Doris Lessing, a Nobel-díjas
Doris Lessing brit írónak ítélték oda az idei irodalmi Nobel-díjat, jelentette be csütörtökön a Svéd Akadémia. 87 évével a Perzsiában született brit írónő vált a valaha volt legidősebb díjazottá.
Doris LessingA perzsiai születésű írót úgy méltatja az akadémia indoklása, mint "azt a női tapasztalatokkal rendelkező elbeszélőt, aki (műveiben) kétkedéssel és látnoki erővel vizsgálja a megosztott civilizációt". Az indoklás szerit "az emberiséget a primitívebb életformához visszakényszerítő globális katasztrófa látomása különösen foglalkoztatja Doris Lessinget, és ez újra és újra felbukkan az utóbbi években írt könyveiben". 87 évével Doris Lessing vált a valaha volt legidősebb díjazottá, a csúcsot korábban Theodor Mommsen tartotta, aki 85 évesen kapta meg a díjat. Ő a tizenegyedik nő, aki megkapja az irodalmi Nobel-díjat.
Doris Lessing 1919. október 22-én született a perzsai Kermansahban, brit szülőktől. Családja 1925-ben Dél-Rodéziába költözött (az akkori brit gyarmat a mostani Zimbabwe), ahol kukoricatermesztésből próbáltak megélni, kevés sikerrel. Lessing, bár nem volt katzolikus, egy katolikus leányiskolába járt 15 éves koráig, onnantól autodidakta módon képezte magát.
Kétszer házasodott, mindkétszer elvált: első házassága Charles Wisdommal 1939-től 1943-ig tartott, 1945-től 1949-ig pedig Gottfried Lessing felesége volt, aki később Uganda kelet-német nagykövete lett. Három gyermeke van.
1949-ben jelent meg Londonban első regénye, A fű dalol, ezután európába költözött. (A könyvet itthon 1972-ben adta ki a Magvető Kiadó.) Regényei közül Magyarországon több is megjelent, az Énekel a fű mellett például Az ötödik gyermek, Az arany jegyzetfüzet, valamint Eldorádó címmel kisregények.
Életének magyar vonatkozásai is vannak; fiatalon elkötelezte magát a brit kommunista pártnak, és baráti érzelmeket táplált a szovjet nép iránt, a magyar szabadságharc 1956-os szovjet eltiprása viszont - számos nyugati kommunista értelmiségihez hasonlóan - őbenne is súlyos politikai-érzelmi törést okozott. 1956. november 7-én Borisz Polevojnak, a Szovjet Írószövetség külügyi titkárának címzett nyílt levelet tett közzé a magyar forradalom ügyéről, aminek természetesen Moszkvában nem volt foganatja. A szovjet beavatkozás hatására kilépett a kommunista pártból.
Az irodalmi Nobel-díjat 1901 óta ítélik oda. 1914-ben, 1918-ban, 1935-ben, valamint 1940 és 1943 között nem osztották ki. (Index.hu)
Londonban járunk, az 1950-es években. Anna Wulf lányát egyedül nevelő sikeres írónő, aki attól fél, hogy idővel elveszti kapcsolatát a külvilággal, és megőrül. Ezért naplókba kezd: a fekete füzetbe múltja, a pirosba politikai nézetei, a sárgába érzelmi élete, a kékbe a mindennapok történései kerülnek. Szerelem és visszautasítás, hűtlenség és szexuális felszabadulás, politikai szekértáborok és családi traumák, elvesztett haza és megtalált női identitás története Az arany jegyzetfüzet, mely a 2007-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Doris Lessing főműve. Lessing Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével ismerte meg a világ. Az arany jegyzetfüzet című regénye az Ulpius-Háznál futó életmű-sorozatában jelent meg Tábori Zoltán fordításában. Ebből közlünk rövid részletet.
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet
„A történet a következő. Mint már említettem, George-nak nehéz családi élete volt. Sőt kibírhatatlan. Felesége, két fia és egy lánya volt. Eltartotta a felesége szüleit és a saját szüleit is. Jártam abban a kis házban. Még az a látogatásnyi idő is kibírhatatlan volt. A családfenntartó fiatal vagy inkább középkorú pártól a négy öreg és a három gyerek az esélyét is elszívta, hogy valamirevaló közös életet élhessenek. A feleség egész álló nap keményen robotolt, ahogy George is. A négy öreg különböző fokú rokkant volt, különleges ápolást, étrendet stb. igényeltek. Esténként a nappaliban ők négyen véget nem érő kártyázásba merültek, és közben pörlekedtek, és öregesen zsémbeltek; órákon át verték a blattot a szoba közepén, és a gyerekek ott csinálták meg a házi feladatukat, ahol tudták, és George a feleségével korán lefeküdt, legtöbbször a kimerültség miatt, leszámítva azt, hogy a hálószobájuk volt az egyetlen hely, ahol valamelyest magánéletük lehetett. Ez volt az otthonuk. Aztán a hét egyik felében George az utakat járta; néha több száz mérföldnyire, az ország túlsó végében dolgozott. Szerette a feleségét, és a felesége is szerette őt, de George-ot folyamatosan bűntudat gyötörte, mert egy ilyen háztartást vezetni önmagában is elég lett volna bárkinek, és akkor a neje még titkárnőként is dolgozott. Egyikük se vett ki szabadságot évek óta, örökké pénzszűkében voltak, és szánalmas marakodás folyt minden garas fölött.
Eközben George-nak voltak ezek a nőügyei. Különösen szerette az afrikai nőket. Körülbelül öt éve Mashopiban éjszakázott, és nagyon megtetszett neki Boothbyék szakácsának a felesége. Ez a nő a szeretője lett.
– Már ha használhatod ezt a szót – mondta Willi, de George ragaszkodott hozzá. Anélkül hogy tudatában lett volna a benne rejlő humornak, azt mondta:
– Miért ne? Ha valaki elítéli a faji megkülönböztetést, tán csak jogosult helyesen megnevezni a dolgokat, már csak a tisztelete jeléül is, hogy úgy mondjam.
George gyakran átutazott Mashopin. Tavaly látta a gyereksereget, és az egyiknek világosabb volt a bőre, és hasonlított George-ra. Megkérdezte a nőt, és ő azt mondta, igen, az szerinte George gyereke. Nem csinált nagy ügyet belőle.
– És? – kérdezte Willi. – Mi a probléma?
Sose felejtem el azt a mélységes elképedést George arcán.
– De Willi, te hülye bunkó, az a gyerekem, és én felelős vagyok érte, hogyan él azon a nyomortanyán.
– És? – kérdezte Willi újra.
– Én szocialista vagyok – mondta George. – És amennyire csak lehetséges ezen az istenverte helyen, próbálok az is maradni és küzdeni a faji megkülönböztetés ellen. Érted? Állok a dobogón, és beszédeket mondok, persze nagyon óvatosakat, hogy a faji megkülönböztetés nem áll igazán érdekében egyik érintett félnek sem, és nem egyeztethető össze a jézusi szelíd jámborsággal és alázattal, mert nem az én dolgom kimondani, hogy embertelen, égbekiáltó erkölcstelenség, és a fehérek az örök kárhozatra jutnak miatta. És most úgy készülök viselkedni, mint az összes többi égbekiáltó fehér bunkó, aki fekete nővel hál, és egy újabb félvér kölyökkel járul hozzá a gyarmatállami népességarányokhoz.
– A nő nem kért meg, hogy csinálj bármit is az ügyben – mondta Willi.
– De ez nem számít. – George a tenyerébe temette az arcát, és láttam, hogy az ujjai közt nedvesség szivárog ki. – Ez kikészít. Tavaly óta tudok róla, és beleőrülök.
– Ami nem sokat segít a dolgon – mondta Willi.
George keze erőtlenül lehanyatlott, látni engedve könnyáztatta arcát. Willire bámult, aztán rám.
– Anna? – kérdezte.
Bennem érzések zűrzavara dúlt. Először is, irigykedtem arra a nőre. Az éjjel azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, de ez egy személytelen érzés volt. Most már tudtam, ki az, és meglepődve fedeztem fel, hogy gyűlölöm és hibáztatom George-ot, ugyanúgy, ahogy tegnap este haragudtam rá, amikor előcsalogatta belőlem a bűntudatot. És akkor, és ez volt a legrosszabb, ámulva jöttem rá, hogy bosszant, hogy az a nő fekete. Azt hittem, mentes vagyok az ilyen előítéletektől, de úgy tűnt, mégsem, és szégyenkeztem, és dühös voltam magamra, George-ra. De ez még nem minden. Annyira fiatal voltam, huszonhárom-huszonnégy, hogy a legtöbb „emancipált” lányhoz hasonlóan rettegtem, hogy a háztartásbeliség csapdájába esve szép lassan betörök. A borzalmak netovábbja George háza volt, ahol George és felesége esett csapdába a szabadulás minden reménye nélkül, leszámítva a négy öreg halálát. Ez annyira megijesztett, hogy rémálmaim is voltak miatta. Ettől függetlenül George, ez a csapdába esett ember, aki ketrecbe zárta azt a szerencsétlen nőt, a feleségét, számomra a túlfűtött nemiséget is jelentette, amely elől a lelkem mélyén menekültem, aztán mégis elkerülhetetlenül feléje fordultam. Ösztönösen tudtam, hogy ha lefeküdnék George-dzsal, egy olyan nemiséget ismernék meg, aminek eddig a közelébe se jutottam. És annak ellenére, hogy ilyen beállítottságok és érzelmek csatáztak bennem, kedveltem, sőt szerettem egész egyszerűen mint embert. Ott ültem a verandán, egy darabig képtelen voltam megszólalni, és tudtam, hogy pirulok, és reszket a kezem. És hallgattam a zenét és az énekszót a domb oldalán a nagyteremből, és úgy éreztem, mintha George a nyomasztó boldogtalanságával kirekesztene valami elképzelhetetlen gyönyörűségből és pompából. Akkoriban úgy tűnt, fél életem abban a hitben telik, hogy kirekesztenek az élet szépségeiből; jóllehet az eszemmel tudtam, hogy ez ostobaság, hogy például Maryrose irigyel, mert azt hiszi, Willinek meg nekem mindaz megadatott, amire ő annyira vágyik: azt hitte rólunk, íme két ember, akik szeretik egymást.”
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet
Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2008
fordította: Tábori Zoltán
