MÁRAI Sándor
SAN GENNARO VÉRE
Egy szent nem lehet lengyel?
Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak e pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. (...) Tudják, hogy a haza nem csak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot, vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül.
Márai Sándor
„Az emeleti ablakban fiatal nő áll, és két kézzel mutat a mélybe, ahol a boros áll, aki most két kézzel mutat a magasba. A veszekedés a Posillipón nem gyakori, de mindig elemi erejű, mint az őszi és tavaszi zápor. Ahogyan kirobban, ártatlan élethelyzetekből - igazán a derűs égből -, ahogyan zuhan, szétárad, mindent elönt, s hömpölyögve, iszapos rohanással sodor érvet és értelmet, szakít gátat és emberi kapcsolatot: mindebben a nagy természeti megnyilatkozások üteme ráng. Lehet, hogy a tengernek is része van ebben. Lehet, hogy tűzhányóknak is részük van ebben.Az ember másképpen veszekszik, ha tűzhányók állják körül, mint messzebb, a belsőbb szárazföldön, ahol kialakult társalgási szabályok korlátozzák a veszekedést.
"Ilyen helyen az ember másképp veszekszik, mint Rómában, a papok és kolostorok között. Még úgy veszekszik mint a szél, a tenger, az ég, a tüzes hegyek. A veszekedés tárgya másodrendű. Aki itt veszekszik, nem meggyőzni akar, hanem megnyilatkozni. Földrengésszagú napkon, nyár végén, amikor a levegő megtelik füstszerű homállyal,és égő olaj láthatatlan pernyéje szállong a sűrű levegőben, amikor Capri és Ischia között a tenger néha alulról felfelé hullámzik: a veszekedés a Posillipón rögtön, az első akkordok, a kezdeti, rekedt torokköszörülés után édes teltséggel, boldog és teljes dallammal kezd zengeni."
A vita két szólama - a női hang, egyféle mezzoszoprán, a másik, a buffo hangja, telt és öblös bariton - szárnyal a sirocoszagú levegőben. A nő még kezdő, de nem műkedvelő. Ezt mindenki érzi. Az erkélyrácsnak dől, kezét tragikus mozdulattal emeli az égnek, hajfonatai ziláltak. A boros, a kezdeti ária után, láthatóan elfordul partnerétől: már nem az erkélyre néz, hanem messzebb, fel az égre. Hangját egyenletes lejtéssel mélyíti, mert most már az istenekkel veszekszik. Mozdulatai takarékosak, szemét néha behunyja. Idősebb ember, sok gyakorlattal veszekszik.
A várost ellepték a menekültek, vízumra várnak a táborban, majd a hajóra, ami elviszi őket Amerikába vagy Ausztráliába.
A városban feltűnik egy titokzatos pár, állítólag angolok, de mások szerint franciák vagy talán a vasfüggöny mögül jöttek. A férfi állítólag tud valamit, meg akarja váltani a világot, aztán meghal. Úgy tűnik öngyilkos lett, amit a rendőrségnek ki kell vizsgálnia.
Erről szól a második rész. Nyilatkozik az idegenrendészeti ágens, majd kihallgatják a ferences szerzetest, aki ismerte az embert, majd a nő, a párja meséli el történetüket, egy papnak, a gyóntatószékben, mert ezt a rendőrségen nem lehet. Ebben a három monológban mondja el Márai miért hagyta el hazáját és mit éreznek, érezhetnek a hazájukat önként elhagyók, akiknek a vándorlás során valahol egy hivatalban még az ékezet is lemarad a nevükről.
"Ez az ember nem volt kommunista, nem volt társutas sem. De egy ember volt, aki gyűlölte az igazságtalanságot és erőszakot, s mindaz, amit a náci világban látott, olyan irtózattal töltötte el, hogy iparkodott várakozással és tárgyilagossággal közeledni a bolsevizmushoz, mert el sem tudta képzelni, hogy egy rendszer, amelyet a fasizmus erőszakkal megtámadott, ugyanolyan gonosz és igazságtalan legyen, mint a támadó volt... Ezt nem hitte. S amikor később megismerte a bolsevistákat, és elszörnyedt, s aztán később, amikor már ideérkezett hozzánk, ahol szabadság van ... mert nálunk ugye szabadság van, igaz commandatore? ... akkor azt mondta nekem, hogy semmitől sem döbbent meg úgy, mint a mi társutasainktól, akik nem tudnak ugyanolyan irtózattal és tiltakozással felelni a bolsevizmusra, mint ahogyan irtóztak a nácizmustól és tiltakoztak ellene..."
" ... Azt mondta, meggyőződött róla, hogy Sztálin és hívei kitűnő bolsevisták voltak, akik remekbe csinálták a bolsevizmust, mert egy vállalkozást, amely nem emberszabású és ködös utópiák ígéretével elveszi az emberektől a magántulajdont, aztán a szabad vállalkozás, a szabad munkavállalás, írás, hitélet és politikai véleménynyilvánítás jogát, nem lehet másképp megvalósítani, csak embertelen, erőszakos eszközökkel ... És abban is igaza volt Sztálinnak, amikor nem bízta a széplelkű romantikus kommunistákra, a társutas-nyomorékokra a bolsevizmus megvalósítását, hanem kiirtotta a régi gárdát, mert a poklot csak szakszerűen lehet befűteni..."
Az emigráció, a fizikai és politikai értelmű hontalanság regénye a mű - Márai közvetett önvallomása. Nápoly és környékének csodálatos mediterrán vidéke a helyszíne. Több ez, mint közeg, háttér: az író a regény első felében - némi epikus szálazással - esszéisztikus panorámában mutatja be a tájat, a várost s vele szimbiózisban élő kisembereket, azt az életformát, amely a római időktől kezdve a szegénység, az életszeretet, a csodavárás, az éltető szenvedélyek dinamikájával jön létre. Kiskereskedők, állástalan iparosok, elszegényedett előkelők, a táj kincseivel házaló gyerekek alakjai villannak fel, ismételt alkalmat adva az írónak a tömör portréalkotásra, a dél-itáliai embertípusok rajzára. A második világháború után, amikor a 40-es évek végén vagyunk, s a nápolyiak, akik életük részeként várják familiáris szentjeiktől, köztük San Gennaro vérének felbuzgásától a csodákat, most is kémlelik, honnan várható a csoda. Szóbeszéd járja egy különös idegenről is, aki szent ember hírében áll. Ez a férfi, aki rejtélyes módon meghal, egy kelet- európai országból való menekült, a szellem embereként a kommunizmus ellen tiltakozva hagyta el hazáját. A rendőrségi nyomozó, a franciskánus barát és egyedül maradt asszonya monológszerűen mondja el, ki is volt ez az ember. E tanúkon keresztül Márai emigráció- választásának ideológiáját, a diktatórikus rendszerek kritikáját, szellemi arisztokratizmusának elveit mondja el. A regény nem tartozik az életmű jelentős alkotásai közé: problematikája történeti, szerkezete is megoldatlan. Az író hívei sok finom gondolatot, meglátást lelhetnek benne, s akik nápolyi utazásra készülnek, szellemi kalauzként olvashatják tájról, emberről írott sorait. (Legeza Ilona)
A regény az író közvetett önvallomása - az emigráció, a fizikai és politikai értelmű hontalanság bemutatása. Nápoly és környékének csodálatos mediterrán vidéke a helyszíne. A nápolyi kisemberek - halászok, cipészek, vendéglősök - színes életét némileg megváltoztatja, hogy az 1940-es évek végén, valahonnan Kelet-Európából menekültek érkeznek ide, köztük egy titokzatos pár. A férfi öngyilkos lesz, s e tettének okait kutatják a pap, a rendőr, a hatóság képviselői.
. A második világháború után, amikor a 40-es évek végén járunk, s a nápolyiak, akik életük részeként várják familiáris szentjeiktől, köztük San Gennaro vérének felbuzgásától a csodákat, most is kémlelik, honnan várható a csoda. Szóbeszéd járja egy különös idegenről is, aki szent ember hírében áll. Ez a férfi, aki rejtélyes módon meghal, egy kelet- európai országból való, a szellem embereként, a kommunizmus ellen tiltakozva hagyta el hazáját
A mű feszültségét nem a csoda megtörténte vagy elmaradása okozza -Szent Januárius megalvadt vére minden évben felbuzog -, ez csak kerete a férfi sorsában megtestesülő konfliktusnak: megőrizhető-e az európaiság hagyománya. A San Gennaro vére az európai hagyományvilág hanyatlásának regénye, melynek bemutatása közben a szerző érdekes képet rajzol a korabeli Magyarországról éppúgy, mint Nyugat-Európáról, az emigráns létről, befogadásról és kirekesztettségről, pártok és eszmerendszerek természetrajzáról..(kulturport.hu)
Összeállította: Kerekes Tamás
Helikon
A San Gennaro vére az emigráns életérzéséről szól: ki az, aki valamiképp kimenekül a szorongatottságból, ki az, aki soha nem talál önmagára. Érdekes a kisemberek helyzete, azoknak a szorongása, akik elmentek Európából is, holott műveltségük nem kötötte
őket túlságosan Európához. Megfoghatatlan, miért. Azt mondja Márai, nem lehet büntetlenül Európában születni! Azt gondolom, hogy a háború utáni Európának a felelevenítése nem egészen érdektelen: milyen döbbenetet vált ki abban az emberben, aki a vasfüggöny innenső oldaláról érkezik, aki az embertelen kommunista rendszerek elől menekül Nyugatra, és ott még nagyobb lelki válságot él át, mert nem tud megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy azok, akik szabadon élnek, gondolkodnak, alkotnak, nem tiltakoznak eléggé az elretörő kommunista rendszerek ellen. Ez az egyik döbbenete és csalódása Márai hősének is.(Illés Kinga)
A kiadó:
San Gennaro vére
Márai Sándor
A 80. Ünnepi Könyvhét újdonsága
A nápolyi kisemberek – halászok, cipészek, vendéglősök – színes, kedélyes életét némileg megváltoztatja, hogy az 1940-es évek végén valahonnan Kelet-Európából menekültek érkeznek ide, köztük egy titokzatos pár, a „szellem embere” és élettársa. A férfi végül öngyilkos lesz, s e tettének okait kutatják a pap, a rendőr, a hatóság képviselői. A regényben, mely valójában rejtett önvallomás, Márai arról szól, miért is érezte úgy, hogy el kell hagynia hazáját, vállalnia kell az önkéntes száműzetést, bármilyen keserű is az. E vallomás során érdekes képet rajzol a korabeli Magyarországról éppúgy, mint Nyugat-Európáról, az emigráns létről, befogadásról és kirekesztettségről, pártok és eszmerendszerek természetrajzáról.
