett. Szájából soha nem hiányzott a folytonégő, legolcsóbb, ám legrosszabb minőségű szivarka. Előző házvezetőnője, egy madárcsontú hölgy volt. Többen látták őket kettesben, egymásba kapaszkodva jártak, Rézgrófon akkor már gyógycipő volt, a hölgy pedig támolygott a soványságtól. Májcirózis végzett vele, mint a legtöbb alkoholistával, akit nem az infarktus visz el. Nagy tervei voltak, vállalkozni akart, bankkölcsönökben gondolkodott, gyámját hibáztatta, hogy nem hagyja meggazdagodni. Betegségtudat nélkül élő skizofrén volt, hol megalomán, hol üldözéses rohamokkal. Környezetét gyakran hozta frászba, amikor azt kérte, hogy adják be neki a fájdalomcsillapításhoz használatos végbélkúpot, noha csillogó szemekkel beszélt a morfiumról, azt csak a kórházban kapott, amikor a törött gerincével műtötték. Aztán a kórházból hazacuccolt, rendkívül jutányos alapon-ahogy mesélte-hozzájutott egy plazmatévéhez, amit két hónap után már egyáltalán nem nézett, mert a roppant gyakorlatias üzletember felismerte, hogy nagyon költséges az áramfogyasztása. Volt egy kertje is, házzal együtt a város szélén. Roppant elhanyagolt ház volt, de volt egy kertje, ahonnan, ha az ember kidobálta volna a szemétdombot, mely törött kanapékból, elrozsdásodott mosógépekből és tévévázakból állt, szóval, ha az ember a javát kidobálta, a másik felét meg felégette, akkor egy kiskert nem is tűnt elérhetetlennek. Lombrágó nevű barátja föl is ajánlotta magát, hogy egy nagyszobányi méretű konyhakertet létre is hoz. Rézgróf felmérte a lehetőségeket és adott egy kulcsot a kerthez. A lakáshoz nem, mert ahhoz, mint mondta, neki sincs kulcsa. Lombrágó gondolatban már berendezkedett. Látta a borsó zöldjét, a répa vörösét, a retek fehérségét, egy nyugágyat, ahol nyugodtan napozhat, előbb fél óra alatt megkapálja a kertet, aztán locsol egy kicsit, vett egy nyugágyat és elképzelte, ahogy a jó levegőn, mellette heverő vizslája szuszogása közben, újra elolvassa végre a Háború és békét. A vetőmagokat megvette, szerszámokat kunyerált, készülődött, fontolgatta, hogy melyik ócska cipőjét fogja be ásáshoz, amikor Rézgróf bejelentette, már az első palánták elültetése után, amikor már a zöldborsó is kihajtott, hogy a kertészkedés lefújva, kiadta a lakást egy roma családnak, azok meg nem szeretnék, ha a kertjükben egy idegen lófrálna. Lombrágó dühösen visszavonulót fújt. A történetnek koránt sincs vége. Az albérlők egy huncut vasat sem fizetek, nemhogy a hatvanezer foglalót, amiben megegyeztek, ám a gázkonvektorokat leszerelve, ipari méretű kosz és szennyhulladékot és üres üvegeket maguk után hagyva, szőrén-szálán eltűntek. Ekkor megint visszakerült Lombrágó kezébe az áhított kertkulcs, de a boldog várakozást a bejutás lehetetlensége nosztalgikus távlatokba helyezte. Lombrágó, amikor a kocsmában idáig jutott, fejét a söröskorsóba hajtotta, amiben talán az elveszett gazság Maxwell-démonját kereste, fölnézett és azt mondta, hogy a bejárati ajtót elbarikádozták. Szigszalaggal gondosan rögzített hatalmas tacepao fogadta hullámpapírból, melyen egy jogilag tekervényes, ám annál határozottabb szöveg állt- a barna kartonon vastag piros filctollal, miszerint a szomszédok érdekében senki nem léphet be a lakásba, a kertbe sem, ha ez mégis megtörténik, akkor kihívják a rendőröket, s azt is hozzátették, hogy magát Rézgrófot sem látják szívesen, illetve csak akkor léphet be saját házába, ha vele van a gyámja. Lombrágó ekkor tudta meg, hogy mit érezhetett Napóleon Austerlitznél.

Ekkor váratlanul, ha ezt a szót nem a közmegegyezés értelmében használjuk, egymástól teljesen függetlenül meghalt Rézgróf apja gyomorrákban, édesanyja pedig hasnyálmirigyrákban. Apja tulajdonképpen öngyilkos lett, de mielőtt kirúgta volna maga alól a széket, gondosan szíven szúrta magát, mert biztosra akart menni. Későn felismert, elrákosodott gyomorfekélye okozta a vesztét, s a kisvárosban ,ahol orvosként dolgozott, s az egészség megszállott apostolaként tartották nyilván, nagyon fel kellett kötnie a gatyát annak a fiatal patológusnak, aki megmondta az apjának a halálos diagnózist, mert apja úgy élt az utolsó húsz évben, hogy erőteljesen készült a nyugdíjaztatása után rá váró békés, szelíd harminc évre. Nyelvkönyveket vett, magolt, szótárazott, még egyszer be akarta járni Európát, mint fiatalkorában, de most már ráérősen, lassan bandukolva a megszámlálhatatlan trattoria közt Velencében, ifjúkora szent városában. Valaha katonaorvos volt. Nem a József Attilai költészeten iskolázódva hajtogatta, pedig előtte, hogy legbiztosabb a vonat alá feküdni. Mégsem ezt tette. Viszont látta azt a fiatalembert, aki egy vidéki vasútállomáson akart szerelmi bánatában végezni magával. Az ötlet voltaképp, ha pusztán a kiindulópontját nézzük, nem tűnt előnytelennek. Szerzett valahonnan egy három méteres rézkábelt, egy féltéglát rákötött, és földobta a vasúti magasfeszültségi távvezetékre. Eddig ment is minden, mint a karikacsapás. Az azonban nem volt bekombinálva, hogy a jószerével műanyagból készült dzsekije ráég, beleolvad a bőrébe, és az azonnali, megváltó halál helyett még háromhetes haldoklás vár rá, szénné égetten, jégágyon, a helyi kórházban.

Rézgróf a kezét fogta a kórházban édesanyja haláltusája közben. Az irtózatos fájdalomról azok a vércseppek árulkodtak, amelyeket Rézgróf a kórházfehér paplanon látott. Anyja nyilván, haláltusája közben, fölszaggatta bőrét körmeivel. A jelenetet a szintén a halálukra váró roma nők csöndeskén, de némi izgalommal nézték végig. Rézgróf anyját, aki valaha egy nagy vidéki kórház kórházvezetője volt, nem kerítették el a haldokláshoz szükséges paravánnal. Édesanyja hörgött. Két dolgot hajtogatott. Az egyik mondatában Istent kérte, hogy szabadítsa meg a szenvedéstől, a másikban eszelősen hajtogatta, hogy kezd kihűlni. Rézfróf a hibbantak automatizmusával hajtogatta, hogy nincs semmi baj, s közben meghökkenve észlelte, hogy ez igaz, valóban, a haldokló hőmérséklete, a keze, tényleg egyre hidegebb lesz. Amikor a szem felakadt Rézgróf eszelősen hazarohant a kórházból, tulajdonképpen nem akart tudomást venni anyja haláláról. Velőtrázó berúgás következett. Amit követett a másik, a harmadik. Egyedül volt, munkanélküliként panellakásában. Nem evett, nem mosdott, ivott és cigarettázott. Nem vett tudomást a környezetéről. Arra ügyelt, hogy a környéken, nappal, ilyen állapotban ne lássák, amikor elfogyott a kannásbor, meg a sodornivaló olcsó kapadohány, akkor éjjel bepakolta az üres üvegeket egy hátizsákba és elment a lakótelep legtávolabbi éjjel-nappal nyitva tartó boltjába és elkérte, megvette a következő bor és dohányadagot. A lakás bűzlött az olcsó alkohol, a mosdatlanság, és kapadohány, és a rettenetes szorongás szagától.

Édesanyja halálát megelőzően ismerte meg Rézgróf, szíve hölgyét, Kis Enikőt. A karcsú, de faros, reprezentatív, szőke hölgy, -Kis Enikő-hölgy a megyeházára felsiető Rézgrófot a lépcsőn szólította meg egy konvencionális „sziá” -val. Rézgróf ezen úgy megütődött, hogy döbbenetében megkérdezte, hogy „honnan ismerjük egymást?”. Mire a hölgy átnyújtott egy névjegyet neki, s mosolyogva közölte, hogy „innen”.

Még aznap randevúztak. A cigarettafüsttől és az alkoholtól irtózó Enikő jókat nyakalgatott a vendégváró olasz likőrborból, meg Rézgróf gondosan félretett Davidoff szivarjai sem köhögtették meg. Szó szót követett, az este Enikő lakásában végződött. Ez volt az első éjszaka, amit Rézgróf nem az édesanyjával töltött, azóta, hogy menthetetlen hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála.

Enikő abban a pillanatban toppant be Rézgróf életébe, amikor reggel hazamentek. Akkor anyja arra kérte- az átható pisiszagban-hogy adja oda neki a feje fölött lévő polcon levő tablettás dobozt. Csak később értette meg, hogy az irtózatos fájdalomtól és gyengeségtől-jó, ha harmincöt kilós lett, már akkor a szerencsétlen- egész éjszaka, a fiát is nélkülözve, nem tudta a karját harminc centire felemelni.

Enikő átvette sclagfertig módon az irányítást. Gondosan ellopta az utolsó fillérig a temetésre félretett pénzt, míg Rézgróf a másik szobában, édesanyja pulóverében, hogy legalább a szagát érezze, a tehetetlen sírógörcs gyötrelmében fetrengett, s egy laza mozdulattal meg is váltotta vonatjegyét Olaszországba, ahol a napfényes Itália, mint sztriptízgörlt kívánta alkalmazni az elkövetkezendő napfényes hónapokban.

Elsősorban kijózanodni volt nehéz. Amikor az ismerősök telefonjai egyre sűrűbben csengtek, s egyre sűrűbbek lettek a kérdések, hogy mikor is lesz a temetés, lábra kellett állnia Rézgrófnak, ha nem akarta, hogy édesanyja földi maradványait meszesgödörbe hányják. Ugyan azt sokan megkérdezték, hogy mikor lesz a temetés, azt a kérdést viszont senki nem tette fel, hogy miből,

Rézgróf épp egy magánrádió piárjával foglalkozott, javadalma négyezer forint volt, amihez hozzá sem tudott jutni, mert a kasszát kezelő főkönyvelőnő épp vált, folyamatosan sakálrészeg volt, be sem járt, nemhogy ki tudta volna nyitni a pénzes kazettát. A temetés első fázisa az volt, hogy visszamenjen a kórházba és intézkedjen a boncolásról. Augusztus közepe lehetett, Rézgróf rég volt szabadlevegőn, a kórházba tartó buszon megrekedt a levegő és a heteket átpiáló Rézgróf úgy izzadt, mintha vödörrel öntötték volna le. Amikor átvette édesanyja holmiját, akkor közölték vele, hogy már másodszorra jár itt. Első alkalommal azonban el sem akarta hinni a halált, elrohant. Pánikroham volt, melynek a jelentése az volt, hogy nem akarja tudomásul venni a halált. A nővérkék furcsálkodtak egy kicsit, és odaadták Rézgrófnak, ami jár. Egy csorba műfogsort, egy férfiborotvát és a halotti anyakönyvi kivonatot.

Ez természetesen újra költséget jelentett, mert közben az elhunytat „hűteni” kellett. Pénzre volt kilátás, mert nővére élt Mannheiben, ott praktizált. Proctológus volt, ami valami olyasmit jelenthet a medicinában, mintha a férfiaknak nőgyógyászuk lenne, bár ez egy kissé félrevezető. A szintén alkoholista, ám a kokainnal is sűrűn kacérkodó medikusnő segített Rézgróf segítségére és elküldte a temetés árának a felét egy akkor még Magyarországon bankfiókkal nem rendelkező bankhoz, a Hypo Bankhoz. Újabb gyötrelmes kálvária kezdődött. Meg kellett egyezni a magyar Külkereskedelmi Bankkal, hogy átveszi a szállítmányt, mindez utánajárásba, idegeskedésbe került. Telt az idő irgalmatlanul. Aztán elkövetkezett a temetés napja. Nővére úgy nézett ki, hogy Rézgróf keresztanyja azt hitte, hogy ő a még élő unokatestvér nagymamája. Totál roncs volt, de fensőséggel beszélt öccsével, akit lenézett mélységesen. Tudatára is adta, hogy a testvéri viszonyt is beszüntetendőnek tartja közös szüleik halála után.

Teltek-múltak a hónapok. Rézgróf mentőkötelet kapott a megyeházán, ahol titkári munkakört töltött be. Kis híján egy darabig fontos embernek érezhette magát, kocsi jött reggel érte és, az elegáns Opel vitte be a megyeházára. Noha később a megyei főjegyző mondta Rézgrófról, hogy minden idők legjobb titkára volt a megyeházán, de odalett a stallum. Éppen Édesanyja halálának évfordulója volt, amikor közvetlen főnöke poharazni hívta. Főnöke politikus volt és minden poharazást egyben szavazatszerző színészi alakításnak fogott fel. A halál első évfordulóján ehhez a mulatsághoz Rézgrófnak nem volt kedve. Főnöke foghegyről odavetette neki, hogy „nincs többé szükségem rád.” A titkári munkakört ilyen hangnemben és légkörben folytatni nem lehetett. Utána még kiadott a főnöke egy ukázt, miszerint Rézgrófot nem lehet a megyében semmire alkalmazni, de Rézgróf időnként kórházba vonult, segélyekből élt, de éhen nem halt. Rézgróf kóborolni kezdett Európában. Rájött, hogy stoppal eljuthat akár Londonban is. Életével többé senkinek számot adnia nem kellett, elindult azon az úton, hogy professzionális csavargóvá képezze magát. Mestere volt a karitatív és egyházi ingyenkonyhák felkutatásának, kis térképén bejelölte a helyeket, ahol ki tudta mosni holmiját, hol az, ahol az ebéd jó ugyan de mellé a kávét már ki kell fizetni. Egyformán otthonosan mozgott Brüsszel, London, Párizs menhelyein. Néhol még ismerősökre is talált. Aztán egy télen Kölnben olyan homloküreg- gyulladást kapott, hogy nem tudta a fejét felemelni, mert úgy érezte, szétrobban a takonytól. Ekkor érezte, hogy ezt tovább nem folytathatja. Elindult hazafelé. Kora tavasz lett, mire hazatért. Elsősorban fizikailag igyekezett magát rendbe hozni. Ennek már az első jelei is kedvezőek voltak. Eltűnt a pocak, kiegyenesedett a tartás, s a régi fizikum egy része kezdett egészen szépen plasztikusan kirajzolódni. Ekkor határozta el, hogy küld magáról egy fényképet a nővérének. A képe egy napbarnított, izmos, mosolygó fiatalembert mutatott, olyat, aki nem a söröskorsók markolásában szerezte izmai szálkásságát. Valami megmozdult a nővéri szívben, mert Rézgróf legnagyobb csodálkozására meghívta magához a nyárra, egy kéthetes vakációra. Ezt akarta a legkevésbé. Újra tehernek éreznie magát nővére nyakán. Mivel közben megint dolga akadt Európában, most már a nővére kérlelte, hogy álljon meg Kölnben, odamegy kocsival, legalább a vonatablakból látni akarja egy percig. Rézgróf azt sem akarta, hogy testvére hajnalban végigszelje Németországot, hogy egy hideg, szeles percet tölthessenek a peronon, ezért azt javasolta, hogy akkor már inkább tényleg kimegy nővéréhez a nyáron. S ebben maradtak. Rézgróf átmenetileg megürült lakását nagyvonalúan mindig odaadta barátainak. Így került Rézgróf lakásba Pisti, a skizofrén matematikus. Ha otthon volt mégis, vagy aludtak a skizofrénia ellenes gyógyszerektől napi huszonnégy órát, vagy tojásos tésztát ettek hitelben. S közben maguk által kitalált társasjátékokkal szórakoztatták magukat. A villanyboylert soha ki nem kapcsoló, de feltehetően jóhiszemű, de nem jó szemű

 ( jóhiszemű ?) Pista a villanyóra havonta soros bediktálásánál nem vette észre az első számjegyet. Ezt valóban takarta egy, korábbról való festés közben ejtett mészcsík. A különbözet, amit az áramszolgáltató egy év után követelt meghaladta a 100 ezer forintot. Rézgróf pánikba esett és újból elhagyta Magyarországot. Franciaország felé került, de Torino felől közelítette meg. Szerette ezt a hatszög alakú országot, amelyben nincs olyan város, mely ötszáz kilométernél messzebbre lenne a tengerpartjától. Rézgróf rák csillagjegyben született, és szeretett fiatalabb korában a vízparton heverészni a kánikulában. Nemcsak az ország formáját szerette, de azt is szerette benne, hogy szinte mindenütt természetes határai vannak. Hiszen délnyugaton ott vannak a Pireneusok, délkeleten az Alpok, Svájctól a Jura keríti el, majd a Rajna jön. Az északkeleti határok nem voltak mindig ilyen zártak, s Rézgróf tudta, hogy Franciaországot e felől mindig veszély fenyegette, mindig ezeken az utakon érkeztek az idegen ország hódítói. Egy barátjával találkozott ott, aki munkásőrből képezte ki magát hivatásos csavargóvá. Illetve ez nem egészen pontos, mert Zsolt előbb csellós volt a brandenburgi zenekarban. Sör sört követett. Ez nem is lett volna baj, hiszen a város ünnepei jó alkalmat teremtettek a koccintásra, s folyt a pezsgő bőven. Igen, de Zsolt a próbák után egyedül is ivott, majd partnert keresett, s aki keres, az talál. Életereje elpusztíthatatlannak tűnt, ahogy ez az alkoholistáknál az első fázisban lenni szokott. Elvitte Rézgrófot egy barátjához, Strassbourg és Nizza közt egy kis faluba, ahol a Jászságból származó Fabó Tamás élt, aki filozófia szakot végzett Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, még párttag is lett, hogy a pécsi egyetemre felvegyék a filozófiai szakra tanársegédnek, de az alkohol, és a magyarországi, alulról jövő kezdeményezések nála is erősen kilendítették az ingát. Rézgróf igen meghökkent, amikor a picardiai mintára épített, fából készült bungaló ajtaját, a csöngőszóra egy félrészeg, de annál jobban viháncoló csimpánz nyitotta ki, mely csimpánz az Ekopek nevet viselte, s ha teljesen berúgott, akkor minden nőnek nekiesett, hogy lehúzhassa róluk a bugyit. Lényegében egyébként, mint komornyiknak ez is volt a ház körüli munkaköre. Néhol túlteljesített-mondta Tamás és töltött a normandiai almaborból. A feljelentéseket aztán Ekopek mancsjegyével ellenjegyezve küldte meg a területi ügyészségre. Némely kisasszony azonban műfelháborodása alatt őszinte és igazi, természetes hálát érzett a gáláns Ekopek közeledésére.

Zsolt kezdte kinőni a fizetési keretet. Már nem telt albérletre, ezért az első időben megengedték neki, hogy a brandenburgi színház öltözőszobáinak egyikében aludjon. Ám sokszor otthagyta gyatrán kimosott alsóneműjét a konvektoron és a szeriőz direktriszek nem győztek sikongatni, másrészt a kibélelt munkakörrel rendelkező törzstagok kezdtek a színházi büfében panaszkodni, hogy túl hamar elfogy a sminkkészlet mögé rejtett dugipiájuk, és néhány hónapon belül a brandenburgi színház fantomja az utcára került. Gyakorolni kezdett: egy társa a truppban négy évig gyakorolt azon, hogy az állára állított biliárddákóra földobott egy golyót. Amikor az egyensúlyba került, jöhetett a másik, s a mutatvány végén már négy biliárdgolyó állt a dákó tetején.

Az impresszárió azt mondta neki, hogy túl gyorsan csinálja, így túl könnyűnek látszik. Előbb told el párszor, aztán csináld meg.

A bűvész csak nevetett és azt válaszolta:

” Még nem tudom annyira, hogy eltoljam.”

Aztán Zsolt másba fogott. Ő ugyanis csak eltolni tudott.

A zene a dallam, a világ a szöveg, utánozta Arthur Schopenhauert, amikor cisz-mollban megreszketett a keze, mielőtt az ütősök beléptek volna, ami ritkán kerülte el a karvezető figyelmét. Egy zenekari próbán láthatóvá vált a puszta retorika és a tartalmak transzpolálásának különbsége. A legenda szerint a karmester Sergiu Celichidache Brahms 4. szimfóniájának hosszú tételében egy meleg, nyugodtan folyó hangzáson dolgozott a vonósokkal. E csodálatos ütemekhez a zenészeknek alig van szükségük külön motivációkra vezetőjüktől, a karmestertől, olyan szívhez szólóan nyilvánul itt meg a zene szépsége és méltósága. E futam folyamának közepén azonban Zsolt hirtelen félbeszakította a próbát. Zord arckifejezéssel, mord hangnemben förmedt rá a zenekarra:” Játsszanak ellazulva! Kérem, teljesen lazán!” A vonósok elkékültek, volt, akit a kottatartója fogott meg, úgy megszédült, volt, aki nem hallott a fülének és a szomszédját rángatta, elállt a lélegzet, amikor az egész zenekar harsány hahotába fogott.

Lotharingia kapcsán Zsoltnak új écája támadt. Egy darabig bírta a pezsgőzést a bemutató után az ünneplő zenekarral, de amikor az utolsó is elhagyta a szeparét, Zsolt még mindig ottmaradt, feje félrecsúszván, aludt, egy karosszékben a hajnali záróráig, amikor is átvette magát a hajnalban nyitó mészárszékek környéki csapszékekbe és két-három sör után még mindig tudott egy-két órát aludni. Melléfogásai azonban a zenekarban min nyilvánvalóbbakká váltak. Egy ízben a színi-direktor hívatta be egy négyszemközti beszélgetésre, amely után Zsolt falfehéren jött ki, de ujjai már nyúltak a belső zsebben tartott laposüveg felé-. „Jó a skizofrénnek, mert soha nincs egyedül” -mondta a folyosón és hetykén dalra fakadt:

 

„ Jack Jonest ismerik errefelé,

mégsem látod a piactéren őt,

Nem volt nekem semmi bajom, de nem ám,

Az ágrólszakadt Jackkel azelőtt,.

De amióta azt a rakás pénzt örökölte,

Mondhatom, nagyon megváltozott,

Úgy bánik a volt haverokkal,

Hogy fáj a szívem és utálkozok.

A Telegraphe-ot olvassa vasárnap,

Valaha a Star volt a lapunk.

Amióta feltört ez a Jack Jones,

Becsszóra, azt sem tudjuk, hogy hol lakunk.”

(Charlie Chaplin dala)

 

Ha valóban igaz, hogy a filozófia honvágy, mint ahogy dr. Novalis állította volt, akkor Zsolt már semmilyen értelemben nem lakott sehol, mint ahogy a holtak sírjának sincs már helyrajzi száma. De ötlete még akadt. Rájött, hogy a „száraz” Champagne a pezsgő, a habzóbor és nem utolsósorban La Fontaine, és Victor Hugo szülőhazája. Egy hatvan kilométeres félkörív az egész. Porosak az utak, és sovány a föld. „Két frankot megér, ha van rajta nyúl is” -mondja az ősi tréfa. Ám a talaj krétakő, s barlangjai pezsgőspalackok milliárdjait őrzik. A csodálatos katedrálissal büszkélkedő Reims, a koronázóváros, az egykori gall székhely lett Zsolt kalandtúrájának következő állomása. Oda ment, ahol egy megyét Calvados-nak hívnak.(Székhelye Caen) és itt az Anjou név egy valójában ősi tartományt jelent. Itt mondta el a francia forradalom első kommunistája beszédét, amiben a vezérszólamot az játszotta, hogy a gazdag ember, a „ mauvais riche” sosem lehet őszinte republikánus, és hogy a polgári forradalom, amely nem törli el a vagyonkülönbségeket, előbb-utóbb zsarnoksággá fajul, mert amíg vannak gazdagok, azok mindig más emberfajtának tekintik magukat. Az igazi republikánusnak nem kell egyéb, mint csak vas, kenyér és 40 ecu jövedelem. Mivel Zsolt maga is úgy érezhette, hogy a tulajdon lopás, egyet kellett értenie Fouché polgártárs véleményével, akiből később Otranto hercege lett, s egy életen keresztül hallhatta vissza a forradalom alatt tartott, Robespierr-t is túlszárnyaló gondolatait.

„Alkalmazkodási képtelenség”, ez állt Zsolt kórházi zárójelentésében, ahová egy három napig tartó ivászat juttatta. Barátját látogatta meg, aki eltörte a gerincét, és most otthon dekkolt, válóperére várva. Miután az összes whiskyt megitták, a hózivatarban Zsolt elindult a busza felé. A régi barát csak Johny Walker félét tartott, amiről Zsolt fölmondta a leckét.

1997-ben a világ első 10 whiskyje közé tartozott és évente 7,9 millió hordóval adtak el belőle. A világban minden két másodpercben megvesznek egy üveg Johnie Walker whiskyt-és ebben még nincs benne a Super Premium kevertfajta.

 A könnyed gabona, a vajas tejszín és a tőzeg csodálatos keveréke. Füstös és fűszeres ereje és a maláta akkor kap erőre, amikor már a poharat már kellően felmelegítette kezünk, s ekkor meglepően mézes és enyhe almaszagot áraszt. Íze teljes, olajos test. Csodás tőzeges réteg. A kettő egymásra épülése igazán nemes itallá emeli, miközben egyfolytában érezzük a gabona csendes, éppen csak jelen lévő áramlását. A maláta ellentámadása egyszerűen mesés. Utóízében rengeteg gabona, mellette kellemes vanília és tejcsokoládé. Karakteres italában izgalmas ízt kapunk, szánkat egyfajtában bombázza az ízkombináció. Lenyűgöző és csodálatos ital. Pillangóhoz hasonló whisky, a gyönyörű illatok kecsesen keringenek az orrunk körül, majd leszállnak, de csak azért, hogy ismét szárnyra keljenek. Áldásos élményben részesít bennünket, soha nincs vége, a mazsola, a sherry úgy simogatja szánkat, mintha szatén lenne. A legvégén étcsokoládé fejezi ki a folyékony arany odüsszeiáját. Karizmatikus de luxe ital, a whiskyk Mount Everestje -mondta magában, és itt elájult. Másnap egy kórházban ébredt bepelenkázva és döbbenten fedezte fel, hogy a pszichiátriai osztályon az kezelőorvos, aki pozanon játszik és a második sorban ül. A rettegés csak fokozódott benne, amikor az ismerős orvos barátságosan kezet rázott vele, és megkérdezte tőle, hogy Zsolt akarja-e, hogy egy elvonókúrával segítsenek Zsolt alkoholproblémáin.

Ugyan mihez alkalmazkodjak még ennék is jobban? -gondolkodott el Zsolt magában-zárójelentését forgatva- miközben a Magyarországon a létminimum alatt élők több milliós táborára gondolt és emelt fővel próbált meg, komoly émelygés közben a kórházból távozni. Csellójátékán azonban az epizód kitörölhetetlen foltot hagyott. Egy nagyzenekar mindenképp a homogenitás jelképe a hangzásvilágban. Valamennyi szereplő elfoglalja a helyét, amit a partitúra a számára kijelöl, és pontosan azt játssza hangszerén, amit a kotta a számára előír, a karvezető instrukcióival. Itt bajosan fordulhat elő, hogy valaki improvizálni kezd és a „Part felé tartunk, Szőr” helyett azt mondja, hogy Part felé szartunk, Tőr”

 Egy komolyzenei darabban a hangszercsoportok játékosan együttműködnek. Nem fordulhat elő, hogy egy férfi, meggyöngült tesztoszteron szinttel egy Máté passio közben dixiland-be menjen át, s az elsőhegedűs sem improvizálhat olyan dallamot, amit a próbán még nem adott elő. Attól sem kell félni, hogy hangverseny közben a karmester lejön az emelvényről és kiveszi a blocflőtét egy zenész kezéből és bemutatja, hogyan képzeli ő a dallamot. A legutóbbi próbán azonban a karmester Zsoltnak egy igényes futam közben más ujjtartást javasolt, ami egyrészt egy tabu megsértése a karmester részéről, mert az ujjtartás egy rendkívül intim, személyes dolog, másfelől azonban fel kellett valamivel hívnia Zsolt figyelmét arra, hogy lélektelenül játszik, ami már gyalázatosan igaz is volt. Ekkor határozta el magában Zsolt, hogy a kiút Reims lesz. A Comédie Francais hamisított ajánlólevelével kelt útnak. Úgy érezte magát, mint egy szerzetes, akit Dom Perignon néven ismernek a hívők, akiknek ministrál. Hisz csak abból a borból lesz pezsgő, amelynek második forrása magában a palackban megy véghez. Vonzotta az a tudat is, hogy a catalaunumi mezők fölött jár, ahol Attila hunjai harcoltak, s a közeli Baccones falu lakói ma is a hunok ivadékainak mondják magukat. Zsolt Párizsból utazott oda, egy és háromnegyed óra volt az út. Kedves vidék volt ez Zsoltnak, hiszen itt fordulhatott elő, hogy egy Rómából jött császári rendelet révén kitépették a galliai szőlőtőkéket. Nem az itáliai borok előtt akarták az utat kikövezni, hanem a légiósok részegedtek le túlságosan sűrűn Champagne boraitól, és nem őrizték kellő figyelemmel az Impérium falait. Zsolt még ennél is tovább ment. A frankok apostola, egyben Reims püspöke, Sant Remig, a borral művelt csodákat, s a legendárium szerint Chlodvig királynak, aki épp Alarik gót királlyal szállt harcba, a szent püspök egy borral teli edényt adott át, hogy addig harcoljon, míg abból maga és tisztjei bort ihatnak. A király egyre ivott, tisztjei is meg-meghúzták a csodálatos edényt. Mégsem lett üres, míg meg nem verték a barbárokat. Fogadkozott erősen, hogy ő sem mond csődöt abban a városban, ahol az orelans-i Szűz kiharcolta, hogy VII. Károlyt királlyá koronázzák a katedrálisban. Abban a városban ahol május hetedikén, 1945.-ben kapituláltak a Wermacht tábornokai, rám csak szerencsét hozhat-gondolta, tűnődve magában.

A Gambetta utcába tartott, ahhoz a lerobbant házhoz sietett, ami szemben állt Colbert szobrával. A rozzant épület, még rozzantabb pajtájával képezte Zsolt jövendő szerencséjének fundamentumát. A próbák alatt Zsolt hónapokig csiszolta ötletét. Kifundálta, hogy a rozzant szálloda némi ráfordítással rentábilissé tehető, persze rengeteg szorgalom és szerencse kell hozzá. A bank alkalmazottjait várta, akik helyszíni szemlét tartottak. Számbavették a szobákat, s mindazt, amit a második világháború épen hagyott belőle. Hümmögtek és pusmogtak, majd közölték Zsolttal, hogy írásban fognak ráválaszolni.

Az ezt követő hetek euforikus alkoholmámorban telt el. Úgy tűnt Zsolt még nem jár a vízen, de már szorgalmasan gyakorol. Mohón csapott le a banki pecséttel jelzett levélre. Kissé körülményesen azt tartalmazta a levél, hogy Zsolt számításai igenis a földön járnak, az üzletben a bank is lát perspektívát, és még kölcsönt is ad rá. Zsolt föl-föl ugrált a csillárig. Örömében. Sajnos a levél azt is tartalmazta, hogy Zsoltnak készpénzben a beruházás harminc százalékát fel kell mutatnia. Ez is irtózatos summa volt, de Zsolt a bank levelével a háta mögött valóságos óriásnak hitte magát, egy Henry Fordnak, David Rockefellernek, és elindult a bank levelével kölcsönt kéregetnie. Mindenki adott. Ki sokat, ki kevesebbet. A legtöbbet Zsolt főnöke a zenekarban, igaz a legnagyobb kamattal. Két hónap alatt Zsolt megszerezte a pénzt. Rohant a bankba és izgatottan hadonászva kérte, hogy beszélhessen az ügyét kézbentartókkal.

A cvikkeres, kimért férfi hellyel kínálta Zsoltot és kérés nélkül is hoztak neki egy Perrier ásványvizet. Zsolt boldogan mutatta fel a pénzt.

A bank alkalmazottja kiállította az összeget Zsolt számára. Ő kiugrott az utcára és rohant a kocsmába elújságolni a szerencséjét. Lóhalálában csomagolt össze és rohant Reimsbe, hogy a szálloda örököseitől megvegye a szállodát. Szemei ragyogtak, Reimsben a föld fölött lebegett. A város is kivirult, a virágok soha nem látott színben csillogtak, és Zsolt úgy érezte magát, mint Mózes a Hóreb-hegyen. A szálloda örökösei azonban fagyosan fogadták. Felhívták figyelmét. Hogy nem adott foglalót, őket semmilyen felelősség nem terheli, s a szállodát eladták.

-Kinek? -kérdezte Zsolt.

-Hát a banknak, vonogatták vállukat az örökösök.

Zsolt ott állt a kezében egy halom pénzzel. De egy adósságheggyel a vállain, s nem volt a kezében olyan vállalkozás, ami kitermelhette volna a bank törlesztő-részleteit, nem beszélve az ismerősöktől felvett pénz kamatait.

Azóta Zsolt rokkantnyugdíjából a spanyol tengerparton egy hullámpapírból összetákolt kalyibában él, de boldog, hogy ritkán kell fűtenie, és képzeletben egy újabb, de lényegesen nagyobb szállodát épít.

 

 ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Festők álma volt az a hatalmas nyárfasor, mely Tiszavárkonyban a folyót szegélyezte, művésztelep is épült rá, meg álmok, filmek, aztán majdnem minden megsemmisült, csak az a gyönyörű folyókanyarulat, a béke, a nyárfasusogás, nos ebben nem volt mit tönkretenni a politikának. A faluban kissé majdnem minden rendhagyó volt; teszem azt, maga a révész is nő volt, Boriska néni. Hatalmas, széles vállakkal, gyönyörű ősz hajjal és nagy munkabírással. Birkától kezdve részeg romáig mindenkit elvitt fillérekért. Stallumát, a legenda szerint megholt férjétől örökölte, s ezt a nehéz öregséget cipelte a legvégső határig. A falunak, megvoltak a maga legendái, az öreg svájci grófnőtől kezdve, akié volt az egész tiszamenti terület, csak az ötvenes években kisajátították, na erre mondhatta Proudhon, hogy a tulajdon lopás, csak itt épp a magát államnak nevezett kommunista hatalom lopott. Két, markos erős kézzel. És egy máig rejtélyes pap meggyilkolása.(Hogy bűntény történt-e, illetve, hogyan is történt az eset, máig tisztázatlan. De hát nemcsak utcanévtáblák vannak a faluban, de rejtélyek is. Ám a faluban azért volt békés az élet, mert minden utcát Endre utcának hívtak, s így eltévedni sem lehetett, ha az ember ismerte mind a tizenhármat, már, ha értik, hogy mire gondolok. Nos, ha minden utca Endre volt, akkor minden második ember Baricza. Mindkét esetben a megtiszteltetés a nevet pusztán önmagában megillette. A mi Bariczánk fél kézzel ásta ki a vízvezetéket árkát a kertünkben, ami egy két markos kézzel bíró parasztembernek is becsületére vált volna abban a kötött, agyagos földben. Földhöz mi a majdnem legutolsónak nevezett nagy tiszai árvíz után jutottunk ott, mert a bölcs állam hozott egy döntést, miszerint árvízvédelmi területre lakóház nem épülhet, csak nyaraló. A földhöz egy fél pár cipő árán jutottunk. Ez volt a hivatalos ára. Kerítésünk nem volt. Az csak később került. Hozzáláttunk az építéshez. Kevertük a maltert, ritkítottuk a cserjét, Törcsvári Frédi nevű kotorékebünkről álmunkban sem tételezhettük fel eddig, hogy a bostoni fojtogató lelkét bírja. Ebéd felé, boldogan, farkát lelkesen csóválva hívta Apámat, a falkavezért, hogy tudományáért megdícsérje. Hat, gyönyörű, csendben megfojtott japán kakas feküdt a leendő küszöbünk előtt. Az addig ismeretlen szomszédunk passzióból tartott, nehezen beszerezhető állatkülönlegességről van szó, melyek különleges gondoskodást vártak, s anyailag is komoly értéket képviseltek. Apám halálra sápadt. -Ez a szomszédság is jól kezdődik-gondolta. A lovagiasság szabályai szerint le kellett tehát vizitelnünk a szomszédoknál. Szerencse a bajban, hogy szomszédunk-a legnagyobb meglepetésünkre orvos volt, mint apám, koruk is hasonlíthatott. Az ölremenést tehát megúsztuk, mert a jeles doktor nemcsak jó és megértő szomszéd volt, de ritka bölcs ember. Följelentésről, bírósági perről tehát ez esetben szó sem lehetett, volt az első jele a doktor rendkívüli humánumának. A bemutakozásból kis kvaterkázás lett. Saját borából kínált meg bennünket, amikor látogató érkezett. A Kancellár. Bocsássa meg kérem mindenki a falu sajátos humorát, egy borissza cigányt tüntettek ki a Kancellár titulussal, két  olajos, barna szeméből patakzottak a könnyek, ölében, mint Madonna a Pietát, egy teljesen széttrancsírozott kutyácskát tartott. Apámnak ez már sok volt, halálsápadtan állt fel. Halál ellen nincs orvosság a kertben- mormolta latinul a szentenciát.