Ungvári Tamás
jó formáját futja
A Baumbgarten díj
A magyar irodalom közvetett jótevője egy párizsi ringyó volt.
Csarli Parkőr
A két világháború közötti magyar irodalom felvirágoztatása egy alapítványnak volt köszönhető. 1929-ben szakadt rá Babits Mihály kuratóriumi elnökre és Basch Lóránd ügyvédre az egymillió pengőnek megfelelő, házak béréből és készpénzből kamatozó összeg. Elosztása mérhetetlen hatalmat kínált az összeg gondozóinak, keserűséget vagy megváltást az adományozottaknak.
Mindenki a Baumgarten- díjról beszélt, melyik kategóriáját ki kaphatja meg, vajon József Attila érdemes-e rá, azok után, hogy Babits Mihállyal összeveszett, vagy azért veszett vele össze, mert csak jutalmat és nem évdíjat kapott-immár feledésbe veszett.
Az is, hogy ki volt az alapító Baumgarten Ferenc Ferdinánd, akinek legfeljebb a Kerepesi temetőben emelt síremléke emlékeztetett rá, hogy egykoron itt járt a földön.
„A nagyvilág fáradt zarándoka” költötte róla Babits, s ezek a poétai szavak takarták el azt a tényt, hogy a magyar irodalom közvetett jótevője egy párizsi ringyó volt. A filozófusnak tanult s a reneszánsz fogalmának tisztázására szánt előkelő úrfinak vonzódását a saját neméhez rossz néven vehette a lovasberényi gazdag zsidó család. Épp ezért Ferencet bátyja Párizsban befizette a szerelem avatott papnőjéhez, azaz egy kurvához, a szakemberek térítő erejében bízva. A sápadt, előkelő, amúgy is világfájdalomtól gyötört Baumgarten íziben kankót szerzett az első hetereoszexuális kísérlettől. A jó testvér ekkor egy híres tanárhoz vitte, aki félrekezelte. Az eredmény egy sokizületi gyulladás lett, amelytől egyik bokája elmerevedett. Ezt egy Münchenen székelő tanár orvos kezelte eredménytelenül. A boldogtalan Baumgarten, akit a lovaglás örömétől fosztott meg bicegése) megharagudott testvéreire. Németországi birtokát cselédeire hagyta, a magyar hagyatékból egy keveset az őt ápoló Stern Ágostonnénak adományozott, a többit a magyar irodalom felvirágoztatására.”
Rajkó Félix
Ungvári Tamás:
A feledés enciklopédiája
A XX. század története Ungvári Tamás tolmácsolásában, memoár az elfeledettekért és az el nem feledhető dolgokért.
A XX. század történetének 75 lényeges vagy lényegtelen, de lejegyzésre igencsak méltó eseménye sajátos formázásban pereg ebben a nagy sodrású kötetben. Érzékenység és tárgyismeret, irónia és szókimondás – mindez letehetetlenné teszi Ungvári emlékeit. Az egyetemi katedrákhoz szokott szerző kiapadhatatlan mesélőkedve a kávéházi sztorik szintjére emeli a legdrámaibb eseményeket is. Tudja, hogy kell lebilincselni a hallgatóságot – ezzel segít megérteni – megismerni a felfoghatatlant is.
„Az egyetlen enciklopédia, amelyen a teljesség nem számon kérhető, a feledés enciklopédiája. Ami kimaradt belőle, azt elfeledtük. Ha egykoron nyoma volt, ma befútta a feledés homokja. Az igazi többség a fehér foltokon települt le az örökkévalóságba. Sírköve legfeljebb egy bejegyzés valamelyik nyitott végű enciklopédiában. Aki ott nyugoszik, az kétszer halt meg. Másodszor, amikor a sírkövét vésték ismeretlen kezek.
Ebből a nemlétező létezésből mentettem ki egy kötetre valót a méltatlanságnak abból a viharából, amit jobb híján történelemnek neveznek. Az enciklopédia egy-egy bejegyzése megálljt kiált a pusztulásnak. Csakugyan, ezek a bejegyzések felháborodott kiáltozások az igazságtalanság folytonossága ellen. Már megint, és még mindig!”
(részlet az előszóból)
Scolar Kiadó
