Bíbor Kiadó
Bevezető:
Országom az Árpád-háziaktól eljutott a szarháziak uralmáig.(Benedek Szabolcs)
Történelmi áttekintésem laza epizódjai annak a hosszú, lepusztulásban kulmináló folyamatnak állít emléket, hogy őseink még harcoltak az igazságért, királyért, hazáért, leszármazottjaik csontsovány lábakon, dideregve az agyonmosott kórházi pizsamákban a Pista nővérek által uralt elmekórtani intézetekben a saját cigarettájukért könyörögnek. Szerte e honban.
Micimackó a XXI. Században
Micimackó állás nélkül kóborol
Lakása nincs, pénze sincs, eltévedt valahol
Malackát a részeg disznót rég látta már
Elment tehát, hogy meglesse, mit csinál
Megnézte Nyuszi diszkóját, hátha megkerül
Nyuszi azt mondta, pedofil lett, előzetesben ül
Micimackó útnak indult, s közben sűrűn hullt a hó
Arra gondolt, a kukában akad egy kis ennivaló
Hú de jó, hú de jó, nagy pelyhekben hull a hó
És a hidegre való tekintettel megfagy a Mackó
Zsebibabának a kokó meg se kottyan már
Bagoly bezzeg politikus lett és fekete autón jár
Füles a tőzsdén ment tönkre és alkesz lett
Tigris a maffiának hajt be komoly pénzeket
Tedd le a könyvet Róbert Gida és csinálj valami mást
Manapság nem tartják sokra az olvasást
-
Szervusz Mackó! - mondod Te, de ő nem köszön.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Meleg van
A városra rátelepedett a kánikula. Kezdett az élet olyannak tűnni, mint egy végeérhetetlen fogyókúra, amit csak néha tarkít egy-egy izületi gyulladás, vagy egy különlegesen makacs köszvényroham. A rekkenő hőség ellenére az utcákon leendő polgármesterek kampányoltak, és aki tehette, hűvösebb helyre menekült.
De lassan a menekülés útjai is lezáródtak, a strandok kerítésein időnként belestem; az izzó hőség ellenére sem voltak lényegesen többen, más is rájöhetett, hogy nem töltheti a délutánját a strandon a zuhany alatt.
A Holt-Tisza is kezdett felforrni, és tele volt algával. Felbukkant a rekkenő melegben Kenőcs (csak így biztattuk gyermekkorában: nyomjad Kenőcs!), aki a szüleit jött meglátogatni Szolnokra. Fél fülét leszakította egy, a gyermekkorában hevenyészetten összeállított karbidbomba, ezért hallására ráfogtuk, hogy páratlan.
Viszont a rendőrségi nyilvántartás szerint, mármint az újlenyomat-vételnél, kiderült, hogy tizenegy úja van.
Ausztriai mezőgazdasági munkákon szocializálódott az elmúlt évtizedekben. Azt nem mindenkinek mesélte szívesen, hogy Ausztriában hullamosó is volt.
Egy vasárnap délelőtt együtt mentünk hozzájuk haza. A harmadik emeleten laktak, akkor is nyár volt.
Édesanyja takarított, fél lábbal az ablakban, kívülről mosta az üveget, amikor Kenőcs megkérdezte tőle:
-Anya, hova mész?
Harmadik válópere után, megkérdezték tőle, hogy mihez kezd, ha a következő házassága sem sikerül, erre azt válaszolta: -elválok. –De biztosan elválsz? -Biztosan, bizonytalanra nem nősülök. No, hát volt bajunk vele elég.
A nyolcvanas évek végén aztán majdnem karriert futott be az Antiterrorista Kommandónál, csak a harmadik lépcsőfokban derült ki, hogy hallása mégsem tökéletes: gombaszakértőnek jelentkezett, de a Különleges Ezred tisztjei virtigli bombaszakértőt kerestek.
Lázasan kereste az újat, elsőként, de, mentségére egy időben- fedezte fel a noevau roman-t és a csavarlazítót, mint kollektív tudatmódosítót. Monomániás volt, diskurzust váltani olyan lehetetlen volt vele, mint horgászni egy halottal.
Mit lehet kezdeni egy pasassal, aki Truman Capote Marlon Brando- interjújában pillantotta meg a riportázs legmagasabb formájának tekintett színészportrét, azzal a másodlagos céllal, hogy utánozza? Most eléggé le volt punnyadva. Szikárabb volt, mint valaha, szakálla őszült. Vörös haja lófarokban. Mindenütt medál, meg gyűrű.
Indián orvosságos-zacskó a nyakában. Soha nem akartam őt nevezni a „Topmenedzserek a békéért” divatbemutatójára, de papundeklivel bélelt bakancsa, madzaggal átkötött viharkabátja ugyan felmutatta az eredetiség bizonyos jegyeit, de egy jó stylist rámutatott volna a korszerűtlenségre.
Ha ránézett az ember, visszakívánkozott a múltba, amikor lebegtek a bukjelszoknyák, tapsolni lehetett Fedák Sárinak, s az ember vígan fütyörészhetett egy konflis tetején. Az utcákon grasszáltak a baldóverek és a masamódlányok vasárnap délután az iparos-korzón.
Ha megkérdeztem tőle, mi lett volna a tizenkilencedik században, sommásan intézte el: forradalmár.
Egy vödör hideg vízbe öntöttünk két kiló szőlőt, azt eszegettük. Örömmel éjszakáztunk, sokat bámultuk az augusztusi csillaghullást, és szerettük a friss augusztusi hajnalokat. Egy szintén rettenetesen meleg nyári napon este vacsorázni mentünk. Étvágyunk az egész napos strandolástól erős volt, horpaszunk beesett. Jó étvággyal faltunk.
Észrevettük, hogy a mellettünk lévő asztalnál egy házaspár-a diner-eken felnőtt, Caesar salátákon, léböjtkúrákon, kézről- kézre adogatott fogyókúrarecepteken túllévő negyvenes pár bámult bennünket.
Rettentő büszke volt rá, hogy a férj előtt meg merte csókolni a feleséget. A pasas elnéző mosollyal nézte.
Nem tudtuk még, hogy a múlt olyan javíthatatlan, mint egy halotti bizonyítvány. Ötletekben ma sem volt hiány. Asztráltestekről beszélt, aszcendensekről. A nagy szinesztéziás horoszkópról. Tervezett drámájáról, amit Nostradamusról írt. Prózája menekült a vizuális-auditív perceptivitásba és az önkábító eszképizmusba.
Meditatív stílusát egyre többször szakította meg azzal, hogy most mantrázik, elmond egy szúrát, koncentrál a napfonatra, föléleszti a kundalini kígyót és megnyitja a csakrákat.
A New Age zöme még hátravolt, amikor megérkezett a közönség, az esti koncertre érkező tinilányok csapata.
A vihorászásban volt egy kis időm. Aztán rájöttem, hogy én vagyok Fedák Sári, a baldóver, Kenőcs fütyörészik a rozzant féderű konflison, a masamódlányok pedig nem nekünk grasszálnak az iparos-korzón.
és sajnos a java még hátravan.
Pasta la viista baby
Az ismeretlen skizofrén dala
Miért az egy? Bár egy a lényeg.
De volt! És nincsen semmi.
Múlik a, lesz, megállt a régen,
Titok: miért lenni?
Miért élni és miért nem élni?
Hisz oly mindegy a lét.
Kinyitni, becsukni? Leülni.
Állni? Minek bontani szét?
Rézgróf eltűnt.
A nyáron piros leviscuccokban, kezében cólásüveget szorongató Rézgróf eltűnt a főtérről. Magát Vitéz Szabónak nevezett egyén dicsőséges ősökkel rendelkezett. Felmenői közt találjuk Hatszögi Ottót, aki többszörös Európa-bajnok kardvívó volt, de, mint furfangos katonai attaséra, Horthy kétszer is rábízta a kiugrási kísérletet a Kállay kormány alatt. Rézgróf eltűnt a szabadstrandokról is, ahol még a nyáron, pókhasát kidüllesztve tette meg ajánlatait tizenkétéves roma lányoknak, hogy megtanítja őket végre csókolózni. Tehette, alig múlt ötvenéves. Vállig érő, satnya, ritkás szőke haja akkor még vidáman lebegett. Szájából soha nem hiányzott a folytonégő, legolcsóbb, ám legrosszabb minőségű szivarka. Előző házvezetőnője, egy madárcsontú hölgy volt. Többen látták őket kettesben, egymásba kapaszkodva jártak, Rézgrófon akkor már gyógycipő volt, a hölgy pedig támolygott a soványságtól. Májcirózis végzett vele, mint a legtöbb alkoholistával, akit nem az infarktus visz el. Nagy tervei voltak, vállalkozni akart, bankkölcsönökben gondolkodott, gyámját hibáztatta, hogy nem hagyja meggazdagodni. Betegségtudat nélkül élő skizofrén volt, hol megalomán, hol üldözéses rohamokkal. Környezetét gyakran hozta frászba, amikor azt kérte, hogy adják be neki a fájdalomcsillapításhoz használatos végbélkúpot, noha csillogó szemekkel beszélt a morfiumról, azt csak a kórházban kapott, amikor a törött gerincével műtötték. Aztán a kórházból hazacuccolt, rendkívül jutányos alapon-ahogy mesélte-hozzájutott egy plazmatévéhez, amit két hónap után már egyáltalán nem nézett, mert a roppant gyakorlatias üzletember felismerte, hogy nagyon költséges az áramfogyasztása. Volt egy kertje is, házzal együtt a város szélén. Roppant elhanyagolt ház volt, de volt egy kertje, ahonnan, ha az ember kidobálta volna a szemétdombot, mely törött kanapékból, elrozsdásodott mosógépekből és tévévázakból állt, szóval, ha az ember a javát kidobálta, a másik felét meg felégette, akkor egy kiskert nem is tűnt elérhetetlennek. Lombrágó nevű barátja föl is ajánlotta magát, hogy egy nagyszobányi méretű konyhakertet létre is hoz. Rézgróf felmérte a lehetőségeket és adott egy kulcsot a kerthez. A lakáshoz nem, mert ahhoz, mint mondta, neki sincs kulcsa. Lombrágó gondolatban már berendezkedett. Látta a borsó zöldjét, a répa vörösét, a retek fehérségét, egy nyugágyat, ahol nyugodtan napozhat, előbb fél óra alatt megkapálja a kertet, aztán locsol egy kicsit, vett egy nyugágyat és elképzelte, ahogy a jó levegőn, mellette heverő vizslája szuszogása közben, újra elolvassa végre a Háború és békét. A vetőmagokat megvette, szerszámokat kunyerált, készülődött, fontolgatta, hogy melyik ócska cipőjét fogja be ásáshoz, amikor Rézgróf bejelentette, már az első palánták elültetése után, amikor már a zöldborsó is kihajtott, hogy a kertészkedés lefújva, kiadta a lakást egy roma családnak, azok meg nem szeretnék, ha a kertjükben egy idegen lófrálna. Lombrágó dühösen visszavonulót fújt. A történetnek koránt sincs vége. Az albérlők egy huncut vasat sem fizetek, nemhogy a hatvanezer foglalót, amiben megegyeztek, ám a gázkonvektorokat leszerelve, ipari méretű kosz és szennyhulladékot és üres üvegeket maguk után hagyva, szőrén-szálán eltűntek. Ekkor megint visszakerült Lombrágó kezébe az áhított kertkulcs, de a boldog várakozást a bejutás lehetetlensége nosztalgikus távlatokba helyezte. Lombrágó, amikor a kocsmában idáig jutott, fejét a söröskorsóba hajtotta, amiben talán az elveszett gazság Maxwell-démonját kereste, fölnézett és azt mondta, hogy a bejárati ajtót elbarikádozták. Szigszalaggal gondosan rögzített hatalmas tacepao fogadta hullámpapírból, melyen egy jogilag tekervényes, ám annál határozottabb szöveg állt- a barna kartonon vastag piros filctollal, miszerint a szomszédok érdekében senki nem léphet be a lakásba, a kertbe sem, ha ez mégis megtörténik, akkor kihívják a rendőröket, s azt is hozzátették, hogy magát Rézgrófot sem látják szívesen, illetve csak akkor léphet be saját házába, ha vele van a gyámja. Lombrágó ekkor tudta meg, hogy mit érezhetett Napóleon Austerlitznél.
Ekkor váratlanul, ha ezt a szót nem a közmegegyezés értelmében használjuk, egymástól teljesen függetlenül meghalt Rézgróf apja gyomorrákban, édesanyja pedig hasnyálmirigyrákban. Apja tulajdonképpen öngyilkos lett, de mielőtt kirúgta volna maga alól a széket, gondosan szíven szúrta magát, mert biztosra akart menni. Későn felismert, elrákosodott gyomorfekélye okozta a vesztét, s a kisvárosban ,ahol orvosként dolgozott, s az egészség megszállott apostolaként tartották nyilván, nagyon fel kellett kötnie a gatyát annak a fiatal patológusnak, aki megmondta az apjának a halálos diagnózist, mert apja úgy élt az utolsó húsz évben, hogy erőteljesen készült a nyugdíjaztatása után rá váró békés, szelíd harminc évre. Nyelvkönyveket vett, magolt, szótárazott, még egyszer be akarta járni Európát, mint fiatalkorában, de most már ráérősen, lassan bandukolva a megszámlálhatatlan trattoria közt Velencében, ifjúkora szent városában. Valaha katonaorvos volt. Nem a József Attilai költészeten iskolázódva hajtogatta, pedig előtte, hogy legbiztosabb a vonat alá feküdni. Mégsem ezt tette. Viszont látta azt a fiatalembert, aki egy vidéki vasútállomáson akart szerelmi bánatában végezni magával. Az ötlet voltaképp, ha pusztán a kiindulópontját nézzük, nem tűnt előnytelennek. Szerzett valahonnan egy három méteres rézkábelt, egy féltéglát rákötött, és földobta a vasúti magasfeszültségi távvezetékre. Eddig ment is minden, mint a karikacsapás. Az azonban nem volt bekombinálva, hogy a jószerével műanyagból készült dzsekije ráég, beleolvad a bőrébe, és az azonnali, megváltó halál helyett még háromhetes haldoklás vár rá, szénné égetten, jégágyon, a helyi kórházban.
Rézgróf a kezét fogta a kórházban édesanyja haláltusája közben. Az irtózatos fájdalomról azok a vércseppek árulkodtak, amelyeket Rézgróf a kórházfehér paplanon látott. Anyja nyilván, haláltusája közben, fölszaggatta bőrét körmeivel. A jelenetet a szintén a halálukra váró roma nők csöndeskén, de némi izgalommal nézték végig. Rézgróf anyját, aki valaha egy nagy vidéki kórház kórházvezetője volt, nem kerítették el a haldokláshoz szükséges paravánnal. Édesanyja hörgött. Két dolgot hajtogatott. Az egyik mondatában Istent kérte, hogy szabadítsa meg a szenvedéstől, a másikban eszelősen hajtogatta, hogy kezd kihűlni. Rézfróf a hibbantak automatizmusával hajtogatta, hogy nincs semmi baj, s közben meghökkenve észlelte, hogy ez igaz, valóban, a haldokló hőmérséklete, a keze, tényleg egyre hidegebb lesz. Amikor a szem felakadt Rézgróf eszelősen hazarohant a kórházból, tulajdonképpen nem akart tudomást venni anyja haláláról. Velőtrázó berúgás következett. Amit követett a másik, a harmadik. Egyedül volt, munkanélküliként panellakásában. Nem evett, nem mosdott, ivott és cigarettázott. Nem vett tudomást a környezetéről. Arra ügyelt, hogy a környéken, nappal, ilyen állapotban ne lássák, amikor elfogyott a kannásbor, meg a sodornivaló olcsó kapadohány, akkor éjjel bepakolta az üres üvegeket egy hátizsákba és elment a lakótelep legtávolabbi éjjel-nappal nyitva tartó boltjába és elkérte, megvette a következő bor és dohányadagot. A lakás bűzlött az olcsó alkohol, a mosdatlanság, és kapadohány, és a rettenetes szorongás szagától.
Édesanyja halálát megelőzően ismerte meg Rézgróf, szíve hölgyét, Kis Enikőt. A karcsú, de faros, reprezentatív, szőke hölgy, -Kis Enikő-hölgy a megyeházára felsiető Rézgrófot a lépcsőn szólította meg egy konvencionális „sziá” -val. Rézgróf ezen úgy megütődött, hogy döbbenetében megkérdezte, hogy „honnan ismerjük egymást?”. Mire a hölgy átnyújtott egy névjegyet neki, s mosolyogva közölte, hogy „innen”.
Még aznap randevúztak. A cigarettafüsttől és az alkoholtól irtózó Enikő jókat nyakalgatott a vendégváró olasz likőrborból, meg Rézgróf gondosan félretett Davidoff szivarjai sem köhögtették meg. Szó szót követett, az este Enikő lakásában végződött. Ez volt az első éjszaka, amit Rézgróf nem az édesanyjával töltött, azóta, hogy menthetetlen hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála.
Enikő abban a pillanatban toppant be Rézgróf életébe, amikor reggel hazamentek. Akkor anyja arra kérte- az átható pisiszagban-hogy adja oda neki a feje fölött lévő polcon levő tablettás dobozt. Csak később értette meg, hogy az irtózatos fájdalomtól és gyengeségtől-jó, ha harmincöt kilós lett, már akkor a szerencsétlen- egész éjszaka, a fiát is nélkülözve, nem tudta a karját harminc centire felemelni.
Enikő átvette sclagfertig módon az irányítást. Gondosan ellopta az utolsó fillérig a temetésre félretett pénzt, míg Rézgróf a másik szobában, édesanyja pulóverében, hogy legalább a szagát érezze, a tehetetlen sírógörcs gyötrelmében fetrengett, s egy laza mozdulattal meg is váltotta vonatjegyét Olaszországba, ahol a napfényes Itália, mint sztriptízgörlt kívánta alkalmazni az elkövetkezendő napfényes hónapokban.
Elsősorban kijózanodni volt nehéz. Amikor az ismerősök telefonjai egyre sűrűbben csengtek, s egyre sűrűbbek lettek a kérdések, hogy mikor is lesz a temetés, lábra kellett állnia Rézgrófnak, ha nem akarta, hogy édesanyja földi maradványait meszesgödörbe hányják. Ugyan azt sokan megkérdezték, hogy mikor lesz a temetés, azt a kérdést viszont senki nem tette fel, hogy miből,
Rézgróf épp egy magánrádió piárjával foglalkozott, javadalma négyezer forint volt, amihez hozzá sem tudott jutni, mert a kasszát kezelő főkönyvelőnő épp vált, folyamatosan sakálrészeg volt, be sem járt, nemhogy ki tudta volna nyitni a pénzes kazettát. A temetés első fázisa az volt, hogy visszamenjen a kórházba és intézkedjen a boncolásról. Augusztus közepe lehetett, Rézgróf rég volt szabadlevegőn, a kórházba tartó buszon megrekedt a levegő és a heteket átpiáló Rézgróf úgy izzadt, mintha vödörrel öntötték volna le. Amikor átvette édesanyja holmiját, akkor közölték vele, hogy már másodszorra jár itt. Első alkalommal azonban el sem akarta hinni a halált, elrohant. Pánikroham volt, melynek a jelentése az volt, hogy nem akarja tudomásul venni a halált. A nővérkék furcsálkodtak egy kicsit, és odaadták Rézgrófnak, ami jár. Egy csorba műfogsort, egy férfiborotvát és a halotti anyakönyvi kivonatot.
Ez természetesen újra költséget jelentett, mert közben az elhunytat „hűteni” kellett. Pénzre volt kilátás, mert nővére élt Mannheiben, ott praktizált. Proctológus volt, ami valami olyasmit jelenthet a medicinában, mintha a férfiaknak nőgyógyászuk lenne, bár ez egy kissé félrevezető. A szintén alkoholista, ám a kokainnal is sűrűn kacérkodó medikusnő segített Rézgróf segítségére és elküldte a temetés árának a felét egy akkor még Magyarországon bankfiókkal nem rendelkező bankhoz, a Hypo Bankhoz. Újabb gyötrelmes kálvária kezdődött. Meg kellett egyezni a magyar Külkereskedelmi Bankkal, hogy átveszi a szállítmányt, mindez utánajárásba, idegeskedésbe került. Telt az idő irgalmatlanul. Aztán elkövetkezett a temetés napja. Nővére úgy nézett ki, hogy Rézgróf keresztanyja azt hitte, hogy ő a még élő unokatestvér nagymamája. Totál roncs volt, de fensőséggel beszélt öccsével, akit lenézett mélységesen. Tudatára is adta, hogy a testvéri viszonyt is beszüntetendőnek tartja közös szüleik halála után.
Teltek-múltak a hónapok. Rézgróf mentőkötelet kapott a megyeházán, ahol titkári munkakört töltött be. Kis híján egy darabig fontos embernek érezhette magát, kocsi jött reggel érte és, az elegáns Opel vitte be a megyeházára. Noha később a megyei főjegyző mondta Rézgrófról, hogy minden idők legjobb titkára volt a megyeházán, de odalett a stallum. Éppen Édesanyja halálának évfordulója volt, amikor közvetlen főnöke poharazni hívta. Főnöke politikus volt és minden poharazást egyben szavazatszerző színészi alakításnak fogott fel. A halál első évfordulóján ehhez a mulatsághoz Rézgrófnak nem volt kedve. Főnöke foghegyről odavetette neki, hogy „nincs többé szükségem rád.” A titkári munkakört ilyen hangnemben és légkörben folytatni nem lehetett. Utána még kiadott a főnöke egy ukázt, miszerint Rézgrófot nem lehet a megyében semmire alkalmazni, de Rézgróf időnként kórházba vonult, segélyekből élt, de éhen nem halt. Rézgróf kóborolni kezdett Európában. Rájött, hogy stoppal eljuthat akár Londonban is. Életével többé senkinek számot adnia nem kellett, elindult azon az úton, hogy professzionális csavargóvá képezze magát. Mestere volt a karitatív és egyházi ingyenkonyhák felkutatásának, kis térképén bejelölte a helyeket, ahol ki tudta mosni holmiját, hol az, ahol az ebéd jó ugyan de mellé a kávét már ki kell fizetni. Egyformán otthonosan mozgott Brüsszel, London, Párizs menhelyein. Néhol még ismerősökre is talált. Aztán egy télen Kölnben olyan homloküreg- gyulladást kapott, hogy nem tudta a fejét felemelni, mert úgy érezte, szétrobban a takonytól. Ekkor érezte, hogy ezt tovább nem folytathatja. Elindult hazafelé. Kora tavasz lett, mire hazatért. Elsősorban fizikailag igyekezett magát rendbe hozni. Ennek már az első jelei is kedvezőek voltak. Eltűnt a pocak, kiegyenesedett a tartás, s a régi fizikum egy része kezdett egészen szépen plasztikusan kirajzolódni. Ekkor határozta el, hogy küld magáról egy fényképet a nővérének. A képe egy napbarnított, izmos, mosolygó fiatalembert mutatott, olyat, aki nem a söröskorsók markolásában szerezte izmai szálkásságát. Valami megmozdult a nővéri szívben, mert Rézgróf legnagyobb csodálkozására meghívta magához a nyárra, egy kéthetes vakációra. Ezt akarta a legkevésbé. Újra tehernek éreznie magát nővére nyakán. Mivel közben megint dolga akadt Európában, most már a nővére kérlelte, hogy álljon meg Kölnben, odamegy kocsival, legalább a vonatablakból látni akarja egy percig. Rézgróf azt sem akarta, hogy testvére hajnalban végigszelje Németországot, hogy egy hideg, szeles percet tölthessenek a peronon, ezért azt javasolta, hogy akkor már inkább tényleg kimegy nővéréhez a nyáron. S ebben maradtak. Rézgróf átmenetileg megürült lakását nagyvonalúan mindig odaadta barátainak. Így került Rézgróf lakásba Pisti, a skizofrén matematikus. Ha otthon volt mégis, vagy aludtak a skizofrénia ellenes gyógyszerektől napi huszonnégy órát, vagy tojásos tésztát ettek hitelben. S közben maguk által kitalált társasjátékokkal szórakoztatták magukat. A villanyboylert soha ki nem kapcsoló, de feltehetően jóhiszemű, de nem jó szemű
( jóhiszemű ?) Pista a villanyóra havonta soros bediktálásánál nem vette észre az első számjegyet. Ezt valóban takarta egy, korábbról való festés közben ejtett mészcsík. A különbözet, amit az áramszolgáltató egy év után követelt meghaladta a 100 ezer forintot. Rézgróf pánikba esett és újból elhagyta Magyarországot. Franciaország felé került, de Torino felől közelítette meg. Szerette ezt a hatszög alakú országot, amelyben nincs olyan város, mely ötszáz kilométernél messzebbre lenne a tengerpartjától. Rézgróf rák csillagjegyben született, és szeretett fiatalabb korában a vízparton heverészni a kánikulában. Nemcsak az ország formáját szerette, de azt is szerette benne, hogy szinte mindenütt természetes határai vannak. Hiszen délnyugaton ott vannak a Pireneusok, délkeleten az Alpok, Svájctól a Jura keríti el, majd a Rajna jön. Az északkeleti határok nem voltak mindig ilyen zártak, s Rézgróf tudta, hogy Franciaországot e felől mindig veszély fenyegette, mindig ezeken az utakon érkeztek az idegen ország hódítói. Egy barátjával találkozott ott, aki munkásőrből képezte ki magát hivatásos csavargóvá. Illetve ez nem egészen pontos, mert Zsolt előbb csellós volt a brandenburgi zenekarban. Sör sört követett. Ez nem is lett volna baj, hiszen a város ünnepei jó alkalmat teremtettek a koccintásra, s folyt a pezsgő bőven. Igen, de Zsolt a próbák után egyedül is ivott, majd partnert keresett, s aki keres, az talál. Életereje elpusztíthatatlannak tűnt, ahogy ez az alkoholistáknál az első fázisban lenni szokott. Elvitte Rézgrófot egy barátjához, Strassbourg és Nizza közt egy kis faluba, ahol a Jászságból származó Fabó Tamás élt, aki filozófia szakot végzett Pesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, még párttag is lett, hogy a pécsi egyetemre felvegyék a filozófiai szakra tanársegédnek, de az alkohol, és a magyarországi, alulról jövő kezdeményezések nála is erősen kilendítették az ingát. Rézgróf igen meghökkent, amikor a picardiai mintára épített, fából készült bungaló ajtaját, a csöngőszóra egy félrészeg, de annál jobban viháncoló csimpánz nyitotta ki, mely csimpánz az Ekopek nevet viselte, s ha teljesen berúgott, akkor minden nőnek nekiesett, hogy lehúzhassa róluk a bugyit. Lényegében egyébként, mint komornyiknak ez is volt a ház körüli munkaköre. Néhol túlteljesített-mondta Tamás és töltött a normandiai almaborból. A feljelentéseket aztán Ekopek mancsjegyével ellenjegyezve küldte meg a területi ügyészségre. Némely kisasszony azonban műfelháborodása alatt őszinte és igazi, természetes hálát érzett a gáláns Ekopek közeledésére.
Zsolt kezdte kinőni a fizetési keretet. Már nem telt albérletre, ezért az első időben megengedték neki, hogy a brandenburgi színház öltözőszobáinak egyikében aludjon. Ám sokszor otthagyta gyatrán kimosott alsóneműjét a konvektoron és a szeriőz direktriszek nem győztek sikongatni, másrészt a kibélelt munkakörrel rendelkező törzstagok kezdtek a színházi büfében panaszkodni, hogy túl hamar elfogy a sminkkészlet mögé rejtett dugipiájuk, és néhány hónapon belül a brandenburgi színház fantomja az utcára került. Gyakorolni kezdett: egy társa a truppban négy évig gyakorolt azon, hogy az állára állított biliárddákóra földobott egy golyót. Amikor az egyensúlyba került, jöhetett a másik, s a mutatvány végén már négy biliárdgolyó állt a dákó tetején.
Az impresszárió azt mondta neki, hogy túl gyorsan csinálja, így túl könnyűnek látszik. Előbb told el párszor, aztán csináld meg.
A bűvész csak nevetett és azt válaszolta:
” Még nem tudom annyira, hogy eltoljam.”
Aztán Zsolt másba fogott. Ő ugyanis csak eltolni tudott.
A zene a dallam, a világ a szöveg, utánozta Arthur Schopenhauert, amikor cisz-mollban megreszketett a keze, mielőtt az ütősök beléptek volna, ami ritkán kerülte el a karvezető figyelmét. Egy zenekari próbán láthatóvá vált a puszta retorika és a tartalmak transzpolálásának különbsége. A legenda szerint a karmester Sergiu Celichidache Brahms 4. szimfóniájának hosszú tételében egy meleg, nyugodtan folyó hangzáson dolgozott a vonósokkal. E csodálatos ütemekhez a zenészeknek alig van szükségük külön motivációkra vezetőjüktől, a karmestertől, olyan szívhez szólóan nyilvánul itt meg a zene szépsége és méltósága. E futam folyamának közepén azonban Zsolt hirtelen félbeszakította a próbát. Zord arckifejezéssel, mord hangnemben förmedt rá a zenekarra:” Játsszanak ellazulva! Kérem, teljesen lazán!” A vonósok elkékültek, volt, akit a kottatartója fogott meg, úgy megszédült, volt, aki nem hallott a fülének és a szomszédját rángatta, elállt a lélegzet, amikor az egész zenekar harsány hahotába fogott.
Lotharingia kapcsán Zsoltnak új écája támadt. Egy darabig bírta a pezsgőzést a bemutató után az ünneplő zenekarral, de amikor az utolsó is elhagyta a szeparét, Zsolt még mindig ottmaradt, feje félrecsúszván, aludt, egy karosszékben a hajnali záróráig, amikor is átvette magát a hajnalban nyitó mészárszékek környéki csapszékekbe és két-három sör után még mindig tudott egy-két órát aludni. Melléfogásai azonban a zenekarban min nyilvánvalóbbakká váltak. Egy ízben a színi-direktor hívatta be egy négyszemközti beszélgetésre, amely után Zsolt falfehéren jött ki, de ujjai már nyúltak a belső zsebben tartott laposüveg felé-. „Jó a skizofrénnek, mert soha nincs egyedül” -mondta a folyosón és hetykén dalra fakadt:
„ Jack Jonest ismerik errefelé,
mégsem látod a piactéren őt,
Nem volt nekem semmi bajom, de nem ám,
Az ágrólszakadt Jackkel azelőtt,.
De amióta azt a rakás pénzt örökölte,
Mondhatom, nagyon megváltozott,
Úgy bánik a volt haverokkal,
Hogy fáj a szívem és utálkozok.
A Telegraphe-ot olvassa vasárnap,
Valaha a Star volt a lapunk.
Amióta feltört ez a Jack Jones,
Becsszóra, azt sem tudjuk, hogy hol lakunk.”
(Charlie Chaplin dala)
Ha valóban igaz, hogy a filozófia honvágy, mint ahogy dr. Novalis állította volt, akkor Zsolt már semmilyen értelemben nem lakott sehol, mint ahogy a holtak sírjának sincs már helyrajzi száma. De ötlete még akadt. Rájött, hogy a „száraz” Champagne a pezsgő, a habzóbor és nem utolsósorban La Fontaine, és Victor Hugo szülőhazája. Egy hatvan kilométeres félkörív az egész. Porosak az utak, és sovány a föld. „Két frankot megér, ha van rajta nyúl is” -mondja az ősi tréfa. Ám a talaj krétakő, s barlangjai pezsgőspalackok milliárdjait őrzik. A csodálatos katedrálissal büszkélkedő Reims, a koronázóváros, az egykori gall székhely lett Zsolt kalandtúrájának következő állomása. Oda ment, ahol egy megyét Calvados-nak hívnak.(Székhelye Caen) és itt az Anjou név egy valójában ősi tartományt jelent. Itt mondta el a francia forradalom első kommunistája beszédét, amiben a vezérszólamot az játszotta, hogy a gazdag ember, a „ mauvais riche” sosem lehet őszinte republikánus, és hogy a polgári forradalom, amely nem törli el a vagyonkülönbségeket, előbb-utóbb zsarnoksággá fajul, mert amíg vannak gazdagok, azok mindig más emberfajtának tekintik magukat. Az igazi republikánusnak nem kell egyéb, mint csak vas, kenyér és 40 ecu jövedelem. Mivel Zsolt maga is úgy érezhette, hogy a tulajdon lopás, egyet kellett értenie Fouché polgártárs véleményével, akiből később Otranto hercege lett, s egy életen keresztül hallhatta vissza a forradalom alatt tartott, Robespierr-t is túlszárnyaló gondolatait.
„Alkalmazkodási képtelenség”, ez állt Zsolt kórházi zárójelentésében, ahová egy három napig tartó ivászat juttatta. Barátját látogatta meg, aki eltörte a gerincét, és most otthon dekkolt, válóperére várva. Miután az összes whiskyt megitták, a hózivatarban Zsolt elindult a busza felé. A régi barát csak Johny Walker félét tartott, amiről Zsolt fölmondta a leckét.
1997-ben a világ első 10 whiskyje közé tartozott és évente 7,9 millió hordóval adtak el belőle. A világban minden két másodpercben megvesznek egy üveg Johnie Walker whiskyt-és ebben még nincs benne a Super Premium kevertfajta.
A könnyed gabona, a vajas tejszín és a tőzeg csodálatos keveréke. Füstös és fűszeres ereje és a maláta akkor kap erőre, amikor már a poharat már kellően felmelegítette kezünk, s ekkor meglepően mézes és enyhe almaszagot áraszt. Íze teljes, olajos test. Csodás tőzeges réteg. A kettő egymásra épülése igazán nemes itallá emeli, miközben egyfolytában érezzük a gabona csendes, éppen csak jelen lévő áramlását. A maláta ellentámadása egyszerűen mesés. Utóízében rengeteg gabona, mellette kellemes vanília és tejcsokoládé. Karakteres italában izgalmas ízt kapunk, szánkat egyfajtában bombázza az ízkombináció. Lenyűgöző és csodálatos ital. Pillangóhoz hasonló whisky, a gyönyörű illatok kecsesen keringenek az orrunk körül, majd leszállnak, de csak azért, hogy ismét szárnyra keljenek. Áldásos élményben részesít bennünket, soha nincs vége, a mazsola, a sherry úgy simogatja szánkat, mintha szatén lenne. A legvégén étcsokoládé fejezi ki a folyékony arany odüsszeiáját. Karizmatikus de luxe ital, a whiskyk Mount Everestje -mondta magában, és itt elájult. Másnap egy kórházban ébredt bepelenkázva és döbbenten fedezte fel, hogy a pszichiátriai osztályon az kezelőorvos, aki pozanon játszik és a második sorban ül. A rettegés csak fokozódott benne, amikor az ismerős orvos barátságosan kezet rázott vele, és megkérdezte tőle, hogy Zsolt akarja-e, hogy egy elvonókúrával segítsenek Zsolt alkoholproblémáin.
Ugyan mihez alkalmazkodjak még ennék is jobban? -gondolkodott el Zsolt magában-zárójelentését forgatva- miközben a Magyarországon a létminimum alatt élők több milliós táborára gondolt és emelt fővel próbált meg, komoly émelygés közben a kórházból távozni. Csellójátékán azonban az epizód kitörölhetetlen foltot hagyott. Egy nagyzenekar mindenképp a homogenitás jelképe a hangzásvilágban. Valamennyi szereplő elfoglalja a helyét, amit a partitúra a számára kijelöl, és pontosan azt játssza hangszerén, amit a kotta a számára előír, a karvezető instrukcióival. Itt bajosan fordulhat elő, hogy valaki improvizálni kezd és a „Part felé tartunk, Szőr” helyett azt mondja, hogy Part felé szartunk, Tőr”
Egy komolyzenei darabban a hangszercsoportok játékosan együttműködnek. Nem fordulhat elő, hogy egy férfi, meggyöngült tesztoszteron szinttel egy Máté passio közben dixiland-be menjen át, s az elsőhegedűs sem improvizálhat olyan dallamot, amit a próbán még nem adott elő. Attól sem kell félni, hogy hangverseny közben a karmester lejön az emelvényről és kiveszi a blocflőtét egy zenész kezéből és bemutatja, hogyan képzeli ő a dallamot. A legutóbbi próbán azonban a karmester Zsoltnak egy igényes futam közben más ujjtartást javasolt, ami egyrészt egy tabu megsértése a karmester részéről, mert az ujjtartás egy rendkívül intim, személyes dolog, másfelől azonban fel kellett valamivel hívnia Zsolt figyelmét arra, hogy lélektelenül játszik, ami már gyalázatosan igaz is volt. Ekkor határozta el magában Zsolt, hogy a kiút Reims lesz. A Comédie Francais hamisított ajánlólevelével kelt útnak. Úgy érezte magát, mint egy szerzetes, akit Dom Perignon néven ismernek a hívők, akiknek ministrál. Hisz csak abból a borból lesz pezsgő, amelynek második forrása magában a palackban megy véghez. Vonzotta az a tudat is, hogy a catalaunumi mezők fölött jár, ahol Attila hunjai harcoltak, s a közeli Baccones falu lakói ma is a hunok ivadékainak mondják magukat. Zsolt Párizsból utazott oda, egy és háromnegyed óra volt az út. Kedves vidék volt ez Zsoltnak, hiszen itt fordulhatott elő, hogy egy Rómából jött császári rendelet révén kitépették a galliai szőlőtőkéket. Nem az itáliai borok előtt akarták az utat kikövezni, hanem a légiósok részegedtek le túlságosan sűrűn Champagne boraitól, és nem őrizték kellő figyelemmel az Impérium falait. Zsolt még ennél is tovább ment. A frankok apostola, egyben Reims püspöke, Sant Remig, a borral művelt csodákat, s a legendárium szerint Chlodvig királynak, aki épp Alarik gót királlyal szállt harcba, a szent püspök egy borral teli edényt adott át, hogy addig harcoljon, míg abból maga és tisztjei bort ihatnak. A király egyre ivott, tisztjei is meg-meghúzták a csodálatos edényt. Mégsem lett üres, míg meg nem verték a barbárokat. Fogadkozott erősen, hogy ő sem mond csődöt abban a városban, ahol az orelans-i Szűz kiharcolta, hogy VII. Károlyt királlyá koronázzák a katedrálisban. Abban a városban ahol május hetedikén, 1945.-ben kapituláltak a Wermacht tábornokai, rám csak szerencsét hozhat-gondolta, tűnődve magában.
A Gambetta utcába tartott, ahhoz a lerobbant házhoz sietett, ami szemben állt Colbert szobrával. A rozzant épület, még rozzantabb pajtájával képezte Zsolt jövendő szerencséjének fundamentumát. A próbák alatt Zsolt hónapokig csiszolta ötletét. Kifundálta, hogy a rozzant szálloda némi ráfordítással rentábilissé tehető, persze rengeteg szorgalom és szerencse kell hozzá. A bank alkalmazottjait várta, akik helyszíni szemlét tartottak. Számbavették a szobákat, s mindazt, amit a második világháború épen hagyott belőle. Hümmögtek és pusmogtak, majd közölték Zsolttal, hogy írásban fognak ráválaszolni.
Az ezt követő hetek euforikus alkoholmámorban telt el. Úgy tűnt Zsolt még nem jár a vízen, de már szorgalmasan gyakorol. Mohón csapott le a banki pecséttel jelzett levélre. Kissé körülményesen azt tartalmazta a levél, hogy Zsolt számításai igenis a földön járnak, az üzletben a bank is lát perspektívát, és még kölcsönt is ad rá. Zsolt föl-föl ugrált a csillárig. Örömében. Sajnos a levél azt is tartalmazta, hogy Zsoltnak készpénzben a beruházás harminc százalékát fel kell mutatnia. Ez is irtózatos summa volt, de Zsolt a bank levelével a háta mögött valóságos óriásnak hitte magát, egy Henry Fordnak, David Rockefellernek, és elindult a bank levelével kölcsönt kéregetnie. Mindenki adott. Ki sokat, ki kevesebbet. A legtöbbet Zsolt főnöke a zenekarban, igaz a legnagyobb kamattal. Két hónap alatt Zsolt megszerezte a pénzt. Rohant a bankba és izgatottan hadonászva kérte, hogy beszélhessen az ügyét kézbentartókkal.
A cvikkeres, kimért férfi hellyel kínálta Zsoltot és kérés nélkül is hoztak neki egy Perrier ásványvizet. Zsolt boldogan mutatta fel a pénzt.
A bank alkalmazottja kiállította az összeget Zsolt számára. Ő kiugrott az utcára és rohant a kocsmába elújságolni a szerencséjét. Lóhalálában csomagolt össze és rohant Reimsbe, hogy a szálloda örököseitől megvegye a szállodát. Szemei ragyogtak, Reimsben a föld fölött lebegett. A város is kivirult, a virágok soha nem látott színben csillogtak, és Zsolt úgy érezte magát, mint Mózes a Hóreb-hegyen. A szálloda örökösei azonban fagyosan fogadták. Felhívták figyelmét. Hogy nem adott foglalót, őket semmilyen felelősség nem terheli, s a szállodát eladták.
-Kinek? -kérdezte Zsolt.
-Hát a banknak, vonogatták vállukat az örökösök.
Zsolt ott állt a kezében egy halom pénzzel. De egy adósságheggyel a vállain, s nem volt a kezében olyan vállalkozás, ami kitermelhette volna a bank törlesztő-részleteit, nem beszélve az ismerősöktől felvett pénz kamatait.
Azóta Zsolt rokkantnyugdíjából a spanyol tengerparton egy hullámpapírból összetákolt kalyibában él, de boldog, hogy ritkán kell fűtenie, és képzeletben egy újabb, de lényegesen nagyobb szállodát épít.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Feltámadás
Festők álma volt az a hatalmas nyárfasor, mely Tiszavárkonyban a folyót szegélyezte, művésztelep is épült rá, meg álmok, filmek, aztán majdnem minden megsemmisült, csak az a gyönyörű folyókanyarulat, a béke, a nyárfasusogás, nos ebben nem volt mit tönkretenni a politikának. A faluban kissé majdnem minden rendhagyó volt; teszem azt, maga a révész is nő volt, Boriska néni. Hatalmas, széles vállakkal, gyönyörű ősz hajjal és nagy munkabírással. Birkától kezdve részeg romáig mindenkit elvitt fillérekért. Stallumát, a legenda szerint megholt férjétől örökölte, s ezt a nehéz öregséget cipelte a legvégső határig. A falunak, megvoltak a maga legendái, az öreg svájci grófnőtől kezdve, akié volt az egész tiszamenti terület, csak az ötvenes években kisajátították, na erre mondhatta Proudhon, hogy a tulajdon lopás, csak itt épp a magát államnak nevezett kommunista hatalom lopott. Két, markos erős kézzel. És egy máig rejtélyes pap meggyilkolása.(Hogy bűntény történt-e, illetve, hogyan is történt az eset, máig tisztázatlan. De hát nemcsak utcanévtáblák vannak a faluban, de rejtélyek is. Ám a faluban azért volt békés az élet, mert minden utcát Endre utcának hívtak, s így eltévedni sem lehetett, ha az ember ismerte mind a tizenhármat, már, ha értik, hogy mire gondolok. Nos, ha minden utca Endre volt, akkor minden második ember Baricza. Mindkét esetben a megtiszteltetés a nevet pusztán önmagában megillette. A mi Bariczánk fél kézzel ásta ki a vízvezetéket árkát a kertünkben, ami egy két markos kézzel bíró parasztembernek is becsületére vált volna abban a kötött, agyagos földben. Földhöz mi a majdnem legutolsónak nevezett nagy tiszai árvíz után jutottunk ott, mert a bölcs állam hozott egy döntést, miszerint árvízvédelmi területre lakóház nem épülhet, csak nyaraló. A földhöz egy fél pár cipő árán jutottunk. Ez volt a hivatalos ára. Kerítésünk nem volt. Az csak később került. Hozzáláttunk az építéshez. Kevertük a maltert, ritkítottuk a cserjét, Törcsvári Frédi nevű kotorékebünkről álmunkban sem tételezhettük fel eddig, hogy a bostoni fojtogató lelkét bírja. Ebéd felé, boldogan, farkát lelkesen csóválva hívta Apámat, a falkavezért, hogy tudományáért megdícsérje. Hat, gyönyörű, csendben megfojtott japán kakas feküdt a leendő küszöbünk előtt. Az addig ismeretlen szomszédunk passzióból tartott, nehezen beszerezhető állatkülönlegességről van szó, melyek különleges gondoskodást vártak, s anyailag is komoly értéket képviseltek. Apám halálra sápadt. -Ez a szomszédság is jól kezdődik-gondolta. A lovagiasság szabályai szerint le kellett tehát vizitelnünk a szomszédoknál. Szerencse a bajban, hogy szomszédunk-a legnagyobb meglepetésünkre orvos volt, mint apám, koruk is hasonlíthatott. Az ölremenést tehát megúsztuk, mert a jeles doktor nemcsak jó és megértő szomszéd volt, de ritka bölcs ember. Följelentésről, bírósági perről tehát ez esetben szó sem lehetett, volt az első jele a doktor rendkívüli humánumának. A bemutakozásból kis kvaterkázás lett. Saját borából kínált meg bennünket, amikor látogató érkezett. A Kancellár. Bocsássa meg kérem mindenki a falu sajátos humorát, egy borissza cigányt tüntettek ki a Kancellár titulussal, két olajos, barna szeméből patakzottak a könnyek, ölében, mint Madonna a Pietát, egy teljesen széttrancsírozott kutyácskát tartott. Apámnak ez már sok volt, halálsápadtan állt fel. Halál ellen nincs orvosság a kertben- mormolta latinul a szentenciát.
Látogatni csak a következő szombaton tudtunk, az első ember, akit láttunk, a kocsmából peckesen kijövő Kancellár volt, kit vidáman kísérte Gyula nevű kutyája. Ez, hogy történhetett? Megigazította rojtos kalapját és így felelt.- A doktor úr összevarrta, mint egy gumilabdát. Azóta még erősebben is csahol-.
Izraelből nem jött búcsútávirat
Rézgróf utazása Ausztráliába felér egy regénnyel, de csak azokra az elemekre, epizódokra koncentrálhatunk, amit ő elmesélt.
Vett egy csinos papagájt, beöltöztette frakkba, a papagájt betette a feldíszített kalickába és minden órában az összegyűltek pénzét nyereményalapnak használva lottóhúzásokat tartott a Sidney-béli Állami Operaház előtt. A lottósorsolás jegyeit az elegáns madár húzta ki a kilencven cédula közül, még a szemét sem kellett bekötni. Az üzlet állítólag sikeres is volt, csak a madár állott elő újabb és újabb követelésekkel. Hivatkozott az ausztrál munkaügyi törvényekre, kevesellte a hétvégi túlórapénzt és szeme már Rézgróf riválisait firtatta a kalickán túl. A jutalomból Rézgróf újabb vállalkozásba fogott. Ennek már tanúja is volt egy barátunk, akinek meghívólevelet küldött. A meghívás egy sor gazdasági előnnyel kecsegtető, vadonatúj megbízásra szólt. Gere Titti kerekedett fel, és indult útnak. Meg is találta Rézgrófot szokott helyén. Egy hatalmas, szürke gúla látszott negyven méterről csak, fölötte Rézgróf szőkés üstöke. Ahogy Titti közelebb ért, látta, hogy a halom nem más, mint egy halom, régi, kaucsuk műfogsorból képzett hekatomba, amiből persze megint a lottóárusnak öltözött papagáj tartott nyereményhúzásokat a bennszülött vásárlóknak.
Rézgróf hazajött, hogy utolsó fizetését felvegye. Főnökével megromlott a viszonya., mert az lehallgattatta Rézgróf est, delirálós telefonjait és egy trükkös berendezéssel visszajátszotta Rézgrófnak, aki megrettent ettől. Noha semmi mást bajt nem követett el, mint azt, hogy részegen, esténként a haverjainak és szerelmének karattyolt, a totális ellenőrzésnek, amely a demokrácia minden szabályát felrúgta annyira megundorodott, hogy úgy vélte okosabb lesz, ha leköszön. Az utolsó fizetési stallum jelentette volna Rézgróf számára a túlélés esélyét a következő hónapokra. Vesztére, a munkahelyéről hazajövet a lakása közelében lévő legközelebbi kocsmába ment. Ott örömmel üdvözölte őt Bérces apuka, akinek fiát Rézgróf az elmúlt években a lakótelepi iskolában tanította is. A hálás apuka örömmel üdvözölte a volt tanerőt és a pulthoz már együtt indultak, hogy különböző alkoholtartalmú üdítőkkel az egyetértés lankáin megpihenjenek. A pultnál egy ravasz szemű, sokat próbált kocsmárosnő szolgálta ki őket, s amikor meglátta Rézgróf kezében a hatalmas papírpénzköteget, figyelmeztetően rászólt, hogy jobb lenne, ha ott hagyná nála letétben a pénzt. Látta ugyanis Bérces apukát is Rézgróf társaságában. Ám a veszélyt jelző riadócsöngők meg sem szólaltak Rézgróf fejében. A várható munkanélküliség, s az, hogy gondjait egy ismeretlen, ám feltehetően jóindulatú emberrel megoszthatja erősebb volt a biztonság igényénél. Sör sört követett, Rézgróf az állása elvesztését panaszolta fel, Bérces apuka pedig neje házasságtöréséről panaszkodott. A lecsúszottságnak valamiféle összetartó, kohéziós ereje kezdett kibontakozni Rézgróf szemei előtt, ami hirtelen sokat kezdett jelenteni a számára a holnap beköszöntő munkanélküliség időszakában, amikor a lakótelepi lakásban munka nélkül rászakad a magány. Ezért egy kötetlen eszmecserére hívta fel a harminc méterre lévő lakásába a már akadozó nyelvű Bérces apukát.
Ott fönn lassan elszabadult a pokol. A barackba zárt szellem is kiszabadult és a szivárványszörp hatása az agy ganglionjaira, az a híres detonáció az agyban az alkohol hatására elszabadult és nagyot ütött. A vendéglátás mámorában előkerült Rézgróf sörétes puskája is(igen nagy rendet vágott a könyvekkel teli nagyobbik szobában, még évekkel később is talált sörétszemcséket a szoba legtávolibb sarkaiban heverő könyvek gerincében) , de igen mulatságosnak tűnt a hatlövetű Flaubert pisztoly is, amit-mikor a dáridó tetőpontjára hágott- orosz rulettra használtak fel. Itt már a barátság a két ember közt teljes, részvéttől átitatott volt, és összekapaszkodásuk Rézgróf számára az eljövendő boldog idők igézetét hordozta, melyben nem egyedül kell megküzdenie a magánnyal, a szorongással, a munkanélküliséggel.
Rézgróf mintegy megelőlegezve a bizalmat, elsőként is, belelőtt saját vádlijába a stukkerrel. Hogy itt mi történhetett, azt egy ballisztikai és orvosszakértői csoport is nehezen fejthette meg. A harmincéves versenysporttól megkeményedett vádlin ugyan akadt egy bélyeg nagyságú, vörös foltocska, akkora, mint egy fém húszas, de seb nem keletkezett és a golyó sem volt a bőrben. Néhány napig sebnek látszott, a széle gyulladásra hajlamosnak, de nem volt gennyes, s akárhogy kapirgált Rézgróf a sebben, a golyónak nyoma veszett. Barátai mondták neki, hogy feltétlenül menjen orvoshoz, hisz az ólommérgezés veszély is fennállhatott, de Rézgróf nem tette.
A mulatság akkor ért tetőpontjára, amikor egymást váltva, a homlokukhoz szorítva a Flaubert pisztolyt, váltakozva elsütötték azt. Hogy ennek az évődésnek mi lett volna a végeredménye, azt Rézgróf soha nem tudta meg, ugyanis másnap ébredt csak fel, döbbenten konstatálva, hogy feltehetően elájult. Mitől? -kérdezte magától, de amikor a mondatot megpróbálta megformálni ajkaival, rájött, hogy hiányzik a szájpadlásában az elől büszkélkedő megkoronázott fogcsoport, a fémhíd. Bérces apuka leütötte Rézgrófot, szájából kiverte a műfogakat, s azt magával is vitte (Rézgróf egy hétig turkált minden reggel a saját székletében, hogy megtalálja, mert azt hitte, hogy lenyelte, de nem, a pajkos kedvű Bérces apuka a tárcájában lévő pénzcsomaggal együtt azt is elvitte, újabb hetvenezer forintos kiadás elé állítván Rézgrófot, akinek ezt a fogtechnikusnak kellett később leperkálnia. A saját fogait a székletében hiába kereső Rézgróf önképe ettől teljesedett ki igazán. A kocsmában szőrmentén elmesélte a kocsmárosnőnek az esetet, aki fél mondat sopánkodás után azt mondta, hogy ő figyelmeztette előre. Majd kölcsönkért egy biciklipumpát és egy velúrkabátot Rézgróftól, amit aztán soha többé nem adott vissza neki.
A hét, és az eljövendő időszak tehát jól indult. Foga egy darab se, pénze egy szál se, viszont munkanélküli, és gondolkodhat azon, hogy hogyan jutott ide. Anyagi tartalékai nem voltak, egy darab száraz kenyér sem volt otthon. A csajok, akik eddig körülzsongták, mint megyeházi titkárt, gondosan elkerülték, telefonjaira-míg azt ki nem kapcsolták -nem is válaszoltak. Barátai viszont, kik tanítványaiból verbúválódtak leplezetlen kárörömmel mulattak Rézgróf baján. Még az is előfordult, hogy felmentek Rézgróf lakására, miután megtudták, hogy anyja meghalt. Szokatlanul élénkek voltak és jókedvűek. „Milyen rendes gyerekek ezek” -gondolta magában, megpróbálta megérteni viselkedésüket. Ám azok, miután a Rézgróftól kiharcolt vörösboros-kóla elfogyott, fölálltak, és viháncolva avval búcsúztak, hogy ha ezen a héten nem is, de karácsonyra biztosan a kötélen látják lógva Rézgrófot, sikeres öngyilkossága után. A rendőrségi feljelentéstől saját szégyenérzete tartotta vissza, ugyanis elképzelte, hogy mit hüledezett volna a kuncogó jegyzőkönyvvezető, amikor elmesélte volna neki, hogy egy barátságos lakásba invitálás leütéssel, rablással, fogkiveréssel és azok ellopásával járt. Bérces apuka- megúszván a feljelentést-azóta is gúnyosan vihorászva köszön előre a „Tanár úr -nak”
Rézgróf otthon ücsörgött és delirált. Várta, hogy a fogai visszanőjenek, és tudta, hogy többé senki idegent a lakásba nem fog felengedni többé. A történetet még a más városokban élő, gyermekkori barátainak sem merte elmesélni, mert már az első alkalomnál fölvihogtak volna. Maradt az összeszorított ajkakkal való otthoni dekkolás. Minden reggel fázott és reszketett, míg meg nem itta azt a bormennyiséget, ami az előző napi szintre hozta, aztán következett egy kis szendergés. Azok az emberek, akik, míg megyeházi titkár volt, s az előszobája előtt dekkoltak, hogy kérelmüket előterjesszék, mintha észre sem vették volna, hidegen, köszönés nélkül átnéztek a feje fölött. Főnöke viszont tényleg érvényes ukázt adott ki ellene a megyében: munka az nem volt egy szál sem.
Ekkor érthetetlen és irracionális dolog történt. A fürdőszobában mosott hajat, amikor csöngött a telefonja. A szemébe csurgó, csípős samponos lével botorkált a telefonja felé, de azt kellett látnia, hogy az ki van húzva a konnektorból. A hang az üzenetrögzítőn keresztül szólt (no, lám, a telefonáláshoz még telefon sem kell-gondolta magában, csak párbeszédet folytatni nehéz), s igyekezett visszadugni a telefont, de egyik keze törölközőjét markolta, a másik meg a vizes haját, hogy lásson egy kicsit.
Az üzenetrögzítő a következő mondatot közvetítette:’ Itt az INTERPOL képviselője beszél. Sajnálattal tudatom, hogy az Ön nővére Mannheimben meghalt.”
Rézgróf a következőkkel volt eddig tisztában. Nővére hivatalosan férjhez ment egy német állampolgárhoz, akit Hermann-nak hívtak, s Laupheimben élnek egy szolgálati házban, ahol Hermann a főnök, egy útkarbantartó csoport vezetője, és az a feladata, hogy tisztán maradjanak az utak. Munkája jószerével ara korlátozódott, hogy amikor esett a hó, az „utak feketén maradjanak”. Arról a Laupheimről van szó, mely közvetlenül Ulm mellet van, ahol felépítették a világ legmagasabb templomát, ami a Háromkirályok- hoz címzett sörözővel átellenben állt. Azt is sejtette, hogy a hivatalos procedúra a német és a magyar állam közt a törvényes házasság, majd kivándorlás nem kevés anyagi áldozatot követelt Hermanntól. Rézgróf azt is tudta róla, hogy gengszter, de bizonyítania nem tudta volna, és meg sem kísérelte. Hermann estéit legtöbbször Laupheim valamelyik sörözőjében töltötte, kártya, snapsz, sör mellet. Legtöbbször vitte magával feleségét, Rézgróf nővérét is, akit a helybeliek szívükbe fogadtak azonnal, sőt más sajnálták is az első pillanatban, mert ők már akkor tudták, hogy Hermann mekkora gazember, míg Katalin, Rézgróf nővére át se lépte a ház küszöbét. A házasság közben felbomlott. Rézgróf orvos nővére vett egy praxist Németországban (ahogy ez már ma Magyarországon is szokás) és bankhitelből berendezett magának Laupheimben egy orvosi rendelőt és két szobát magának. És elkezdett dolgozni. Hogy mi történt és mi nem, az már soha ki nem derül. A konzulátus segítségével csak azt lehetett kideríteni, hogy Rézgróf nővérének hagyatékkezelője kicsoda, de hogy hol van például eltemetve, arról az egyébként példás rendszeretetéről ismert német kormány elfelejtette értesíteni, mint a temetés idejéről is. A halotti anyakönyv kikönyörgése egy évébe került Rézgrófnak. Ez volt a fundamentuma annak az örökösödési igénynek, ami ténylegesen létezett. Rézgróf nővére elvált, gyermeke nem született, végrendelete nem volt, a német jog szerint, mely gyökereit szintén a római jogból eredezteti, a törvényes örökös Rézgróf volt, lett.
A rémálom folytatódott. Be kellett szereznie a nővére házassági anyakönyvi kivonatát, majd a válásit. Erre is ráment néhány hónapocska. A nővére vagyonkezelője évente írt neki, ha már a Rézgróf érdekében szavát hallató Medgyessy Péter sem bírta ki szó nélkül azt, amit a német kormány ez ügyben Rézgróffal művelt. A tüchtig, német vagyonkezelő semmiféle halotti, örökösödési leltárt, soha át nem nyújtott, küldött Rézgrófnak. Holott minimum volt egy magánlakás-ami után fizetni kellett a törlesztő-részleteket-, egy komplett orvosi berendezés, egy számítógép, bútorok, szőnyegek, gépkocsi, mobiltelefon, ruhatár és valamennyi pénz a bankszámlán. Erről soha egy sort sem írt a kedves, gemütlich hölgy, aki az évente történő felbukkanását két évre bruttósította. Jogi megoldás szinte nem is létezett. A konzulátus többször közölte, hogy ez a halál után egy vagyonjogi, polgári jogi ügy, amelyben Rézgrófnak egy német ügyvédet kell megbíznia. Miközben Rézgróf szorgalmasan járta a hivatalokat, hogy beszerezze azokat az okmányokat, amelyek a kinti törvényhozás számára fontosak (születési anyakönyvi kivonat, nővére válási anyakönyvi kivonata, stb.), ahhoz, hogy legalább a saját személyét hitelesíteni tudja Németországban. Avval a jelenséggel találkozott, hogy a magyar ügyvédek egyáltalán nem értenek a német joghoz. Vagabund, nagykőrösi ügyvéd persze volt, aki nem is olyan enyhe konyakfelhőben közölte, hogy két nap múlva indulhatnak Németországba, közben meg-megállnak majd egy szállodában, amit a benzinköltséggel és vacsoraköltségekkel Rézgrófnak kell majd még meghiteleznie. Mint, ahogy a munkadíját is. Aminek az összegét előre nem árulta el.
A Németországban élő, magyarul is beszélő ügyvédek azzal kezdték, hogy Rézgróf pakoljon le 400 000 forintot, és akkor „talán mozdul az ügy”. Rézgrófnak nemhogy 400 000 forintja nem volt, de néha még negyven sem. Száraz, nyári éjszakákon elindult batyujával, zseblámpával csikket szedni. Abból kikaparta a dohánytörmeléket, és cigarettasodrójával néha még nyolc szálat is elő tudott varázsolni egy nap, ám jaj lett abból, ha esett az eső, mert a buszmegálló körében lévő királydekkek agyonáztak (Erre kellene az emberiségnek valamely releváns választ adni, nem a húrelméletre, meg kvazárokra, meg az idő rövid történetére, a holdkompra, meg a többi globalizációs marhaságra)-gondolta Rézgróf. Egy kellő helyen talált száraz, hosszú dekk, bearanyozta akkor napjait. Az esőre már gondolni sem mert. Az már olyan volt neki, mint az egyiptomi hét csapás közül a legszörnyűbb. Mert akkor cigi nélkül maradt.
Ekkor bukkant fel életében Kalázdi Robi, akinek a tanára volt korábban egy alternatív gimnáziumban. Robi lányos jelenség volt, határtalan tisztelettudással, kedvességgel, látszott rajta az elárvultság. Édesanyja nemrégen halt meg, Édesapjával több éve nem találkozott, mert Belgiumban élt és dolgozott. Kalázdi Robi Rézgróffal való találkozása előtt elvégzett már egy szakmunkásképzőt. Marós volt, értett a forgácsoláshoz, homokfúváshoz, a fémmegmunkálás alapjairól kapta magyar nyelvű bizonyítványát. Álmodozó, hosszú szempillájú, nagyon fiatal, sovány és nagyon jóképű volt, ráadásul megejtően kedves. Robi eleinte pénzügyi tanácsokat kért tőle. Apja támogatta néha Belgiumból, és én Robi kedvéért mindig átnézte a Világgazdaság pénzügyi rovatait, hogy melyik bank az, amely a legjobb áron vesz belgiumi frankot, a legkevesebb jutalékért. Fiatalkorú lévén, többször Rézgrófnak kellett elkísérnie a bankba. Innen már csak egy lépés kellett, hogy kitalálják, hogy Robi dolgozhatna-e kinn Belgiumban, az édesapja befogadná-e. A válasz igen volt, az édesapa szívéhez kapott, és vállalta a dolgot, még állást is szerzett, bocsánat, egy négy évre szóló munkaszerződést szerzett a fiának, kinn Belgiumban. Ám azt feltételül szabta, hogy meg kell alapfokon tanulnia Robinak legalább németül.
Rézgróf eben is tudott segíteni. Korában tanított már hivatalos iskolában németet, sőt voltak francia nyelvkönyvei, feladatlapjai, szótárai, ezért a németórák után mindig jött egykis francia nyelvi ráadás. Ajándékul Rézgróf Robinak adta az első németnyelvkönyvét, amiből ő is tanult, s a saját édesapjától kapta. Robi szorgalmas volt és tisztelettudó, tudta, hogy itt már nem babra megy a játék. Egyszer közösen kiszámolták, hogy a négy év alatt Belgiumban mennyit kereshet és a hosszú számsor megköhögtette kissé mindkettejüket. A légkör is egyre családiasabb lett. Bemutatta Rézgrófnak a barátnőjét. Hosszú, szőke, természetes haj, hosszú szoknya, alacsony sarkú cipő, néha bakancs, mint egy álmodozó, svájci internátusban élő kislány, hóna alatt a Károli Gáspár-féle Bibliával. Álmodó, kék szemek, bennük a gleccserek emléke.
És megint beütött a krach. Robi a hétvégén elment barátaival egy közeli diszkóba. Hajnalban indultak haza, Robi barátja vezetett, egy becsípett lány ült a hátsó sorban, Robi a vezető mellett ült. A lány nem bírt magával, s egy kanyar előtt befogta hátulról a vezető szemét, s az autó elszállt, mint egy viadukt. Az árok fogta meg őket. Haláleset nem történt, de Robi szörnyű zúzódásokat szenvedett. Rendszeresen járt orvosi kezelésre, ahol megmondták neki, hogy eredeti szakmájában többé már soha nem dolgozhat. Kútba esett a belgiumi négy év, kútba esett az együttlét az édesapával. Megint Rézgróftól kért tanácsot. Rézgróf, akit eddig a legkülönbözőbb pszichiátriai kórképekkel kezeltek (mániákus depresszió, neurózis, alkalmazkodási képtelenség, személyiségzavar, alkoholizmus, de még nem vált skizofrénné) nagylelkű volt, igazi hátvéd, önzetlen és segítőkész. Töprengeni kezdett.
-Van-e hivatalos papír a belgiumi állásajánlatról?
-Van.
Van-e Robinak érvényes balesetbiztosítása?
-Van.
-Gondolkodott-e azon, hogy egy bírósági pert indítson a lány és szülei ellen, hisz az ő lányuk felelőtlen magatartása miatt ment gallyra a belgiumi, négyéves kereset.
-Nem.
-Akkor nekilátunk-mondta Rézgróf, s arra gondolt, hogy vagy a lány szülei fizetnek, vagy a biztosító. Kalázdi Robi önként ajánlott fel 10%-ot a bruttó bevételből. Rézgróf tudta, hogy Magyarországon nem kell jogi doktorátussal rendelkezni ahhoz, hogy valakinek a jogi képviseletét ellássa az ember, ehhez elég egy megbízólevél. Nekiláttak a dolognak. Elsőként az ügy orvosi részét kellett elintézni. A sérülések önmagukban is elég súlyosak voltak, most azért kellett orvosi rendelők előtt kilincselni, hogy egy hivatalos orvosi szakvélemény gazolja, hogy a baleset következtében odalett a munkavégzés képessége. A papírt néhány hét, vagy másfél hónapon belül megszerezték. Kitűzték a tárgyalás napját. A lány szülei dúsgazdag üzletemberek voltak és a megye legjobb ügyvédjét, egy dörzsölt, minden hájjal megkent rókát bíztak meg lányuk védelmével.
A tárgyalást a megye legcsinosabb bírón
Mekkora a pinád? - kérdezi egy kedves hölgy, centiszalaggal a kezében a www.vaginainstitute.com nyitólapján. Az oldal - csakúgy, mint a Machomedia - a pinatudomány vizsgálatának szentelte misszióját, persze egy más szemszögből, de figyelemre mindenképpen érdemesnek találjuk ezt a megközelítést is. Találhatunk érdekes cikkeket a pina vizualitásáról, működéséről, szagáról, épülnek itt statisztikai adatbázisok az egyes egyének méreteiről, problémáiról, és bizony van előfizetős tartalom is: havi 18 dollárért még mélyebbre áshatjuk magunkat pinaügyben és megtanulhatjuk a szeméremajak-nyújtás ősi művészetét is akár!
Persze az ingyenes verziót is érdemes azért böngészgetni, hiszen hihetetlenül sok szép rószaszín, barna és fehér pinával szembesülhetünk, többnyire close-upban, azaz közelképeken; például ezen a teszten, ahol ki kell találni, tizenkettőből hány pinát plasztikáztatott vajon tulajdonosa. Az én pontszámom kilenc, lehet próbálkozni.
