Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán él. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, s Tormay Cécile életművet is ő rendezi sajtó alá.
Akarjuk, nem akarjuk, van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője, és a rendszer felkent nőírója. Az, hogy ki milyen nemi identitással éli az életét, legteljesebb mértékben magánügy, de bizonyos közügyek és a legteljesebb mértékű magánügyek, hogyan is mondjam, ütik egymást. Mint ebben az esetben is.
A magyarok leszbikus, zsidófaló nagyasszonya
Tormay Cécile: Az ősi küldött
Különös írónő halt meg hetvenkét éve Mátraházán, szeretője karjában. Ha igaz. A neve – jó okkal – tökéletesen ismeretlen a kortárs olvasó előtt, véletlenül bukkantam rá alföldi nagyszüleim könyvraktárában. (Onagy Zoltán)
Tormay Cecile-nek hívták. Nem az egyetlen író a magyar irodalomban, akit nullára ír a politika, de a kevesek közé tartozik, aki valójában megszűnt létezni. Legismertebb könyve a proletárdiktatúra naplószerű feldolgozása, a Bujdosó könyv. Érdemes belenézni, a neten olvasható. Fénylő csillag ő az irredenta irodalom egén.
Kezdjük talán azzal, hogy leszbikus, elszereti gróf Zichy Rafael feleségét. A korabeli sajtó megírja, ő pedig feljelent mindenkit, mint ez manapság is szokás. És megnyeri a pereket, ez is szokás. Eddigre elkészül a nagy könyv, ő pedig közéleti pályára áll.
Majd: "Az írónő újra felragadta fényes, tiszta fegyverét, a tollát, hogy a szó leírt erejével, az igazságba vetett hitével felvegye a harcot a hazát széttépő, szétmarcangoló belső és külső ellenséggel szemben." – írja vitéz Siklósi, a Kárpáti Harsona főmunkatársa 2003-ban, és hozzáteszi: „Ő azonban nem hallgat Múzsájának hangjára, irodalmi munkásságát feláldozza hőn szeretett fajának, hazájának. Beveti magát a magyar közéletbe, belebocsájtkozik a társadalmi és politikai küzdelmekbe. Ám néha így is szakít időt, hogy a magyar szépirodalomnak hódoljon. Ebben a korszakában a MANSZ szervezése nagyon leköti idejét. Az országot járva mindenütt beszédeket tart. A szövetség elindítása, fenntartása rengeteg aprómunkával jár. Tevékenységéről legalább ezer saját kézzel írott levél tanúskodik. Még a kommün bukása idején Magyarország érdekében több ízben felhívással fordul a világ asszonyaihoz. Évenként nagyobb lélegzetű beszédet mond a MANSZ hagyományos összejövetelein. Asszony- és nőküldöttséget vezet Horvát- és Olaszországba. Megpróbálja Magyarországot kivonni a kisantant fojtogató gyűrűjéből. Itáliában személyesen tárgyal olasz nyelven Benito Mussolinivel, a magyar nép nemeslelkű nagy pártfogójával és barátjával a Nőküldöttség képviseletében. (A Ducenak halas-i csipkét ajándékoznak.).” Ha a kedves olvasó eddig nem értesült volna a lélekemelő tényről, hogy a Duce a magyar nép nagy pártfogója, minthogy úgy tudtuk, az olasz nép nagy barátjának se igen nevezik, már jól indul a hétvége. Jó lehet egy nemzetnek, amely ilyes barátokat mondhat magáénak.
1919 novemberében a Magyar Asszonyok nevében üdvözli a fehér lovon vonuló Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét. Az irodalmi siker kevés e finom lélek kielégítéséhez, bemasíroz a politikába. Folyóiratot alapít, és vezeti (Napkelet).
Szerb Antal, kifejezetten szőrmentén ír róla halála évében a Nyugatban, igaz, dolgozott a Tormay főszerkesztése alatt működő Napkeletnek, amely árnyalhatja a véleményt. „A világháború után az irodalmat elhagyta a politika kedvéért. A leheletszerű finomságok írónője meglepően aktív és energikus közéleti embernek bizonyult. Olyan aktívnak és energikusnak, hogy sokan el is fordultak Tormay Ceciletől, az írótól. Ekkor alapította a Napkelet című folyóiratot, és ennek szellemi irányítója maradt haláláig. Mint szerkesztő, sokoldalúan megértő volt; munkatársait hatalmas közéleti befolyásával is jótékonyan támogatta.” De már semmi nem segít. Szerb Antalt a nyilas Tormay-szekció puskatussal veri agyon a Balfon 1945 januárjában.
"Az írói tudás tökéletes birtokában, az érett nő élettapasztalatával a háta mögött alkotja meg a "Bujdosó könyv”-et, amely, amíg csak magyar ember él, fennmarad, és ott kell lennie minden magyar otthonában." Így a jobboldal.
Élete során nem Pallavicini Edina (Zichy grófnő) az egyetlen kedves. A háború előtt tizenöt évig fűzi gyengéd viszony egy Francesca 'Orsay nevű olasz nőhöz. Rajta keresztül ismeri meg „az olasz fasizmus Keresztelő Szent Jánosaként számon tartott” Gabriele D'Annunziót, majd az ismeretség révén Anatole France-ot.
Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, s a Tormay Cécile-életművet is ő rendezi sajtó alá.
Akarjuk, nem akarjuk, van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője, és a rendszer felkent nőírója. Az, hogy ki milyen nemi identitással éli az életét, a legteljesebb mértékben magánügy, de bizonyos közügyek és a legteljesebb mértékű magánügyek, hogyan is mondjam, ütik egymást. Mint ebben az esetben is.
A hivatalos, apróbb bűnök nélküli életrajz:
Középnemesi családba születik. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, az MTA tagja, államtitkár. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányai magántanulóként végzi. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozza a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai nemzetközi ismertségét segítik.
Első könyvei az Apródszerelem, (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt, (1911) a kisemberek életét ábrázolja. Megjelenik angol, német, olasz, holland, finn, észt nyelveken. A Régi ház, (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díját. A Bujdosó könyv (1921–22) naplószerű regényéből az 1918. október 31-től 1919. augusztus 8-ig terjedő időszakról tudósít (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság). Német, angol és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebersberg Kunó felkérésére latinból magyarra fordítja középkori legendáinkat Magyar Legendárium, (1935) címen. Útiélményeiről szól a Firenzét bemutató A virágok városa (1935), és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok.
Az ősi küldött című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után a A fehér barát (1939) az írónő halála következtében befejezetlen maradt.
Az 1918–19 évek fordulóján létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű szervezetet, az I. világháború során kivérzett magyarság újraélesztésére.
1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába egyhangúlag választották a Mme Curie halálával megüresedett székbe. Ez év július 16-i megnyilatkozásában itt is síkraszállt Trianon ellen. 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta. (Forrás: http://wikipedia.hu)
Onagy Zoltán cikke
Tormay Cecile könyve egy trilógia első része: emberien szomorú kis regény, melynek befejezettsége igazolja külön kötetben s külön «A csallóközi hattyú» címmel való megjelenését. De a regényben mindvégig érezhető valami feszültség, mely meg nem oldódik benne s folytatást sejtet; vége felé pedig fellobban egy lélektani akkord, mely messzebb kicsengést ígér:
A regény puszta meséje: Egy szerelmes fiú jön hazafelé, külföldre küldték volt, mikor imádottja férjhez ment máshoz. Három évig volt el, feledni nem tudta; amint hazaér, megtalálják egymást. Ugyanekkor jön a férj halálának első híre is, de a fiatal asszony nem enged a szerelem csábításának s el sem akar menni kedvesével a járványpusztította városból, míg csak ez a hír be nem bizonyosodik. Ez megtörténik s éppen indulni akarnak együtt a fiú otthona felé, mikor a szép Kingát utoléri a ragály s meghal. A fiú, királya hívására, harcba indul, ahol, úgy bízik kétségbeesése, «férfimódon lehet meghalni.»
Ez a kis történet sok érzéssel van megírva, de nem lehet ezt önmagában külön méltatni, mert történeti regény színét kapja azáltal, hogy a tatárjárás idejébe van helyezve s a kor rajzát erősen hangsúlyozza. Így messzebb szempontokból induló kritikát kíván.
Történelmi regényt írni tehertétel ma, amikor már a film-irodalom is a mult idők alakjait, eseményeit és légkörét hajhássza s külföldi lapokban olvashatók egyrészt élcelődések a «hálás témák» körül folyó versengés felett, másrészt komoly figyelmeztetések arra, hogy a szép- valamint a szenzáció-irodalom e divatja mennyire alkalmas arra, hogy meghamisítsa azt az úgyis oly kevés pozitív történelmi tudást, amelyet birunk. Nemcsak mert így csupán a művészileg felhasználható dolgok kerülnek a köztudatba, vagy mert ezek sokszor mai irányok és eszmék Prokrustes-ágyába szoríttatnak, hanem a legjobb esetben is igazi író ha valamely korba vagy történésbe őszintén elmélyül, végeredményben az is csak a maga megérzését tudja megírni róla.
A történelmi kosztümbe öltözésnek divatja sok ily új meglátásra kényszerítette a mai kritikát, s szigorúbbá tette a csillogó jelmezek káprázatával szemben.
«A csallóközi hattyú» olvasásánál azonban érezhető, hogy nem azért helyezte írója régi korba, mert az most divat, s azért sem, hogy készen kapott színekkel gazdagíthassa hátterét. A megírásából kisugárzó lelkesség érezteti, hogy a regény történelmiségét őszinte vágy, odaadó belemélyedés kényszere szülte. Őszinte vágy - talán a középkornak ma sokszor ideállá megtett vallásossága - a pogányság felett kivívott végleges diadala felé? Valami honvágy - a multba, ami mindig fájó vágy, mert elérhetetlenért eped: letünt kornak lelkületét visszahozni nem lehet. Olyan ez, mint a mult század azon divatja, mely a középkornak nem vallásosságát, hanem lovagi romantikáját áhítozta vissza. «A csallóközi hattyú» meséje mögött mintha ahhoz hasonló, középkoriságát érző és aláhúzó neo-gót stílus vonalai ködlenének. Így is egy kor - a mai kor - lelkületének hét prizma-színe közül egynek a megörökítése: megérzés és tanuságtétel.
S mint minden, ami fájva lelkesít: ez a felszín-mögötti ködkép, égbenyúló tornyaival mélyíti a hatást. Egyben feszíti az első kötet keretét: érezhető, hogy önmaga erősebb kifejezése felé tör.
Azonban ez nem hárítja még el a «jelmez» veszedelmét. Minden történelmi regény íróját fenyegeti a nagy gátlás: a kész sablón. Oly keveset tudunk e régi időről, hogy az író szinte el sem kerülheti tudásunk összességének felhasználását középkori légköre megteremtéséhez, bár így általánosan ismert dolgokkal kell megterhelnie. Csak néhány szót kell kimondani: lovagkor, csatlósok, szerzetesek és pestis-járvány, középkori kegyetlenségek és borzalmak - a lelkekben még lappangó pogányság visszavágya a multba és - minden szó kész irodalmi képet vetít az olvasó elé. Emléket idéz, kísértetjárást, mellyel az írónak meg kell küzdenie.
Egy könnyebbsége a szerzőnek, hogy a tatárjárás idejét a magyar irodalom még aránylag keveset érintette. De erősebb fegyvere e küzdelemben a szép, színes és eredeti nyelvezete, amely frisseséget és közvetlenséget ad írásának, s úgy átvilágítja regénye légkörét, hogy abba is sokhelyt új életet önt. Különösen áll ez az emberei beszédmodoráról. Nem tudhatjuk, hogy pontosan így beszéltünk-e hétszáz évvel ezelőtt, de ha így: jól beszéltünk! S ez az erőteljes, magyar és jóízű szólásmód a regény végéig egységes marad, valóban: kész új megteremtés.
Nagyon igazak a természet-megérzések mindenütt: a fű hidege csípős hajnalon, a hullott lomb szaga őszi erdőn, s főképpen a víz nyugtalan varázsa: a víz ahogy «széttördelte a képet... csillámló darabjait össze-össze hányta a habok közt»; a víz hűvössége a folyampart levegőjében; a víz, ahogy a folyóban úsztató lovas mellett «suhogó hideg selyempalástként fut kétfelől»... szinte hallani zúgását, érezni jegét. Számtalan ily eleven, találó jelzés érezteti meg a Csallóköz vízdús vidékének egyéni jellegét.
A regény alakjainak egyéni pszichológiája viszont nem lép előtérbe. Inkább típusok ezek s a korrajz kívánalmainak megfelelően éreznek és gondolkodnak. De a regény érzelmes befejezésekor fellobban egy lelki történés, amely ezt a korlátot túlszárnyalja és minden időre igaz: a fiú kétségbeesett küzdelme saját fájdalma ellen.
Eszembe jut itt Dickens egy remeklése: ahogyan egy, gyűlöletből gyilkolni vágyó regényalakja küzködik önmagával. De nem a rossz indulatai, a bűn csábítása ellen küzd - ez volt az általánosan elfogadott lélektani sablón - hanem a bűn felé törekszik: minden erejével győzködik a jobb belátása, a félelme, a lelkiismerete ellen, «mint a tengerbe akarna kiúszni s egyiket a másik után igyekszik legyőzni a part felé futó hullámokat», melyek visszavinnék a biztonságba.
Analóg mélybelátás töri itt a felszínt, s írja meg Dickens esetének fordítottját. Mikor nagy fájdalom szakadt valakire, az általános sablón szerint az illető belemerül bánatába, átadja magát annak - ámde a valóságban minden egészséges lélek igazi fájdalom ragadása ellen összes erejével védekezik. Ezt a harcot vívja ifjú Ung vitéz is: nem akarja, hogy úrrá legyen fölötte bánata, amíg lehet, makacs reménykedésbe menekül; azután sem engedi öntudatába: gépiesen gondolkodik, tesz-vesz «mert csak dermedt félhalálban lehet elviselni...» s amellett fájdalma oly nagy, hogy öntudatába nem férkőzhetvén, fizikailag támadja meg: arca beesik, járása bizonytalan lesz... Ez a lelkitusa megrázóan van megírva s az igazság minden erejével hat.
S ez is a regény folytatása felé mutat. Mert minden ily mély lelki megrendülés lélek-indulás is. Aki átélte, azt ragadja azután - valamerre. Erre a fiúra ezentúl nagyobb dolgok várnak. Égő láthatárok felé nézünk, intenzívebb élet felé, amelynek mélységei és magasságai ígérkeznek
Rosti Magdolna Nyugatban megjelent cikke
Összeállította: Kerekes Tamás
