Úrintől kapott tripper nehezebben gyógyul

A Biblia és az ókori Közel-Kelet

 

Mivel az ókori Közel-kelet vagy a bibliai világ kutatása egyben a nyugati civilizáció gyökerének kutatása is, különleges jelentőséggel bír a nyugati értelmiség számára. A közel-keleti értelmiség számára pedig még annál is inkább, mivel a közel-kelet európai ókori civilizációja - mely a régészeti ásatások során feltárul - egyre nagyobb hatást gyakorol a térségben ma jelen lévő nacionalizmusra.

 

Az egyiptomiak a felsőbbrendűségi igényüket ókori múltjukhoz kapcsolják, melynek nagyszerű civilizációját a régészek és az egyiptológusok fáradhatatlanul igyekezne feltárni. Az egyiptológia régebben az európaiak valamint kisebb mértékben az amerikaiak szakterülete volt, de Egyiptomnak ma már vannak saját szakemberei is az egyiptológia területén. Irak és Szíria az ősi ékírásos kultúrák újrafelfedezésének szentelte magát, mely megkülönbözteti őket a többi, arabok lakta területektől.

 

Törökország a hettitákkal hozza magát kapcsolatba, akikről még egy évszázada semmit nem tudtunk A látványos hettita felfedezések ma már a nemzet büszkeségének számítanak.

 

Irán-amely az isz.. XIX, századig elvesztette minden emlékét történelmének legnaggyszerűbb emlékeit, s most újra Kürosz, Dereioosz és Xerszész dinasztiájából merít inspirációt. Dicső korszakáról- a legújabb kori sahok alatt.

 

Libanon azzal az ideológiával határolódik el, a környező államoktól, hogy az ott élők a főníciaiak leszármazottjai, és így mások, mint a környező népek.

 

Jordánia nem tud felmutatni komoly ókori kultúrát, mégis büszkén emlékszik vissza edomi, moábiai múltjára. Így tehát látható, hogy milyen inspirációk táplálják az egyes népek Biblia-és Kelet-Kutatást, igyekezve maguknak minél fényesebb rangot kivívni.

 

Milyen források állnak rendelkezésünkre az ókori Közel-Kelet történelmének tanulmányozásához? A legegyértelműbbek azok, amelyek írásos formában maradtak fenn. A legismertebb a héber Biblia, ezt követi számos görög és latin aktor műve. Ázsiában a sumer szövegek uralkodnak, a bibliai világ ékírásos irodalma nagyrészt akkád nyelven íródott. Az ékírás végül Anatóliát is elérte, noha a szerző számos helyen megjegyzi, hogy a kutatásterület legszélesebb körben elterjedt nyelve az arámi. Ez azért furcsa, mert népük nem volt hódító, nyelvjárásaik békés módon terjedtek el.

 

A kötet természetesen foglalkozik a főníciai lineáris A és B írás megfejtési problémáival és eredményeivel. De nem elégszik meg a Közel-Kelet minden számbavehető írásos forrásával. Ez utóbbik közül a legfontosabbak az építészeti emlékek, többek közt a városok hatalmas falakkal, utcáikkal és épületeikkel a palotáktól a viskókig. Az épületekhez tartoznak helyhez kötött és hordozható berendezések. A helyhez kötött használati eszközök között akadnak KENYÉRSÜTÉSHEZ, illetve téglaépítéshez használt ciszterciták, élelem tárolását szolgáló vermek, és ehhez hasonlók.

 

Aztán ott van a számtalan hordozható tárgy, amelyek körül a legáltalánosabb a kerámia. A kerámia gyakran a legértékesebb régészeti ismertetőjel, mivel bár könnyen törik, igen nehezen pusztul.

 

Az ásató tartósabb anyagokból készült szerszámokkal is találkozik, mivel a városok és műemlékek felépítéséhez kőből, rézből, illetve végül vasból készült szerszámok szükségeltettek.

 

Ez az, amiben a kötet szenzációs. Nemcsak rendszerezi, összefoglalja a régészet, archeológia, nyelvészet, antropológia tudását a Biblia koráról a Közel-Keleten, hanem a szakma forszaiba is beleavat, mini esszéi, bekezdései megvilágítják előttünk a palaontológiai, régészeti adatok gyűjtésének és regisztrálásának szabályait is. Nemcsak korszerű és érthető tudást japunk, de jól rendszerezett módszertant is, ahogy mindehhez eljuthatunk.

 

Kerekes Tamás

 

A kiadó:

 

"A szerzőpáros klasszikus művének naprakész átdolgozása, mely a legutóbbi régészeti és nyelvészeti kutatásokra támaszkodva mutatja be a nagyszabású bibliai történetek mögött meghúzódó történelmi valóságot. A beszámoló a héber Biblia történeti kontextusára irányul, és feltárja a teremtés, az özönvíz, és hasonló történetek különféle eredetét a Közel-Kelet kultúráiban. A szerzők bemutatják a megdöbbentő párhuzamokat az alapul szolgáló történetek korabeli egyiptomi, perzsa, görög és héber változatai között."

 

Kiadó: Gold Book

A Biblia és az Ókori Közel-Kelet

Cyrus H. Gordon és Gary A. Rendsburg

Gold Book Kiadó

Info@goldbook.hu

www.goldboook.hu

Bart D. Ehrman kritikai történész a Da Vinci kód tévedéseiről

Gold Book Kiadó

 

A szerző nem kispályás:

 

 

1: Jézus életét nyilvánvalóan nem „hívek ezrei örökítették meg…szerte az országban”. Nem is volt több ezer híve, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezek közül hány lehetett írástudó.

2. Nem igaz, hogy az Újtestamentumhoz több mint nyolcvan evangéliumot vettek számításba. Ez úgy tünteti fel a dolgot, mintha levélben beküldött pályaműveket értékeltek volna.

3.Semmiképp sem igaz, hogy Jézust a niceai zsinat előtt nem tartották isteni lényegűnek, hogy a zsinatot megelőzően „nagy és hatalmas prófétának, de embernek, Halandónak tekintették

A IV. század elején a keresztények túlnyomó része isteni lényegűnek tartotta.(Egyesek olyannyira isteninek tekintették, hogy mindenféle emberi mivoltát tagadták!)

5.Constatntinus nem rendelt meg „egy új Bibliát”, amiből kihagyták a Jézus emberi vonásaira történt utalásokat. Először, egyáltalán semmiféle új Bibliát nem rendelt meg. Másodszor, a Bibliába bekerült könyvek tele vannak a Jézus emberi vonásaira történő utalásokkal(éhes, fáradt, dühös, haragra gerjed, vérzik meghal)

6.A Holt-tengeri tekercseket nem az „1950-es években találták meg.” Hanem 1947-ben. A Nag Hammadi-kódexek pedig nem a Grál-történetet beszélik el és nem Jézus emberi vonásait hangsúlyozzák. Épp ellenkezőleg.(A kiemelések a szerzőtől erednek- Kerekes Tamás)

7. Nem igaz, hogy a „korabeli zsidó társadalmi szokás gyakorlatilag tiltotta, hogy egy zsidó férfi nőtlen legyen”.

8.A Holt-tengeri tekercsek nem a „ legkorábbi keresztény feljegyzések”. Zsidó írások, amikben semmiféle keresztény tartalom nem található.

9. Semmit sem tudunk Mária Magdaléna származásáról, semmi sem köti őt Benjamin törzséhez. Da,ha Benjámin törzséből származott volna, akkor sem lenne Dávid leszármazottja.

10.Mária Magdolna állapotos volt Jézus keresztre feszítésekor? Ez jó.

A Q-dokumentum nem egy létező forrás, amit a Vatikán rejteget, de még csak nem is egy állítólag Jézus által írt könyv. Mindössze egy hipotetikus irat, amit a kutatók szerint Máté és Lukács egyaránt ismerhetett. Feltehetőleg Jézus mondásait tartalmazta. A római katolikus kutatók ugyanúgy vélekednek róla, mint a nem katolikusok ;nincs benne semmi titokzatos

 

Aki nem hiszi, járjon utána.

Sokan vannak, kik hiszik, mert lehetetlen

 

 

Kerekes Tamás

Amerikai Népszava

 

 

 

 

Bart D. Ehrman: Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma –

 Az áruló és az elárult új szemszögből

 

A nagy sikerű író, Bart D. Ehrman ennek a könyvnek a lapjain elsőként kínál teljes, mindenre kiterjedő összegzést Júdás evangéliumának felfedezéséről és hatásairól, kiemelve e figyelemre méltó ókori szöveg valós jelentőségét.

A keresztény hagyományban Júdást mindvégig úgy ábrázolták, mint a rohadt almát az apostolok hordójában. A tradícióban sehol sem fordul elő, hogy szívélyesen emlékeznének meg róla. Ez idáig. Júdás evangéliuma azt hangoztatja, hogy Júdás volt az egyetlen a tanítványok közül, aki valóban megértette az Urat... Csak Júdás látta meg az igazságot. Csak neki fedte fel Jézus mindazt, amit tudni kell.

Ezt sajnos biztonsággal, maga a kötet elolvasta után sem tudhatjuk pontosan. Legnagyobb megdöbbenésemre a Júdásról szóló tudós szakmunka nyolcvan százaléka Jézusól szzól, ami megerősíti bennem a názáreti karizmatikus szerepéről vallott korábbi nézeteimet, s csak halványan dereng, hogy mis is volt Júdás kapcsolatának tartalma az Embernek Fia csoportjában. Ő volt, aki az üdvtörténet eszkatologikus tartalmát bevégezte, mintegy előkészítette Jézus feltámadását és ezáltal második eljövetelét:
A kötet szerint három információmorzsa áll rendelkezésünkre.
A kötet főszereplőjét Iskarióti Júdásnak hívták, Jézus tanítványa volt, és "elárulta Jézust" azzal, hogy átadta őt a kormányzó hatóságoknak. Nos ez édeskevés(Rajkó Félix).
Neve ún. megkülönböztető név, hisz Jézus Testvérét is Júdásnak hívták.Neve összességében csak 12 alkalommal bukkan fel az Újszövetségben.
Ám, hogy neve mit is jelent, azt már parázs vita övezi..
Van, aki az "eltömődni" morféma jegyeit véli felfedezni nevében. Késői névetimológiájának tézise lett az elmélet, amely azt jelentette, hogy az "iskarióti" kifejezés azt jelentette: "aki barátságból pénzt szerez" Mások, nevét a zsidó tőrős bérgyilkosokkal hozzák összefüggésbe, ami azt a koncepciót erősíti, hogy Júdást a zelótákkal hozzák összefüggésbe.
Mások a hazug szóból származtatják Júdás nevét.
Zárszó a professzor szerint: "Mindezek eredményeként a legjobb tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy nem lehet tudni, mit jelent az Iskarióti név."
Mikor Júdás sajnálja Jézustól a drága kenetet/3OO dénár /,Jézus erre így szólt:

"Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek."
-idézi Rajkó Félix). Jézus a tanítványaival érzi igazán jól magát. A Biblical Archeology Rewiew szerint első századi az arámi nyelvű felirat: "Jakab, József fia, Jézus testvére" ,ami az első történelmi utalás Jézus létezésére s arra, hogy egy szent is csak közösségben létezhet, ami arra utal, hogy Jézus identifikációja, hogyúgymondjam varifikálhatósága elválaszthatatlan Júdástól, ami újabb problémát tömegét tárja a figyelmes olvasók elé.
A nagy sikerű író, Bart D. Ehrman ennek a könyvnek a lapjain elsőként kínál teljes, mindenre kiterjedő összegzést Júdás evangéliumának felfedezéséről és hatásairól, kiemelve e figyelemre méltó ókori szöveg valós jelentőségét.
A keresztény hagyományban Júdást mindvégig úgy ábrázolták, mint a rohadt almát az apostolok hordójában. A tradícióban sehol sem fordul elő, hogy szívélyesen emlékeznének meg róla. Ez idáig. Júdás evangéliuma azt hangoztatja, hogy Júdás volt az egyetlen a tanítványok közül, aki valóban megértette az Urat... Csak Júdás látta meg az igazságot. Csak neki fedte fel Jézus mindazt, amit tudni kell.

 

A kiadó:

 

A Lost Christianities és a Lost Scriptures című sikerkönyvek írójától: mérvadó és elfogulatlan vélemény a közelmúlt egyik legnagyobb könyvsikerének történelmi állítá­sairól.

Mekkora az igazságtartalma A Da Vinci-kódnak? Ezt a kérdést bizonyos szempontból maga A Da Vinci-kód veti fel, hiszen azzal kezdődik (a legelső oldalon, még a Bevezető előtt), hogy felsorolja azokat a dolgokat, amiket tényként kezel… Ugyanitt található a következő megjegyzés is: „A műtárgyakról, épületekről, dokumentumokról és titkos szertartásokról szóló, a regényben szereplő ismertetések megfelelnek a valóságnak.”
De valóban megfelelnek-e? A műtárgyakkal, épületekkel és titkos szertartásokkal nem fogok foglalkozni. A dokumentumokkal azonban igen. És amint látni fogjuk, amikor Dan Brown tényeket próbál bemutatni (jelezve, hogy a valóságnak megfelelően teszi ezt), akkor is megváltoztatja őket – sokat egyenesen történetszövése részévé tesz. Vizsgálódásom célja az, hogy elválasszam a tényeket a tévedésektől, a történelmi valóságot a képzelet szárnyalásától mindazok számára, akiket érdekelnek a kereszténység történelmi gyökerei, különös tekintettel Jézus életére és az Újszövetséget alkotó írásokra.
Az eredetileg az Oxford University Press gondozásában megjelent kötet jelentősége nem abban áll, hogy mérlegre teszi A Da Vinci-kód bizonyos állításait – ez a vonása érdekes ugyan, de kevésbé fontos, mint az, hogy magas színvonalon, ugyanakkor közérthetően ad választ a hivatalos tudomány szemszögéből a Dan Brown által felvetett kérdésekre. A hatalmas anyagot kristálytiszta logikával feldolgozó mű értékes olvasmány mind a hívő, mind a kereszténység alapkérdései iránt érdeklődő laikus olvasók számára.

Dan Brown hihetetlenül nagy sikerű regénye, A Da Vinci-kód több mint egy évig vezette a The New York Times sikerlistáját, és világszerte több millió példányban kelt el. Ez a pergő krimi azonban abban a tekintetben szokatlan, hogy a szerző már az elején leszögezi, hogy a könyvben található történelmi adatok kivétel nélkül megfelelnek a valóságnak. De vajon igaz‑e ez az állítás?
Bart D. Ehrman vallástörténész szellemes és olvasmányos könyvében azt mutatja be, milyen tárgyi tévedéseket tartalmaz A Da Vinci-kód. Valóban összeesküvést szőtt az ókori egyház, hogy istenné emelje Jézust? Valóban nyolcvan versengő evangéliumból választotta ki Constantinus császár azt a négyet, melyek Jézus isteni mivoltát hangsúlyozták? Mária Magdolna valóban Jézus Krisztus felesége volt? Valóban elnyomta az egyház azokat az evangéliumokat, melyek titkos házasságukról szóltak? Bart Ehrman részletesen cáfolja ezeket a kijelentéseket. Könyve mégsem Brown történelmi tévedéseinek puszta felsorolása, mivel a szerző mindvégig bőséges – és történelmileg hiteles – ismeretanyagot közöl a kora kereszténységről. Bemutatja például, hogyan fedezték fel a Holt-tengeri tekercseket (melyek nem keresztény vonatkozásúak, szemben A Da Vinci-kódban írtakkal); közérthető módon felvázolja, hogyan döntik el a kora kereszténység kutatói, hogy mely forrásokat tekinthetik hitelesnek, és ki­tér számos, az elmúlt fél évszázadban elő­került apokrif evangéliumra.
Ehrman elválasztja a tényeket a tévedésektől, a történelmi valóságot az írói szabadság és fantázia szárnyalásától. Könyvét haszonnal forgathatják A Da Vinci-kód azon olvasói, akiket érdekel a kereszténység kialakulásának és Jézus életének hiteles története.


A SZERZŐ

Bart D. Ehrman az Észak-ka­rolinai Egyetem Vallástudományi Tanszékének vezetője. A korai ke­­resztény egyház és Jézus élete elismert szakértőjeként többször szerepelt az A&E, a History Channel, a CNN és számos egyéb televíziós és rádiós csatorna műsoraiban. Több igen népszerű elő­adása hangszalagon is megjelent. Az Oxford University Press gondozásában jelentek meg Jesus, Apocalyptic Prophet of the New Millennium (1994), Lost Christianities (2004) és Lost Scriptures (2004) című művei.

 

 

A jelen az elektronikus hírszerzésé

 

A kémkedés a világ második legősibb mestersége, olvashatjuk mértékadó forrásul a Bibliában / Egy olyan könyv, amely ilyen jól kezdődik, nem is laposodhat el!/ a Nemzetbiztonsági Hivatal szerint az információáramlás mindig egyoldalú, így a titkosszolgálatokról keveset tudunk. Azt azonban mégis, hogy hazánkban már 1O fölött jár a polgári, katonai hírszerzési csoportok száma. Az üzleti hírszerzést pedig tananyagként tanítják tanfolyamon, immár hazánkban is. Az üzleti világ konkurenciaanalízisként ismert módszere igencsak hasonlít ahhoz, amit az antivilágban ipari kémkedésnek neveztek. Amikor Alvin Toefflert megkérdezték híres Jövősokk c. futurológiai műve kapcsán, hogy milyen jelenségek voltak azok ,melyeket nem jelzett , elsősorban a mesterséges kémkedést jelölte meg. Annyit tudhatunk , hogy a korszerű NATO doktrina talaján, most elsősorban az fontos a hírszerzők számára, amire a másik fél kíváncsi. A piac csak most van feljövőben, a MI5, a brit hírszerzés Interneten toboroz, s a szakértők szerint a keleti blokk széthullásával éppen hazánk az ,melyet kitüntetett figyelemmel kezelnek a szomszédos és nemcsak baráti államok hírszerzői.A kémkedés halad afelé , hogy polgári foglalkozássá váljon , hisz a munka zöme különböző információk összevetése, elemzése, a meghökkentő adatokra talált magyarázatok. Ez épül be aztán a Védelmi-stratégiai Kutatóintézetek révén a külpolitikai döntéshozásba.

 

A mesterkémek ideje lejár, szorgos iparosok nyűvik a PC-k klaviatúráját.

 

Kim Philby/ minden idők legnagyobb mesterkéme/ egyidejűleg volt az orosz és az angol titkosszolgálat vezetője, tudathasadását csak komoly ivással tarthatta egybe. Bővebbet Frederick Forsythe Negyedik jegyzőkönyvében találhatunk.

 

Mindenesetre öröm, hogy Marcus Wolf Stasi kémfőnök Magyarországon is megjelent önéletrajzi művében /Az arcnélküli ember / legalább a fotóját megcsodálhatjuk.

 

Mondják, az új korszak onnan számítható, hogy egy az üzleti szférában, jelesül energiaiparban dolgozó amerikai fiatalember szenvedélyes focirajongó volt. Nemcsak hazája, hanem más országok focicsapatának lelkes szurkolója, figyelője volt. Egyszer csak azt vette észre, hogy egy kicsi orosz faluban, ami eddig különösebb eredményt még nem mutatott fel, egyszer csak bámulatos eredményt értek el a focisták. Aztán derült ki, hogy az oroszok kísérleti atomtelepet, gyárat hoztak létre, s betelepítettek a faluba egy csomó tehetséges és fiatal szakembert. A fociban elért eredmény révén következtették ki az atomipar változását.

 

Aki a hírszerzésre kíváncsi, az elsősorban lengyel szerzőktől olvasson. / Kémek, diverzánsok, A kémkedés világtörténete. stb. /előtanulmányként a szépirodalomban Graham Greene ajánlott. /Emberi tényező, Havannai emberünk stb./ Ezután juthatunk a csúcsra , melyet elsősorban és egyedül a kémregény műfajának klasszikusa John Le Carré jelent. A szerző első regényét, mely német környezetben játszódik, noha Magyarországon is kiadták, de örömmel jelenthetem már el is felejtették. Spongyát rá.

 

Ezek után következtek a klasszikusok: Kettős szerepben , A kém ,aki bejött a hidegről, s a megfilmesített Oroszországház, melyben kedven regényhősöm , az alkoholista könyvkiadó, Scottie Blair, botcsinálta „kisjóskaként”, azaz ügynökként atomtitkokat vesz át a még akkor létező Szovjetúnióban , hogy aztán a Ljublankában kössön ki, ahol fültanúk szerint Louis Amstrong dalokkal szórakoztatta el magát a börtönben. A regényben írta le Le Carré a kémkedés lényegét: VÁRAKOZÁS. Ezután következett a Panamai szabó ,mely ikerpárja lehet a Havannai Emberünk- nek. Itt a szerző a kémvilág humoros perifériáját tűzi tollvégre. Nem szokták emlegetni, de tény , hogy Le Carrét a dokumentarista kispróza is jelentős alkotói közé számítja, Az Ozirisz Kiadónál megjelent egy kötet, A Granta legjobb riportjai címmel, s ott egy svájci kémbotrányba keveredett katonatisztről írt megrázó riportot.

 

John Le Carré tehát évek óta egyenletes színvonalon ír, róla nem mondható el, amit Temesi Ferenc írt Királyáldozat c. könyvében Frederick Forsythról, hogy a szerző immár huszonöt éve szart lapátol. Sőt: az író mestere a feszültség teremtésének, az Elszánt diplomata c. legújabb könyve, /Saxum Kiadó, 2OO2/

 

olvasmányos és lebilincselő kalandregény, mely méltó korábbi munkáihoz.

 

A háttér Afrika, Nairobi, Kenya a maga éhező, szenvedő, beteg tömegével és a pénzért mindenre kapható tisztviselőivel. A nairobi brit nagykövetség békés életét /koktélpartik vernisszázsok/ felkavarja egy diplomáciai alkalmazott, Justin Quayle feleségének és barátjának hidegvérű meggyilkolása.

 

Teljes a tanácstalanság, de aztán a gyászból lassan feltápászkodó férj különös összefüggésekre bukkan és magánnyomozásba kezd.

 

A kémregényt nem kell félteni a kétpólusú világ összeomlásától, a multinacionális vállalatok készséggel eljátsszák a fő gonoszt. A játék tétje nagy , hatalmas összegek cserélnek gazdát, aki a gyógyszergyárak érdekeit sérti, az megtanulja mi a félelem.

 

A regény a fantázia műve- szögezi le Le Carré.” Vannak emberek, akik soha nem tanulnak meg tisztességesen hazudni.”

Az elszánt diplomata,

 

Kerekes Tamás

 

 

Orosz Homérosz

 

Már az afrikai harcsa-horgászatáról sem lehet mindent elhitetni egy falusi kocsmában a sporttársakkal, és általánosságban véve mindenben tájékozottak vagyunk. Talán a hírszerzés kivétel.

 

A joggal titkolódzó testület ugyanis az egyoldalú információáramlás híve. Így aztán kevés ismeretünket jobb- rosszabb filmekből és könyvekből szerezzük, hacsak fizetésünket nem a nemzetbiztonsági szolgálattól kapjuk.

 

 

Így fordulhat elő,

 

hogy egy volt titkosszolgálati tiszt már a negyvenedik könyvét írja e témában, ám engem a negyvenegyedik zavar, amiben fölveti a kérdést, illetve bizonyítottnak véli, hogy Martin Bormann, Hitler személyi titkára, a Vöröshadseregnek dolgozó orosz kém volt.

 

A neves szerző, ki drága tanfolyamokon oktat üzleti hírszerzést is tanít, megállapítását csak közvetett bizonyítékokra alapozza, de kiáll amellett, hogy berlini bunkerben az oroszoknak dolgozó, a hírszerzésben csak „Szása” fedőnéven említett férfi - kit nem említenek a Mitrohin-iratok, és nem lebbentette fel a fátylat a peresztrojka sem róla -, azonos lenne a szökésben lévő Bormann-nal.

Jelentem, ezt én már régóta gyanítottam, s néhány hasonló sejtésemet megosztom a nyájas olvasóval. Maga Husz János is az volt, miért is ment volna találkozóra Zsigmonddal? Keresztelő Szent Jánosról is gyanítottam, hogy Pilátus embere. Hasonlót feltételezek Ahasvérusról, a bolygó zsidóról, és maga Mohamed is gyanús… És Péntek is csak a kannibálok beépített ügynöke lehetett…

Kár, hogy tollforgató ritkán exponálta magát a szakmában, aki igen, az mélyen hallgat már (Daniel Defoe, milyen pontos elemzés is a Londoni pestis, tessék csak ezzel a szemmel olvasni!), ám most, amikor Kurt Rieder Kémek és hírszerzők a III. Birodalomban c. (Vagabund Kiadó, Kecskemét, 2004) könyvét olvasom, már tollat kell ragadnom. Amikor a jeles szerző és/vagy a fordító az írógépszalag desifrírozásáról beszél, mint veszélyforrásról, akkor mélyen a távolba nézek.

Elképzelem azt a beosztottat,

ki NDK-gyártmányú Erika mintájú írógépem szalagját desifrírozza, ami egy létező kriptográfiai, matematikai művelet ugyan, a titkosszolgálatok használják is, ám ez esetben nem kell hozzá csak egy tükör. Vagy egy itatós.

Az már csak hab a tortán, hogy Kurt Rieder könyve nem a német hírszerzésről szól, hanem a III. Birodalom területén működő ügynökökről. Itt aztán felmondja a leckét, mint a szájmenésben szenvedő szerzőtársa, a Bormann-leleplező.

Néhány dologgal adós ugyan, jelesül, hogy a magyar származású Dóra Sándor – ő aztán tényleg az orosz hadműveleteket segítette – miért ül végül Sztálin börtönében 26 évig. De könnyen belátható, hogy a jeles szerzők nem a tényfeltáró újságírás strapás munkáját választották.

 

 

Könnyű dolguk lenne

azonban a jeles tollforgatóknak, hisz a III. Birodalom hírszerzése az egyetlen, melyet az ellenséges csapatok megszereztek, s így valóban kiaknázatlan kincsekre bukkan a hírszerzéssel foglalkozó teoretikus vagy éppenséggel történetíró.

Ám ezt már alighanem lefölözte egy valódi autentikus, a német hírszerzés egykori főnöke a sokból: Schellenberg a saját emlékirataiban. Canarisnak már nem volt ideje felvenni a honoráriumot.

A háborúkon átívelő beépülés szép példája a londoni négyek esete. Ők valóban a Szovjetunió javára kémkedtek. Kurt Rieder könyve is tárgyalja. Majdnem mind alkoholisták voltak, köztük egy valódi újságíró, a legendás Kim Philby (meseíró kémről is tudunk, igaz ő indiai volt) és társai, a kurátor, a lord, a lovaggá ütött királyi tanácsadó (Anthony Blunt művészeti tanácsadó).

Van, aki közülük megszökött Angliából, mást meg nem tudtak elítélni. Valakit közülük egymás között Homérosznak neveztek. És ráadásul nem is volt orosz..

 

Kerekes Tamás.

 

 

 

Austen:Catharine

Lazi Kiadó

 

 

 

 

Jane Austen az utóbbi években újra virágkorát éli. Mióta a női írók divatba jöttek és Bridget Jones kilói miatt már kétszer is aggódhattunk, az írónőt is újra felfedezték az irodalmárok, az olvasók és a filmes társadalom. Miben is rejlik Jane Austen varázsa? Leginkább a látszólag jelentéktelen dolgok ábrázolásában, amelyben azonban van valami, ami kiterjed a néző/olvasó tudatában és az élet állandó formáial ruházza fel a hétköznapi élet eseményeit. Az angol írónő az egyszerű emberek mindennapi életével foglalkozva először kölcsönzött sajátságosan modern jelleget a regény műfajának.

                              Jane Austen teremtette meg a társadalmi vígjátékot korának középosztálybeli Angliájában. Összesen hat könyvet bejezett be, ebből kettő halála után jelent meg: Értelem és érzelem (1811), Büszkeség és balítélet (1813), Mansfield Park (1814), Emma (1815), A klastrom titka (posztumusz kiadás, 1817), Meggyőző érvek (posztumusz kiadás, 1817).

                            Az írónő a Hampshire megyei Steventon falujában született 1775. december 16-án. Anyja Cassandra Austen (leánykori nevén Leigh), apja George Austen tiszteletes (1731-1805), anglikán plébános volt. Jane a nyolcfős családba hetediknek született, öt báty, egy öcs és egy nővér mellé. Apjuk tudós férfi volt, aki a tanulás szeretetére nevelte gyermekeit. Elég tekintélyes fizetést, évi 600 fontot kapott, amit a háznál lakó tanítványai jól kiegészítettek. Ennek ellenére, különösen nyolc gyermeke miatt, nem számított gazdag embernek, és mint a Büszkeség és balítélet Mr. Bennetje, nem adhatott volna sok hozományt lányainak.  

Ez a „válogatásregény” bőségesen kárpótolt az Emma miatt, amiből hiányoltam a Büszkeség és balítéletben fellelhető humort. Sokkalta könnyedebb olvasmánnyá tudta vele tenni az írónő a regényt.
Azért a másodikként említett Büszkeség és balítélet sem bővelkedik ugyan humorban – lévén az apa ritkán jut csak szóhoz, de amikor megszólal az „nagyon ott van” –, viszont ez a Catharine-ben bőségesen rendelkezésre áll.
Maga a Catharine avagy a lugas formailag is eléggé szokatlan. Ugyan egy rövid „nagyregény-kezdeményről” beszélhetünk, viszont tagolás nélkül, egybe íródott. Így aki nem szokott Austenhez vagy a műfajhoz, az bizony sok mindenen elgondolkodhat e betűtenger láttán.
Még én is – aki talán haladónak vagyok tekinthető a szerző tekintetében – kicsit megroggyantam e töménység láttám. Egy kis kitartással és szívóssággal – amely azt hiszem minden emberben ott szunnyad valahol, csak maximum lusta előkaparni felül lehet kerekedni e problémán.
A címadó regényben, akárcsak a szerző későbbi munkáiban, az angol vidék középosztályának élete áll a középpontban. Catharine-t szülei halála után a jómódú vidéki nagynéni nevelte fel. Hozzájuk érkezik látogatóba Camilla és szülei.
Ezután viszonylag hamar Catharine és Camilla csipkelődése, rivalizálása, finoman árnyalt szópárbajai – melyek persze az etikettnek tökéletesen megfelelnek – kerülnek a középpontba.
A kötetben szereplő további írásművek – töredékek, színművek, vígjátékok, stb. közös jellemzője a rövidség és tömörség. Valamint persze a sajátságos humor, amelyről egyből a Monty Python-ra asszociáltam.
Bár nem vagyok irodalomtörténész, pláne nem az angol irodalomé, e rövidke írásművek alapján ki merem jelenteni, hogy több mint százötven évvel a Graham Chapman, John Cleese, Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin, Terry Gilliam hatosfogat előtt már létezett velük egyenértékű abszurd angol humor.
Elképesztő és egyben örömteli – számomra legalábbis –, hogy az 1800-as évek fordulóján egy nagy tudású angol lelkész nyolcadik gyermeke – aki ráadásul nő –, ilyen írásműveket alkosson.
És ha a későbbi műveiben csökken, vagy teljesen el is tűnik ez a fajta „vidámságokozó”, átadva helyét egy sokkalta indirektebb társadalomkritikának, jó tudni, hogy a gyökerek ide nyúlnak vissza. (Mezei Attila)

Frederic és Elfrida igazából a hagyományos regényműfaj
és a bonyolult illemszabályok gyorstalpaló tanfolyama.
A Jack és Alice egy iszákos, az Evelyn egy falánk
hősnőt mutat be, a Henry és Eliza pedig a feje
tetejére állítja a megszokott regényhős történetét.
A szépséges Cassandra a szentimentális regény paródiája,
míg az Amelia Webster című levélregény huncut
karikatúrája a leánytestvérek közötti versengésnek.
Austen ezeken a történeteken, és még további rövid,
gyakran befejezetlen műveken keresztül mutatja be,
miként vélekedik a nevetségességről az életben és a
regényekben s mindezt rendkívül szórakoztatóan
teszi.

 

Összeállította: Kerekes Tamás

 

Jane Austen irodalmi hagyatékában jó néhány, a későbbi zsenialitást megcsillantó gyöngyszem maradt. E mulatságos, rövid írások is híven tükrözik, hogy írójuk élénken érdeklődött a regény műfaja iránt: kifigurázta a cselekményt, a szokványos jellemeket, a stílust és a nyelvezetet. A szereplők könnyedek, jókedvűek, szemtelenek és odaadóan rajonganak tulajdon személyükért. A címadó Catharine, avagy a lugas Jane Austen íróvá érésének meghatározó mérföldköve, és igényes kísérlet a komoly nagyregény megírására. A Frederic és Elfrida igazából a hagyományos regényműfaj és a bonyolult illemszabályok "gyorstalpaló" tanfolyama. A Jack és Alice egy iszákos, az Evelyn egy harácsoló hőst mutat be, a Henry és Eliza pedig a feje tetejére állítja a megszokott regényhős történetét. A szépséges Cassandra a szentimentális regény paródiája, míg az Amelia Webster című levélregény huncut karikatúrája a leánytestvérek közötti versengésnek. Austen e történeteken, és a kötetben szereplő további rövid írásokon keresztül mutatja be, miként vélekedik a nevetségességről az életben és a regényekben - s mindezt rendkívül szórakoztatóan teszi.

 

 

Lazi Kiadó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lazi Kiadó

 

 

„A történet Sanditonban, egy fejlődésnek induló, tengerparti településen játszódik. A fiatal leány vidékről érkezik, s szembetalálja magát a pezsgő városi élet kifinomultságával és közönyösségével. Az ártatlan, de éles elméjű Charlotte-ot minden igyekezete ellenére mégis rabul ejtik a bámulatos Parker família különcségei, az álmodozók és semmittevők előkelő családja; a békétlen Denham testvérek; a betegeskedő, ám rendkívül tevékeny Parker nővérek és a mindent kényszeresen megfigyelő Emmeline Turner. Charlotte hamar felismeri, mi is a feladata. Azonban még e bájos, ifjú hölgy legnagyobb erőfeszítései sem tűnnek elegendőnek ahhoz, hogy megmentsék a fürdőhelyet. „

 

 

 

 

Jane Austen, noha egy más kor irodalmi nagysága, évek óta biztos helyen áll a brit bestsellerlistákon. Jó lóra tesz, ki őt választja. Regényeit biztos siker megfilmesíteni {Emma} és állítólag a Harry Potter könyvek sikerszerzője, Rowling, is tőle tanulta a cselekményszövést, de még megdöbbentőbb, hogy a Bridget Jones naplójának szerzője sem tett mást, mint néhány Austen regényalakot adaptált, modernizált.

A Lazi Kiadó foglalkozik Magyarországon Jane Austen folytatójával, Julia Barrett könyveinek kiadásával.

Julia Barrett, az Austen-regények folytatója, az Önteltség és önámítás és A harmadik nővér szerzője irodalmi kinccsel rukkolt elő. E regény Jane Austen utolsó, befejezetlen műve és annak kiegészítése, melynek az író eredetileg A fivérek, családja pedig a Sanditon címet adta. A történet új Austen-hősnőt kelt életre, aki méltó helyet foglalhat el Elisabeth, Emma és Anne mellett. Megismerkedhetünk Charlotte Heywooddal. {Julia Barrett: Charlotte, Lazi Kiadó}.

A történet Sanditonban, egy fejlődésnek induló tengerparti településen játszódik. A fiatal lány vidékről érkezik, s szembetalálja magát a pezsgő városi élet kifinomultságával és közönyösségével. Az ártatlan, de éles elméjű Charlotte-ot minden igyekezete ellenére mégis rabul ejtik a bámulatos Parker família különcségei, az álmodozók és semittevők előkelő családja, a békétlen Denham testvérek, a betegeskedő, ám rendkívül tevékeny Parker nővérek és a mindent kényszeresen megfigyelő Emmeline Turner. Charlotte hamar felismeri, mi is a feladata. Azonban még e bájos hölgy legnagyobb erőfeszítései sem tűnnek elegendőnek ahhoz, hogy megmentsék a fürdőhelyet.

A Charlotte méltó folytatása azoknak a kitűnő műveknek, melyeket már joggal elvárhatunk Julia Barrett-ől A meseszövés üde és fordulatos, a szereplők jelleme lenyügöző, a stílus elbűvölő. Az Austen rajongókat bizonyosan megörvendezteti a sandintoni történet leleményes befejezése.

A könyvet a Washington Post is méltatta: "Barrett ugyanazzal az éles szemmel, rokonszenvvel és szellemességgel alakítja szereplői jellemét, ahogyan Austen megalkotja őket".

A könyv elsősorban a hölgyolvasók rokonszenvére számíthat. Ám ne feledjük, hogy Barney, Hannibal Lecter ápolója a börtönben, Jane Austen Értelem és érzelem c. regényét olvasta..

 

A romantika időszakában az ember az erdőbe nem fejszével ment, hanem sétált. A holland tudó elegáns könyvében arra tesz kísérletet, hogy romantika paradigmáit jelenünkbe kimutassa, az már habcsók a tortán, hogy a felvilágosodás észkultusza sem nélkülözhette azt. A vándorlovagok kihaltak, de a romantika nem
 A romantika előzményei Angliában jelentkeztek a legkorábban. Az angol irodalmi fejlődés sajátosságaiból fakad ez a korai romantikus eszménykibontakoztatás, mivel egy belső folytonosságot biztosító törvényszerűség figyelhető meg az angol irodalom fejlődésében, illetve nem jelent meg a klasszicizmusnak a múlt örökségét megcsonkító formája. Nem kellett mindent elvetni, és újra kezdeni. A XVIII. Században Anglia a legfejlettebb európai országgá vált. Egyedül (1776- 82) az amerikai függetlenségi harc befolyásolta az angolok sorsát, de ennek a hatása kevésbé volt érezhető a lakosság mindennapi életében. Anglia népessége (majdnem) kétszeresére nőtt. A lakosság sokasodása szükségképp előidézte az olvasóközönség átrendeződését. Hartley: „a vallás és tudomány szentszövetsége uralkodott a szellemi élet felett” Az új vallás egyszerűbb volt a réginél, bárki számáras érthető volt. A metodisták1 egyszerű himnuszokat adtak a gyülekezet kezébe. Az új vallási törekvéseknél erősebben befolyásolta az irodalmat a mezőgazdasági és ipari forradalom. A közlekedés javulása megélénkítette a társadalmi érintkezést. Anglia fejlődésében sötét foltnak nevezhető a rabszolga— kereskedelem. A híres lancashirei szövetipar ösztönzőjévé (ruhaneműért rabszolgát vettek) vált a rabszolga— kereskedelem. Az új gyarmatok is bekapcsolódtak az ipari forradalom által irányított változásokba.
Egyre szélesebb rétegeknek nyílt alkalma a művelődésre, s ez magától értetődően számottevő haladást jelentett. 1740-ben megalapították az első kölcsönkönyvtárat, 1775-ben már 150 londoni és ugyanennyi vidéki kiadó- könyvárus működött. A XVIII. Században feltűnt a nyomtatott újság; négy oldalán híreket, cikkeket, verseket s hirdetéseket közölt. 1795-ben a The Times még előfizetéses rendszerben működött, akár a könyvek kiadása. A magas művészet szembefordult azzal a társadalommal, amely a korábbinál alacsonyabb rangot tulajdonított neki, az újságok miatt.

„Kinek lehet kétsége afelől, hogy mi következhet ezután? Ha két fiatal a fejébe veszi, hogy összeházasodik, biztosak lehetünk abban, hogy kitartással elérik céljukat, legyenek bármilyen szegények, bármilyen meggondolatlanok, s legyen mégoly valószínűtlen, hogy éppen egymásra van szükségük a tökéletes boldogsághoz. Ez talán kellemetlen mulatság, de igaznak hiszem; és ha az efféle párok boldogulnak, hogyne sikerülne leküzdenie minden nehézséget egy Wentworth kapitánynak és egy Anne Elliotnak olyan előnyös adottságok birtokában, mint az érett elme, a szándék helyes voltának tudata és a függetlenséget biztosító vagyon? Valójában talán sokkal több nehézséget is leküzdöttek volna, mint amennyivel szembesülnek, hiszen attól eltekintve, hogy több kedvességet és melegséget óhajtottak, egyéb gondjuk nemigen akadt. Sir Walter egyáltalán nem támasztott kifogást, és Elisabeth is beérte egy hűvös és közönyös pillantással Wentworth kapitányt a huszonötezer fontjával, hivatása ranglétrájának oly magas fokán, ahová érdemei és tettei alapján jutott, immár nem lehetett senkinek tekinteni.”(Jane Austen: Meggyőző érvek)

 

A mai napig az egyik legkölcsönzöttebb és brit top-on megtalálható írónő mintha csak beteljesítené a magyar Benedek Marcell megállapítását az irodalomtörténetről, ki azt mondta, kissé frivolan, hogy az irodalomtörténet nem más, mint annak a története, hogy Jancsi megkapja Iluskát. Austen regényei valóban az összeboronálásról és a feltételek (ezek rendszerint anyagiak) megteremtéséről szólnak, de lebecsülnünk hatását nem szabad, hiszen Rowling, a Potter könyvek szerzője is azt mondta, hogy tőle tanulta a cselekménybonyolítását. Austen 267 oldalon keresztül hárítja el a később összeboronálandó pár elől az akadályokat, hogy a majdani pár egyik tagja kifakadhasson: „Meg kell tanulnom, hogy boldogabb vagyok, mint megérdemlem”(Wentworth kapitány)

 

 

A Meggyőző érvek a klasszikus angol írórő hatodik, utolsó regénye, már halála után, 1818-ban jelent meg először. Tematikája, légköre és helyszínei mind a korábbi műveket idézik, szereplői vidéki nemes urak és kisasszonyok, lelkészek, tengerésztisztek, valamennyien zárt körben mozognak, a cselekmény is szokványosan vézna, töretlenek viszont Austen írói erényei: a jellemzés, az elemző lélekrajz, a feszes szerkesztés.

A történet főleg egy szerelmi szál körül forog. Sir Walter Elliot somersetshire-i kastélyában él három lányával. Õ maga, özvegyember, a lányok közül csak Mary, a legkisebbik ment férjhez egy környékbeli nemesúrhoz, a legidősebb, Elisabeth gőgjében hiába várt rangos házasságra, Anne-t pedig (a regény érzékeny, eszes és jószívű hősnőjét) lebeszélték arról, hogy hozzámenjen szerelméhez, egy fiatal, vagyontalan, bizonytalan jövőjű tengerésztiszthez. Az idők során aztán fordult a kocka: Sir Walter pazarló életmódja miatt kénytelen bérbe adni a birtokát és Bathba költözni, a fiatal tengerésztiszt pedig előkerül, mint sikeres, vagyonos tengerészkapitány. A régi szerelmesek, akik majd' tíz évig hűek maradtak egymáshoz, hosszas bonyodalmak, kölcsönös büszkélkedés és féltékenykedés után végül újra egymásra találnak, és a regény végén a megérdemelt boldog házasság reményében búcsúzunk tőlük, míg a többiek tovább élik a nagyvilági társaság léha, üres életét.

A regényt talán nem is az erény és a hűség felemelő példái teszik maradandóvá, hanem a remek helyszínleírások, a vidéki élet és Bath társadalomrajza, meg a karikaturisztikusan jellemzett, hiú, üresfejű, páválkodó, csacska alakok pompás galériája

 

(Legeza Ilona) 

Kaphat-e a sorstól újabb esélyt a boldogságra egy érzékeny, eszes és jószívű hölgy, miután értetlen lánykaként botor módon hagyta magát lebeszélni a párválasztásról? Ezzel a kérdéssel szembesül az özvegy Sir Walter középső lánya, Anne Elliot, amikor szomszédságukban felbukkan nyolc évvel korábban kikosarazott udvarlója, méghozzá immár jómódú tengerésztisztként. S ha valóban révbe érhet, Anne vajon az egyszer már elutasított Wentworth kapitány oldalán találja meg a boldogságot és harmóniát, vagy annak az elragadó idegennek a párjaként, akivel a legváratlanabb helyzetekben találkozik újra meg újra? Utolsó - sokak szerint legjobb - regényében Jane Austen a rá oly jellemző otthonossággal és kitűnő lélekrajzzal tárja az olvasó elé a vidéki úrilakok társasági életének mozzanatait, a szerelem ösvényén csetlő-botló hősnő életének bonyodalmait, s a nagyvilági úrhatnámságban tespedő léha alakok parádéját.(Új- Palatinus Könyvesház)

 

Angol írónő, aki az egyszerű emberek mindennapi életével foglalkozva először kölcsönzött sajátságosan modern jelleget a regény műfajának. Ő teremtette meg a társadalmi vígjátékot korának középosztálybeli Angliájában.

Fontosabb művei: Értelem és érzelem (1811), Büszkeség és balítélet (1813), Mansfield Park (1814), Emma (1815), A klastrom titka (posztumusz kiadás, 1817), Meggyőző érvek (posztumusz kiadás, 1817).

Az írónő a Hampshire megyei Steventon falujában született 1775. december 16-án. Anyja Cassandra Austen (leánykori nevén Leigh), apja George Austen tiszteletes (1731-1805), anglikán plébános volt. Jane a nyolcfős családba hetediknek született, öt báty, egy öcs és egy nővér mellé.

Apjuk tudós férfi volt, aki a tanulás szeretetére nevelte gyermekeit. Elég tekintélyes fizetést, évi 600 fontot kapott, amit a háznál lakó tanítványai jól kiegészítettek. Ennek ellenére, különösen nyolc gyermeke miatt, nem számított gazdag embernek, és mint a Büszkeség és balítélet Mr. Bennetje, nem adhatott volna sok hozományt lányainak.

Jane legidősebb bátyja, James (1765-1819) szorgalmas tanuló volt, aki 1779-ben, 14 éves korában az Oxfordi Egyetemre ment tanulni, és 1787-ben pappá szentelték. Megpróbálkozott az írással is, és 1789-90-ben Henryvel, Austen legkedvesebb bátyjával közösen egy egyetemi lapot, a The Loiterert szerkesztették, amely hatvan alkalommal jelent meg.

James apja visszavonulása után kezébe vette a steventoni egyházközösség gondjait. Második felesége, Mary Lloyd nem tartozott Jane Austen kedvencei közé.

James Anna nevű lánya (1793-1872) Jane Austen első unokahúga volt. Néhány zsengéjét neki ajánlotta az akkor még újszülött korban lévő Juveniliából. Jane élete során Anna egy soha be nem fejezett regényen dolgozott, melynek címe „Which is the Heroine?” („Melyikük a főhősnő?”) lett volna, melybe nagynénje is besegített, de Anna halála után Jane megsemmisítette a kéziratot.

Fiatalabb féltestvérei, James Edward (1798-1874) és Caroline (1805-1880) ifjúkori próbálkozásaik során odafigyeltek nagynénjük véleményére. James Edward egy verset is írt, miután megtudta, hogy Jane néni írta az Értelem és érzelem és a Büszkeség és balítélet című regényeket.

Később Caroline leírta Jane Austennel kapcsolatos emlékeit és James Edward, aki az Austen-Leigh nevet vette föl nagynénje és nagybátyja után, megírta emlékiratait, melyben Jane Austenre emlékezik.

Edward (1767-1852) józan és üzleties ember volt, akit az 1780-as évek elején Thomas és Catherine Knight, az Austen család gazdag, gyermektelen unokatestvérei fogadtak örökbe. Előbb 1786-1788 között nagy európai körútra küldték, majd megörökölte kenti birtokukat, Godmershamot, és fölvette a Knight nevet.

Edward legidősebb gyermeke, Fanny (1793-1882) Annával együtt Jane Austen kedvenc unokahúga volt. A Juvenilia egyes írásait neki ajánlotta, még Fanny csecsemő korában. Anyja meghalt, mielőtt Fanny betöltötte volna a tizenhatot.

Jane nénitől számos udvarlójával kapcsolatban kért tanácsot: szakítson-e velük vagy sem. Végül egy baronethez ment hozzá - Jane halála után. Fia szerkesztette Jane Austen leveleinek első angliai kiadását, és egyik leszármazottjuk vette el Fülöp herceg és II. Erzsébet unokatestvérének, Burmai Louis Mountbattennek a lányát.

Henry (1771-1850) volt Jane legkedvesebb bátyja. Szellemes és lelkes fiatalember volt, de nem mindig sikeres. Az oxfordi egyetemre 1788-ban vették föl, később Eliza de Feuillide-et vette el feleségül (1761-1813), és végül, 1815-ös üzleti csődje után a kálvinisták felé húzó pap lett. Jane Austen halála után figyelemmel kísérte a Meggyőző érvek és A klastrom titka kiadási munkálatait.

Frank (1774-1865) és Charles (1779-1852) egyaránt tizenkét éves korukban léptek be a portsmouthi Királyi Tengerészeti Akadémiába, mindketten a brit haditengerészetnél szolgáltak a napóleoni háborúk idején, és végül mindketten tengernagyi fokozatot értek el. Nelson Frank Austent egy alkalommal „kiváló fiatalembernek” nevezte. Ennek a tengerészeti kapcsolatnak a hatása érezhető a Mansfield Parkon és a Meggyőző érveken is. Frank 14-18 éves kora között a Távol-Keleten szolgált.

Cassandra Elizabeth (1773-1845) volt Jane egyetlen lánytestvére és legfőbb bizalmasa. Jane-nek több mint száz Cassandrához írt levele maradt fönn, bepillantást engedve az írónő életének bensőségesebb részleteibe.

Cassandra vőlegénye, Thomas Fowle sárgalázban halt meg a Karib-térségben 1797 folyamán, ahol katonai lelkészként szolgált. Cassandra élményei talán a Meggyőző érvek Mrs. Musgrove és Mrs. Croftjának „hosszú és bizonytalan jegyességek”-től való undorában jelennek meg.

Fowle és Cassandra a család pénzhiánya miatt 1794-ig jegyben maradtak, és később sem házasodtak össze. Akárcsak Jane, ő is gyakran látogatta testvéreit és családjaikat, rokonait és barátait. A levelezésüket néhány olyan látogatás tette szükségessé, ahová vagy Jane, vagy Cassandra nem mehetett el.

Jane élénk és szeretetteljes családi háttere ösztönzően hatott az írásra. Sőt, kiterjedt rokoni és baráti kapcsolatai révén élményei jóval messzebbre jutottak a steventoni parókiánál. Ebből a világból merítette regényeinek helyszíneit, szereplőit és témáját.

Nem egy olvasó tűnődött már el azon, hogy A klastrom titkában szereplő Catherine Morland gyermekkora, legalábbis részleteiben, vajon mennyire hasonlított az írónő saját gyermekkorára. A regény Catherine-je szívesen hengergőzött le a házuk mögött lévő domboldalon, és jobb szerette a krikettet és baseballt a gyermekjátékoknál.

A család számára legfontosabb szórakozás a színjátszás volt. 1782-1784 között színjátékokat adtak elő a steventoni parókián, és 1787-88 folyamán Jane kifinomult ízlésű unokanővérének, Eliza de Feuillide-nek a hatására (akinek Austen a Love and Friendshipet, egyik fiatalkori levélregényét ajánlotta) egyre gondosabban kidolgozott előadásokat állítottak színpadra.

Ez a tény érdekes fényt vet Jane Austen nyilvánvaló ellenérzésére az amatőr színjátszókkal szemben, aminek Mansfield Park című regényében ad hangot. Igaz, hogy a Mansfield Parkot húsz évvel később írta, egy, a viktoriánushoz sokkal közelebb álló erkölcsi szellemben.

Érdemes megjegyezni, hogy 1788-ban Charlotte Anne Frances Wattell Skóciába szökött a botrányokról elhíresült Twistletonok egyik sarjával. A Twistleton család sógorságban állt Jane Austenével, és Mr. Twistleton, valamint Miss Wattell annak előtte együtt játszottak amatőr színjátszóként.

1783-ban Jane és nővére, Cassandra rövid időre egyik nagybátyjuk testvéréhez, Mrs. Cawleyhoz költözött, hogy ott tanulhassanak. Mrs. Cawley Oxfordban élt, később pedig Southamptonba költözött. A testvérpárt egy járvány kitörése után hazahozták.

1785-1786 közt Jane-t és Cassandrát a readingi Abbey kollégiumba íratták, mely minden bizonnyal hasonlított az Emmában szereplő Mrs. Goddard iskolájára. Jane-t túl fiatalnak tartották, hogy hasznát lássa az iskolának, de anyjuk szerint, „ha Cassandrának fejét vették volna, Jane is levágatta volna sajátját”.

A családi neveltetés mellett, melynek során a két lány többek között rajzolni és zongorázni tanult, Jane Austen egyedül itt folytatott tanulmányokat.

Austen meglehetősen sokat olvasott korának népszerű és szépirodalmából egyaránt. Apja 1801-re 500 könyvből álló könyvtárral rendelkezett, és Jane 1798. december 18-i levelében megemlíti, hogy jómaga és családja „lelkes olvasói a regényeknek, és nem szégyellik magukat miatta”.

Habár saját regényeiben illedelmes hangnemet választott, jól ismerte a tizennyolcadik századiakat is, mint pl.: Henry Fielding és Samuel Richardson műveit, melyek sokkal gátlástalanabbak voltak, mint a későbbi, Viktória-korabeli regények.

Gyakran újraolvasta Richardson Grandisonját és a Madame D’arblay-ként is ismert Fanny Burney regényeit. Burney Cecilia című művének egyik kifejezése nyomán lett az akkor még Első benyomások címet viselő regény Büszkeség és balítélet.

Amikor 1796-ban megjelentették Burney Camilláját, a megrendelők között volt egy bizonyos „Miss J. Austen, Steventonból”. A regény védőbeszédében, mely A klastrom titkában hangzik el, Austen három regényt dicsér: Burney Ceciliáját, Camilláját és Maria Edgeworth Belindáját.

Jane Austen megkomolyodó látásmódja, elszakadása korai írásainak túláradó vidámságától és szertelenségétől az 1793-94 körül írt, ám csak 1871-ben kiadott rövid levélregényében, a Lady Susanben válik egyértelművé.

A jellemét és éles elméjét a társadalmi öngyilkosságig megrögzötten edző nő képe valójában tanulmány a csalódásról és a nők sorsáról egy olyan társadalomban, amelynek nincs szüksége gyengébb nem keményebb, férfiasabb képességeire.

Mivel Austen regényeiben mélyrehatóan foglalkozik a szerelemmel és a házassággal, nem teljesen hiábavaló megpróbálkozni szerelmi kapcsolatainak pontos leírásával. Sajnos kevés a kézzelfogható tárgyi bizonyíték, mert nővére, Cassandra féltő gonddal őrizte húga magánéletének titkait, a Jane halála után megmaradt leveleket pedig cenzúrázta: egyeseket megsemmisített, másokat feldarabolt.

De maguk a regények egyértelmű bizonyítékul szolgálnak arra, hogy szerzőjük egyaránt ismerte a szerelem, és a viszonzatlan szerelem érzését is. Legkorábbi regényét, az Értelem és érzelem címűt 1795 táján, levélregényként kezdte el írni, és főhősei után Elinor és Marienne-nek nevezve.

Jane Austen szerette a társasági összejöveteleket, korai levelei hampshire-i bálokról és táncmulatságokról számolnak be, valamint londoni, bath-i és southamptoni látogatásokról, ahol előadásokat tekintett meg.

Egy bizonyos Mrs. Mitford híres állítása szerint Jane „a legcsinosabb, legostobább, legmesterkéltebb férjvadász nőszemély volt, akire valaha emlékezett”. Igaz, úgy tűnik Mrs. Mitfordot személyes féltékenység hajtotta, és ezt a leírást nehéz avval a Jane Austennel összeegyeztetni, aki tizennyolc eves kora előtt megírta A három nővért.

1795-1796 között Austen Thomas Lefroy-jal, öreg barátja, Mrs. Anne Lefroy ír rokonával kacérkodott. 1796. január 14-15.-én, kissé gunyorosan ezt írja Cassandrának:

„Mondd el Marynek, hogy Heartley uraságot és minden birtokát rá hagyományozom, az ő kizárólagos jövőbeni hasznára és élvezetére. És nem csupán őt, de összes többi csodálómat is ráruházom, akárhol is találja meg őket. Azt a csókot is ráhagyom, amit C. Powlett akart nekem adni, mivel a jövőben Tom Lefroy úrra kívánom korlátozni magam, akiért egy lyukas garast sem adnék. Arról is biztosítsd őt, Warren közömbösségének utolsó és elvitathatatlan bizonyítékaként, hogy annak az úriembernek a képét valójában nekem rajzolta, és szó nélkül átadta nekem.

Péntek -- Végre eljött a nap, amikor utoljára flörtölök Tom Lefroyjal, és mire ezt megkapod, már mindennek vége. Könnyek szöknek szemembe a szomorú gondolattól.”

Ennek ellenére mindig is tudni lehetett, hogy Tom nem engedhetne meg magának a Jane-nel kötött házasságot. Miután ír jogi főméltóság lett, unokaöccsének megvallotta, hogy „kisfiús szerelemmel” viseltetett Jane Austen iránt. Egy évvel később Mrs. Lefroy, aki elítélte Tom Jane-nel szembeni magaviseletét, megpróbálta összehozni a cambridge-i Emmanuel College ösztöndíjasával, Samuel Blackall tiszteletessel, de Jane-t hidegen hagyta a férfi közeledése.

1796 októbere és 1797 augusztusa közt Austen befejezte a Büszkeség és balítélet (akkori címén: Első benyomások) első változatát. 1797-ben apja egy londoni kiadóhoz írt levelet a regény kiadásának lehetősége felől tudakozódva, de nem érkezett válasz. Austen korai regényei közül az utolsót, A klastrom titkát, 1798-99 környékén írta, melynek eredeti címe Susan lehetett.

1800 vége felé hetvenhez közel járó apja hirtelen úgy döntött, hogy visszavonul Bath-ba, és a rákövetkező évben a család is odaköltözött. Bath-ban töltött éveik során minden nyáron elutaztak a tengerpartra, és egyik nyaralásuk alkalmával esett meg Jane legtitokzatosabb szerelmi kalandja.

Erről csupán annyit lehet tudni, amennyit Jane Austen halála után Cassandra az unokahúgainak elmondott, és még azután sem írtak róla évekig. Míg a család a partvidéken időzött (valószínűleg Lyme-tól nyugatra, Devonshire déli részén), Jane találkozott egy fiatalemberrel, aki, úgy tűnt, kellően belészeretett.

Cassandra később is elismerően beszélt róla, és úgy gondolta, Jane számára jó parti lehetett volna. Caroline szerint „elváltak, de Jane a lelkére kötötte, hogy keresse fel őket újból.”

Ennek ellenére nem sokkal később az ifjú halálhíréről számoltak be. Nem lehet bizonyosan tudni, hogy Jane-t mennyire érintette mélyen ez a csalódás, de jó néhányan eltűnődtek azon, hogy Austen 1817-es, Meggyőző érvek című regényében vajon ez az élmény tükröződik-e, ahogy életét feldolgozza. Jane Austen 1802-1803 folyamán 27 éves volt, mint a Meggyőző érvek főhősnője, Anne Elliot is, és a műben a kérdéses jelenet Lyme-ban játszódik le.

Egy jóval ismertebb eset 1802. december 2-án történt, amikor Jane és Cassandra a Steventonhoz közeli Manydownban, a Bigg családnál jártak. Harris Bigg-Wither, aki hat évvel fiatalabb volt nála, megkérte Jane kezét, amire az igent mondott, habár nem szerette a férfit.

Másnap azonban meggondolta magát, és váratlanul megjelentek Cassandrával Steventonban (ahol testvérük, James volt már a pap), és ragaszkodtak ahhoz, hogy másnap távozzanak a környékről és Bath-ba mehessenek. Az efféle ügy szégyenletes dolognak számított, de úgy tűnik, Jane-t ez nem hatotta meg, hiszen bár Mr. Bigg-Withers gazdag volt, egyúttal „terjedelmes és kellemetlen” is.

Mint az közismert, Jane-nek egyetlen Cassandrához írott levelét sem őrizték meg 1801 júniusa és 1804 augusztusa között, melyekben említést tehetett volna szerelmi kalandjairól. Jane végül, Cassandrához hasonlóan sohasem házasodott meg.

1803-ban a Susan kéziratát Richard Crosby könyvkiadónak egy cseppet sem kecsegtető összegért, 10 fontért adta el. A kiadó azonnal meg akarta jelentetni, és bár meghirdették, rejtélyes módon nem jelent meg. 1804-ben Jane elkezdte a The Watsons című regényét, de hamar félbehagyta.

1804-ben Jane legkedvesebb barátja, Mrs. Anne Lefroy hirtelen meghalt, 1805 januárjában pedig édesapja hunyt el Bath-ban. Úgy, ahogy Mr. Bennet halála esetén a Büszkeség és balítéletben is történt volna, az otthon megmaradó családnak járó fizetséget jelentősen mérsékelték, mivel Mr. Austen jövedelme egyházi javadalmakból származott, melyek halála után megszűntek.

Ezért az Austen-fivérektől származó támogatásból kellett megélniük, valamint egy viszonylag csekély összegből, amit vőlegénye hagyott Cassandrára. Mindez összesen évi 450 fontot tett ki.

1805 hátralévő részében James Austen feleségének testvére, Martha Lloyd, miután édesanyja meghalt, Mrs. Austenékhez költözött. 1806-ban aztán Bath-ból előbb Cliftonba, majd Southamptonba költöztek.

Jane két évvel később egy Cassandrához írt levelében emlékezik vissza rá, hogy „a menekülésnek mekkora boldogságával” távozott Bath-ból. Southampton meglehetősen közel volt a portsmouthi haditengerészeti támaszponthoz és az ott szolgáló Frankhez és Charleshoz.

1809-ben végül Jane bátyja, Edward biztosított a család számára egy kisebb házat hampshire-i birtokán, Chawton falujában, nem messze Steventontól. Mielőtt elhagyta volna Southamptont, levelet váltott a vonakodó könyvkiadóval, melynek Jane Susan című művét adta el, de nem kapott megelégedésére szolgáló választ.

A Chawtonban való letelepedés reménye új célt adott életének, és elkezdte kiadásra előkészíteni az Értelem és érzelem című regényt. Két évvel később Thomas Egerton beleegyezett az Értelem és érzelem kiadásába.

A könyv a szerző neve nélkül („egy hölgy tollából”) jelent meg 1811 novemberében. Kezdetben csak a legszűkebb családi kör tudta, hogy ki az írója.

Fanny Knight 1811. szeptember 28-án naplójában emlékezik meg egy levélről, melyet Cass nénitől kapott, „amiben könyörög, nehogy megemlítsük, hogy Jane néni írta az Értelem és érzelemet”.

1812 egyik napjáról is említést tesz, mikor Jane, Cassandra, és unokahúguk, Anna egy altoni könyvkölcsönző boltban járva az Értelem és érzelem egyik eladásra kínált példányát Anna a földre dobta, és „a mellette álló nagynénjeik nagy mulatságára így kiáltott fel: „ó, ez bizonyára valami szamárság, a címéből biztosan tudom!”.

A kor két legfontosabb kritikai lapja, a Critical Review és a Quarterly Review ennek ellenére örömmel fogadta az útmutató és a szórakoztató hangvétel ügyes vegyítését. Az első kiadás 140 font hasznot hajtott Jane-nek.

A sikertől felbátorodva Austen elkezdte átdolgozni az Első benyomásokat, a később Büszkeség és balítéletre keresztelt regényt pedig 1812 novemberében adta el, és, ahogy egy levelében nevezte, „édes, drága gyermeke” 1813 januárjának végén kiadásra került.

Már 1812-ben elkezdett dolgozni a Mansfield Parkon, amit csupán 1813-ban fejezett be. Ugyancsak 1813 folyamán kezdett széles körben kitudódni a Büszkeség és balítélet írójának kiléte.

Ahogy Jane Austen 1813. szeptember 25-én kelt levelében írja: „Henry hallotta, hogy Skóciában a B&b.-t melegen dicsérte Lady Robert Kerr és még egy Hölgy […] és testvéri hiúságtól és szeretettől fűtve ki kellett kottyantania, hogy ki írta azt!”.

Mivel Austen a Büszkeség és balítélet szerzői jogát már jó előre eladta 110 fontért (valószínűleg azért, hogy mihamarabb csinos fizetséghez jusson, semhogy várnia kelljen, amíg az eladásból származó haszon szépen lassan becsorog), nem kapott semmit, amikor 1813-ban másodjára is kiadták.

1813 októberében megjelent az Értelem és érzelem második kiadása is. Henry, aki akkoriban Londonban élt, gyakran viselkedett közvetítőként Jane és a kiadók közt, és alkalmanként Jane is Londonba ment, hogy átnézze a javított szöveget. Ezek az évek Jane Austen számára sikert és megbecsülést hoztak.

Megelégedve láthatta, hogy könyveit kiadják, jó kritikát kapnak és széles körben olvassák. A régensherceg, a későbbi IV. György király annyira szerette műveit, hogy minden kastélyában tartott egy Jane Austen sorozatot.

1813 októberében történt az is, hogy a régensherceg egyik orvosát elhívták, hogy Henry betegségét kezelje. Így került Jane kapcsolatba Mr. Clarke-kal, a régensherceg könyvtárosával, aki a herceg azon kérését tolmácsolta, hogy következő művét ajánlja neki. A Mansfield Park 1814-ben jelent meg, és hat hónap alatt elfogyott az összes példány. Ekkor Austen már az Emmán dolgozott.

Egykor, Steventonban, miután bátyjai elköltöztek, Cassandrával együtt volt egy saját „öltözőszobájuk” a hálószobájuk mellett, melynek viszonylagos magányában írta a Juveniliát, és első három regényének korábbi változatait. Chawtonban nem volt ilyesféle dolgozószobája, és James Edwardtól tudjuk a híres nyikorgó ajtó történetét.

Az ajtót Jane Austen saját kérésére nem javították meg, mert időben figyelmeztette őt a közeledő látogatókra, és így el tudta rejteni a kéziratot, mielőtt beléptek volna a szobába.

Irodalmi munkáin kívül gyakran látogatta fivéreit és családjukat, valamint más rokonait és barátait, akik néha maguk is ellátogattak Southamptonba vagy Chawtonba. Jane-t olyan nőnek ismerték, aki a kisgyerekeket jól elszórakoztatta, és különösen szívébe zárta legidősebb unokahúgait, Fannyt és Annát.

1808. október 7-én kelt levelében így ír Fannyről: „ Majdnem olyannak találtam… mintha csak egyik testvérem lett volna és sosem gondoltam volna, hogy egy unokahúg valaha is ilyen sokat fog jelenteni nekem”.

1815. október 30-án, miután Caroline húgának, Annának megszületett az első gyermeke, ezt írta Caroline-nak: „Most, hogy te is Nagynéni lettél, valamennyire te is fontos ember vagy és bármit teszel, nagy érdeklődést keltesz vele. Én mindig is ápoltam a Nagynénik hagyományát, és biztos vagyok benne, hogy most te is ezt teszed.”

Harminchét éves korában, 1813. november 6-án kelt levelében ezt írta:„Erről jut eszembe, mivel búcsút kell mondanom a fiatalságomnak, egyre több kellemességet találok a gardedámságban, hiszen immár a tűz mellé telepedhetek egy díványra és annyi bort ihatok, amennyit csak akarok.” 

 

 Pár nappal korábban megírta, hogy „vettem egy Hangverseny-jegyet és egy kis csokor virágot öregkorom felköszöntésére.”

1815. decemberében megjelent az Emma, amit a régenshercegnek ajánlott. A Mansfield Park második kiadása 1816 februárjában látott napvilágot, de nem aratott sikert. A Mansfield Park újrakiadásán elvesztette azt, amit az Emmán kezdetben megkeresett.

A kritikusok erkölcsi felfogásáért és szórakoztató hangvételéért dicsérték regényeit, csodálták Austen jellemábrázoló készségét, valamint örömmel fogadták könyveinek egyszerű realizmusát, amely üdítő változatosságot jelentett az akkoron divatosnak számító romantikus melodráma műfajától. Élete utolsó tizennyolc hónapjában Austen az írással volt elfoglalva. 1816 elején, halálos betegségének kezdetén, elkezdte kidolgozni egyik börleszk regényötletét.

A Meggyőző érvek megírásához 1815 augusztusában látott hozzá, és pontosan egy évre rá fejezte be, igaz, hogy 1816 folyamán egyre többet betegeskedett. 1816 elején Henry vállalkozása csődbe ment, Edward pedig húszezer fontot veszített el.

1817 elején Austen egy másik regényen, a Sanditonon kezdett el dolgozni, de márciusban félbe kellett hagynia. Április 27-én megírta végrendeletét, melyben majdnem mindent Cassandrára hagyott. Május 24-én Winchesterbe szállították gyógykezelésre, ahol 1817. július 18-án, pénteken, negyvenegy éves korában hunyt el.

Nem tudni biztosan, mi okozta a halálát, de valószínűnek tűnik, hogy Addison-kórban szenvedett. A Winchesteri székesegyházban temették el 1817. július 24-én (ebben a korban nők általában nem vettek részt a temetői szertartásokon, így hát Cassandra sem volt jelen).

A székesegyházban lévő sírfelirat viszonylag közismertté vált az utóbbi időben. Először is, mivel erősen kihangsúlyozza Jane Austen „kedvességét”, és keresztényi alázatosságát, noha regényeiből, de különösen leveleiből világosan kiderül, hogy nem volt éppen egy Fanny Price. Persze lehet, hogy ez egyszerűen a kor hagyományos, és kissé üresen hangzó vallásos jámborságának következménye, amit Henry Austen élete delén bekövetkezett válsága csak fokozott.

Ennél sokkal fontosabb kérdés az, hogy miért nem tesz említést egyáltalán az írásairól (kivéve persze a kissé homályos célzást a „rendkívüli szellemi adottságai”-ra).

 

 

A Meggyőző érvek és A klastrom titkacímű regényeket Henry készítette elő kiadásra, és 1817 végén, posztumusz publikálták egy négykötetes, közös kiadásban. Mint korábbi regényeinél, Jane Austen neve ezúttal sem jelent meg a borítón (melyen csak ennyi szerepel: „ a „Büszkeség és balítélet„ és a „Mansfield Park„, stb. írójától), de a kötetben volt egy „életrajzi jegyzet az íróról”, amelyet Henry nagyjából ugyanabban a hangvételben írt meg, mint a sírfeliratát, mely először jelölte meg Jane Austent szerzőként.

Akkoriban, az 1810-es évek Angliájában még nem tudatosodott, hogy a kor legélesebb szemű megfigyelőjét és elemzőjét veszítették el Jane Austen személyében, sem az, hogy egy miniatűrfestő, egy „egyszerű, házias” írónő (aminek a látszatát maga is fenntartotta) komolyan foglalkozni képes a társadalom természetével és műveltségének minőségével.

Élete során egyetlen érdemeihez méltó kritikát kapott. Sir Walter Scott írása az Emmáról a Quarterly Review 1816. márciusi számában jelent meg, melyben a névtelen írót, mint a modern regény kiváló képviselőjét üdvözölte az új, realista hagyományban.

Jane Austen három korai regénye jól elkülöníthető csoportot alkot, melyben nagy adag irodalmi szatíra keveredik az egyén és a társadalom komikus ábrázolásával.

 Hat regényével (Értelem és érzelem, Büszkeség és balítélet, Mansfield Park, Emma, A klastrom titka, Meggyőző érvek) korának Angliájában Austen megteremtette a társadalmi vígjátékot, megmutatva a „házias” irodalom lehetőségeit.

A többször megismételt történet, mely egy fiatal nőről szól, aki a szerelemtől a házasságig vezető úton eljut az önmegvalósításig, többnyire az élet jól beazonosítható aspektusaira összpontosít. Ez a jellemre, személyiségre, a hősnők, és a társadalom közötti feszültségekre vetített figyelem emeli ki regényeit a tizennyolcadik századi hagyományokból és hozza sokkal közelebb a modern világhoz.

Ez a modernség, szellemesség, realizmus, és elbeszélő stílusának időtlensége, éles elméjű, derült együttérzése valamint a nagy gonddal elmondott, csodásan megszerkesztett regények történeteiben megbúvó elégedettség szolgálhat magyarázatot szűnni nem akaró vonzerejéhez.

A modern kritikusokat mindmáig lenyűgözi Jane Austen regényeinek kiemelkedő szerkesztettsége és rendezettsége. Írástechnikájának diadala, hogy képes felfedni a lét tragikomédiáját olyan történetekben is, melynek eseményei és helyszínei olyannyira közönségesek és körülhatároltak.

 

Regényei:

1811 Sense and Sensibility - Értelem és érzelem

1813 Pride and Prejudice - Büszkeség és balítélet

1814 Mansfield Park - A Mansfieldi kastély

1815 Emma - Emma

1817 Northanger Abbey - A klastrom titka

1817 Persuasion - Meggyőző érvek

 

Befejezetlen regényei:

1871 Lady Susan - Lady Susan / Női levelek

1871 The Watsons

1925 Sanditon - Charlotte

 

 Jane Austen információk, levelezés, hypertextes művek:

www.pemberley.com/janeinfo/janeinfo.html

 

Kerekes Tamás

Timur Link

Amerikai Népszava

 

Már kapható a Stahl konyvtára legújabb kötete,

Ruth Reichl: Egy álruhás étteremkritikus titkos élete címmel.

 

Írói vénával és kiváló receptekkel, nagy mesélőkedvvel megírt könyvhöz juthatunk most hozzá. Elfacsarodik a szívem, hisz én is voltam Szolnokon étteremkritikus. A Sütő utcai Nemtudoménmilyen Étteremben érdekes kompozíciót kaptam, pörköltmaradékból és szálkákból főzött halászlevet, ami meghozta kedvem, hogy a városban felleljem a kulináriát és miután letöltöttem az Alexandra Bor és étteremkalauzának tesztjét, egy előre megbeszélt időpontban tesztebédre mentem a Magyar utcai, Szolnok egyetlen négycsillagosának mondott éttermébe, hogy a kóceráj bekerülhessen a jövő évi almanachba.

A négycsillagos étterem összesen két fogást tartott az étlapon, az egyik krumplistészta volt, a másikat szalmából, zongorabillentyűkből, és bicikliláncból főzték és a söralátét olyan mocskos volt, hogy már akkor ki kellett volna dobni, amikor a Gellérthegy még meg sem volt.

Ha Szolnokon több jó étterem volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Kerekes tamás

Timur Link

 

A tartalomból:

 

Ruth Reichl a modern gasztronómia egyik legjelentősebb, sokoldalú személyisége: egyetemi tanár, a népszerű amerikai Gourmet Magazine főszerkesztője, több tévéműsor társproducere, a Modern Library 10 kötetes gasztronómiai sorozatának szerkesztője, rádiós műsorvezető. Számos könyvsiker fűződik a nevéhez. Korábban 6 éven át volt a New York Times rettegett, befolyásos kritikusa - szavai sikere vittek vagy tönkretettek számos éttermet.

Azt hinnénk, étteremkritikusként dolgozni a világ egyik legjobb dolga. Ám amikor Ruth Reichl elkezdte a munkáját, rá kellett jönnie, hogy akár egy körözött bűnözőnek, neki is kiragasztják a fotóját az éttermek konyháiban, és jutalmat kap, aki leadja a drótot, mikorra várható a látogatása. Hiszen ha megjelenik egy étteremkritikus, azonnal vörös szőnyeget terítenek a lába elé - ha kér belőle, ha nem. Mit tehet ilyenkor, ha tudni akarja, mi az igazság?

Így kezdődtek Ruth Reichl álruhás kalandjai. Először slampos parókát húzott a fejére, beszerzett egy divatjamúlt Armani-kosztümöt, és megszületett a frissen megözvegyült Molly Hollis, nyugdíjas tanárnő Birminghamből, aki hatalmas vagyont örökölt, és most ki akarja venni a részét minden földi jóból. Csakhogy az elegáns étterem, a Le Cirque vezetősége keresztülnézett Mollyn, és pocsékul szolgálta ki. Az eredmény: Reichl híres kettős kritikája az elegáns, felkapott Le Cirque-ről, ahová aztán álruha nélkül, mint a New York Times étteremkritikusa is ellátogatott, és ekkor körüludvaroltak a vacsoránál. Később sajnos elkezdték Mollyt egyre több helyen felismerni, ezért Reichl újabb parókákat vásárolt, színészet-órákat vett, és más karakterek bőrébe bújt: egyszer divatos lakberendező lett belőle, máskor hóbortos vörös hajú asszony. Se előtte, se utána senki nem vette ennyire komolyan az étteremkritikusi munkát. És ahogy Reichl az álruhákat váltogatta, kiderült, hogy nemcsak a külseje, hanem a jelleme is megváltozik az éppen alakított szerepek hatására. „Színház minden étterem... még a legszerényebb éttermek is felkínálják a lehetőséget, hogy - legalább egy rövid időre - más lehess, mint aki valójában vagy" - írja. Ez a könyv azoknak szól, akik szeretnek enni, szívesen járnak étterembe, és arra vágynak, hogy megismerjék, milyen egy hiteles, lefizethetetlen étteremkritikus élete

 

 

Kerekes Tamás

marlon brandy

Ungvári Tamás: Bűnbeesés után

Ulpius Ház Kiadó

 

A vezető kémek a két világháború közt Galíciából származtak, ahonnan sokfelé nyíltak utak és zsákutcák. A legismertebb összekötő Ludwig volt. Az elegáns Ludwig és barátja, Richard Sorge Sztálin szuperkémeivé váltak. Luwig volt a cambridgei ötök összekötője és beszervezője, tehát Kim Philby és Anthony Blunt tartótisztje. Ludwig kötötte össze a cambridgei nihilizmust a párizsi Münzenberg körrel. Sorge apja volt dr. Karl Maex titkára. Sorge útja a kémkedésig a marxizmussal volt kikövezve. Ludwig jobb tanár volt, mint tanítvány. A konspirációs szabályokat jobban tanította, mint alkalmazta. Egyszer Ausztriából Svájcba utaztában elfeledte, hogy melyik útlevelét adta át a határellenőrzésen. Leszállt a vonatról, majd a rámpán maradt, azzal, hogy lemaradt a vonatról. A határőrtiszt azonban lélekszakadva rohant ki a fülkéjéből, nehogy lekésse a vonatot. Ludwig figyelmét felkeltette a Field házaspár, aki a magyar Rajk László perében lesz koronatanú. Az irodalom összefonódott a dramaturgiával (Timur Link). A kirakatperek forgatókönyve Ibsen dramaturgiája szerint készült. Sémájuk arról szólt, hogy a múlt utóléri az egyént, megváltoztatására csak egy kollektíva képes. A forgatókönyvek sajátos mátrixot ültettek el a képzeletben, a leleplezés és a gyanú képsorait. A történelem hatalmas guillotine-ként magasodott fel. Die Weltgeschichte als das Welgericht, a világtörténelem, mint ítélőszék, mint a küldetések és elhivatottságok beteljesülésének terepe.

Az európai és tengerentúli szovjet ügynökök levedlették a Ludwig-féle eleganciát, Kim Philby dadogni kezd. A gépezet megtanul szarvasbőrkesztyű nélkül dolgozni.

Bohózatba illő részletekkel szolgál Ungvári Tamás, miszerint az ügynöklánc körbefonta a fehér emigrációt. Egy bizonyos Tolsztoj-rokon, bizonyos Pável, Párizsból települt haza, és a neves történelmi-regényíró Alekszej Tolsztojnál talált otthonra. Fogalkozásából kifolyólag jelentette fel nagybátyját, de az NKDV titkosszolgálatához Alekszejnek, a nagy Tolsztojnak jobb összeköttetései voltak, mint a kicsi Pávelnek. Tolsztoj kirúgta Pávelt, akire a „szervek” immár csak a vád tanújának szerepét osztották a következő perben.

 

Ungvári abból indult ki, hogy „a két világháború közötti baloldal kénytelenségből, kalandvágyból, a tettek misztifikálásából vagy újmódi párthűségből nem élhetett elszigetelten a titkosszolgálatoktól. A diktatúráknak a titkosszolgálatok adták az anyanyelvüket… A bolsevik élcsapatok sejtekből építkeztek, egy pártsejt valójában a titkosszolgálat egyik láncszeme. Történetünk megannyi szereplője több álnevet is használt, a nom de guerre, a harcban szerzett identitás felülírta a polgári létet.”

Ungvári sorra veszi a két világháború közötti baloldali értelmiség jeles alakjait, akik a Szovjetunióval „flörtöltek”, illetve csatlakoztak a kommunista pártokhoz. Sokan kerültek kapcsolatba a sztálini titkosszolgálattal is, többen közülük Magyarországon látták meg a napvilágot. Arthur Koestlertől Alpári Gyuláig, Háy Gyulától Lukács Györgyig, Kun Bélától Radványi Lászlóig (Anna Segers férjéig) terjed a lista. Az ő német, orosz, osztrák, lengyel, francia és cseh ismerőseik, köztük kiváló írók és költők alkotják azt a száz-kétszáz fős, Willy Münzenberg által „menedzselt” társaságot, amelyről a könyv szól. Tagjai, ha ugyan el nem tűntek a Szovjetunióban, felbukkantak Mexikóban, az Egyesült Államokban, Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Aztán szerepet játszottak 1945 után a „népi demokráciákban” is, különös tekintettel Rákosi Magyarországára, Gottwald Csehszlovákiájára és az Ulbricht által fémjelzett NDK-ra. Ungvári könyvének szereplői minduntalan összefutnak, kézről-kézre adják egymást, találkozásaik leírása lendíti tovább az olvasmányos, sok új részletet tartalmazó esszét( Pelle János).

 

 

Kerekes Tamás

 

Molnár Ferenc mesél

Rossz hold kelt föl

 

 

Boldogult Hegedűs Gyula, a nagy színész, betegnek érezte magát, és elment Korányi Sándor professzorhoz. A professzor megvizsgálta, és leültette magával szemben egy karosszékbe.

-Kedves Hegedűs úr, -mondta neki, ez egy furcsa véletlen: önnek ugyanaz a betegsége van mint nekem. Első rendeletem az, hogy nem szabad többé szivaroznia.

Hegedűs elmosolyodott, mert Korányi, miközben ezt mondta, nagyokat pöfékelt egy vastag szivarból. Korányi halkan válaszolt a mosolyra:

-Nekem se volna szabad, tudom. De nem születtem páciensnek. Orvosnak születtem.

Kerekes Tamás

 

Slatewiper

Géntechnológia a népirtás szolgálatában

 

Lewis Perdue

 

 

Gold Book

 

 

Amikor évekkel ezelőtt azt olvastam, vagy hallottam, hogy az izraeliek kifejlesztettek egy olyan biológiai fegyvert, amely csak palesztint öl meg (vagy pont fordítva), kíváncsi lettem a következményekre. Ám a tudományos világ hallgatott. Bezzeg Lewis Perdu-nek, mint kedvenc bérgyilkosának a regényben, szöget üthetett a fejébe a dolog és egy pörgős, feszült, csattanós thrillert kanyarított a valódi tudományos és létező biológiai mag köré.

A hosszú géntechnológia ismeretekre építő fejtegetéseket azonban professzionálisan kivitelezett bérgyilkosságok tarkítják, garantál a hideglelés, Nyájas olvasó.

A nem túl szövevényes cselekményt azonban az író jól aládúcolja.

Van szó a második világháborúban elkövetett japán tömegmészárlásokról, biológiai kutatásokról melyek emberéletek tömegeit követelték, de arról is értesülhetünk, hogy Japánban a háborús bűnösök felelősségre vonása formalitás volt. Az egyre jobban jobbra tolódott Japánban, hovatovább fasizálódás indul meg, amelyet maga a politikai elit szít. A japán dicsőséget (korrekt sintológiai ismereteket is kap az olvasó) egyes vezetők az idegenszívűek ellen fordítja, és kifejlesztenek egy vegyszert, mely koreaiak tömegét öli meg.

Itt kezd kutakodni a hősnő, aki elegáns, akár egy brit naszád, magas, karcsú, szóval egy James Bond nőben, aki hajón lakik, vitorlásversenyeket nyer, de közvetlen, volt munkatársai megölése után , az első gyilkossági kísérlet után neki is menekülnie kell.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a Fehér Ház képviselői, és az amerikai elnök partneri viszonyt akar fenntartani a japánokkal szemben, így a géntechnológiával és professzionális harcművészetekkel foglalkozó csinos tudósnőnek csekély marad a mozgástere, szinte egyedül kell felvenni a küzdelmet evvel a rettenetes, hang és nyom nélkül pusztító tömegfegyverrel szemben, ha nem akadna a japán politikai elitben egy fiatalember, aki a szörnyűségek elkövetőivel nem tud maradéktalanul azonosulni.

Az állás még így is necces.

 

Kerekes Tamás

 

 

 

 

 

 

 

A kiadó

 Amikor Lara Blackwood, a zseniális génsebész hívást kap, hogy segítsen kideríteni a Tokióban kitört félelmetes járvány okait, örömmel megtesz mindent, amit csak tud. Legnagyobb rémületére rá kell jönnie, hogy élete munkáját egy forradalmian új genetikai fegyver előállítására használták fel, ami az áldozatok ellen fordítja saját génjeik etnikai jellegzetességeit. Az emberiség ideje egyre fogy, miközben Lara megpróbálja feltárni a Slatewiper mögött álló döbbenetes összeesküvés nyomait, még mielőtt a rémálomba illő terv az egész emberi fajt a pusztulásba taszítaná.

 

 

 

 

Szász Imre: Basa, egy kutyacsalád története

 

+Basát kölyökkorában hozta be a gazdája a nádasból. Egy vödör bort adott érte a számadónak, annyira megtetszett neki a hófehér, erős, zömök kiskutya. 

- Ebbűl nagy, erős kutya lesz. Jó kutya. - mondta a számadó, s bánatosan nézte, hogy a paraszt madzagot köt a kiskutya nyakára, s egy süvegbillentéssel eltűnik a nádas útvesztőjében. De hát amúgy is sok itt a kutya, hasznukat nem lehet venni, csak vadásznak, kujtorognak. Meg az a kis bor is kellett. Majd kölykezik másikat Vigyázz, a Basa anyja. 

Így került Basa Fodor Balázs jobbágy portájára.

Első napokban kikötve tartották, hogy el ne szökjön: az ilyen kis kölyökkutyát annyi baj érheti: emberek ellophatják, kutyák lemarhatják, a nádasban meg farkasok martalékára eshet. Basa egész nap feküdt a madzag végin, kinyúlva, mint egy ellapított fehér süveg: s nézett a nádas felé, amely a kert végében suhogott: hallgatta zsongását, zúgását. Ha alkonyodott, halkan nyüszített, kéredzkedett vissza az anyjához és testvéreihez, s várta, hogy összeterelik a juhokat, s anyja nagy szökeléssel teremt rendet a nyájban, míg ő a testvéreivel a számadó körül ugrándozik, s belekap vastag gatyájába. Éjszaka fázott, hiányzott neki a testvérbundák melege, orrát izgatta a sokféle új szag, a parasztudvar sose látott állatai: lovak, tehenek, tyúkok. Szülőhelyén, a laponyagon, ahol a birkák karámja állott, mást nem érzett, csak a pásztorok erős, füstös, kellemetlen és mégis gyönyörűséges szagát: a testvérek különböző páráját s a birkák csípős, faggyús gőzeit. Itt egyszeriben ezernyi új dologra tanította orrát a világ... 

Fodorék új házasok voltak: az ember csendes, szikár, kevés beszédű, sokdolgú. Az a fajta, akinek szájáról felesleges szó, kezéről felesleges mozdulat nem szakad le: Basát sem kényeztette, simogatta, azért sem, mert makacs céltudatossággal kemény házőrzőt akart belőle nevelni. Az asszony más volt, éppen az ellenkezője: kicsi, gömbölyű, patakcsobogás-beszédű. A paraszti élet sok gondja-baja még nem ölte ki belőle a könnyebb lánytermészetet, s mindig talált egy percet, hogy a kiskutyát etesse, simogassa, szelídítse.

- Te báránybunda - mondta az elnyúlt kis állatnak becézőn, megvakarta a füle tövét, s Basa még jobban elnyúlt gyönyörűségében, mikor a tömpe ujjak szelíd gorombasággal tépték-cibálták az ő viszkető, sóvárgó, alázatos bőrét. Az asszony kisimogatta belőle a honvágyat, a nádas emléke s a nádas a falu alatt egybeolvadott, S Basa kutyalelke már úgy érezte, hogy a nádas muzsikája a szívében nem a múltból jön, hanem a jelen valósága. Hamarosan az udvar lett Basa hazája, majd birodalma. 

Ahogy nőtt, megismerkedett a faluval, emberekkel és állatokkal. A tehenet, ha este nem akart a helyére menni, ugatva kell hajszolni. A tyúkokat harapni, fojtogatni nem szabad, de kötelessége beárulni őket, ha a vetemények közé szabadultak. A disznónak pedig legjobb a fülébe akaszkodni, ha megkergül és futni kezd.

Eleinte sok baja volt más kutyákkal. Jött haza megvérzett lábbal, tépett bundával. Főleg a szomszéd alattomos tarka kutyája csípett belé sokszor, s Basa vinnyogva menekült haza, pedig nagyobb volt a tarkánál. Másfél éves korában aztán egy verekedésnél megdühödött, a nyakbőrénél kapta el régi ellenségét, a levegőbe emelte, s addig rázta, míg annak tenyérnyi bőre a foga közt nem maradt. Az első vér ízével aztán megjött a bátorsága, s egy hétre rá véres harcban lemarta a falu legerősebb kutyáját, a bíró hatalmas komondorát. Attól kezdve egy kutya se mert kikötni vele.

Kétéves korában hatalmas, borjú nagyságú kuvasz lett. Combvastagságú nyakán kötélként feszültek az izmok, mancsa tenyérnyi nyomot hagyott, puszta súlyával eldöntött egy erős embert, lefogta a bikát: s ahogy Fodor Balázs némi túlzással szerette volt mondani: futtában meg tudta volna állítani a négylovas hintót. Hófehér, sima szőre csak a váll-lap és a horpasz körül fordult egy-egy örvényes csomóba.

A falu uralkodója lett, nem félt sem embertől, sem állattól, de nem is kötözködött senkivel. A nagy kutyák, ha nem tartják kikötve őket, rendszerint békésebbek, mint kisebb fajtestvéreik. 

Napközben, ha gazdái otthon voltak, eljárt a nádasba vadászni, halászni. Házőrző mestersége mellé belekóstolt a szabad vadászéletbe is. Éjszaka őrködött, apró, éber álmokat alva közben-közben, kutyaszokás szerint, de a legkisebb nesz felébresztette. Jobbágyembernek kerítése nem volt, így aztán Basa képzelete jelölte ki azt a határvonalat, ami az ő birodalmát a falu egyéb részitől elválasztotta. Aki azt átlépte, csak annyit látott, hogy egy fehér, farkasforma árnyék repül feléje halk morgással: leroskadt a hatalmas súly alatt, torka körül kurrogva vicsorgott az óriási kutya. Az éber álmú Fodor Balázs aztán hamar kijött a fejszével, vasvillával, s Basa átadta neki a rémült foglyot - tolvaj vagy részeg embert, mert mindkettőből akadt elég. De olyan vad morgással nézett vissza-vissza, míg gazdája keze alá nem ért a jutalomsimogatásért, hogy az ember összerázkódott.

 

A kötet nem az emberekkel való korrelációban ábrázolja az anyakuvaszt és gyermekeit, melyeket az író nagy ismerettel egyénít. Basának öt kölyke születik egy farkastól, maga a könyv az öt kölyök különböző jellemét, felnövekedését ábrázolja, harcukat az önálló élelemszerzését, az önállóságért. Fordulatos, kedves, olvasmányos kötet.

 

 

Kerekes Tamás

 

 

Lazi Kiadó

 

 "Hazánk területét valaha kiterjedt nádasok borították, különösen a délvidék, az Ecsedi -láp, a Körösök melléke és a dunántúli Sárrét őrizte sokáig a lehúzódott tengerek késői emlékeit: a vadban és halban gazdag nádi világot. Az élelmet kereső ember szétszórva megtelepedett az ősi természet e háborítatlan térségein is, amely azután az idők folyamán oly sok üldözött jobbágynak, bujdosó szegénylegénynek adott menedéket. A hatalmas nád borította területen nem tudott a zsandár, vagy a falut pusztító labanc vagy a török a bujdosó nyomára bukkanni. Elrejtette őket a nád. Szász Imre regénye ebben a vadregényes, az ősi nomádvilág emlékeit ébren tartó környezetben játszódik le, valamikor a hányatott magyar múltban. Ebben a ma már csak nyomaiban fel lelhető "mesevilágban" éli nagyon is valóságos, küzdelmes életét Basa és családja."

Itt hozza világra kölykeit is, s az öt kutya egy idő után a környék juhászainak réme lesz. Az író részletesen bemutatja a kis család életét, a kölykök első megnyilvánulásait, fejlődésük szakaszait, viszontagságaikat, izgalmas kalandjaikat és a megélhetésért vívott harcukat. A szerző az állatvilág pontos megfigyeléséről, a természet alapos ismeretéről tanúskodva, élethűen ábrázolja a nádas világát, emberközelbe hozza a kutyák, farkasok és az ott élő valamennyi állat életét, vonzó képekben, tájleírásokban eleveníti meg a nádast és az ingoványt.

Szász Imre: Basa - Egy kutyacsalád története,

Lazi Könyvkiadó Kft., 2009., 166 oldal.

 

Dan Brown

 

Kerekes Tamás

 

 

A jeles szerző továbbá beszámol Bernard Desny kutatásáról Drakula családfája kapcsán, amit a vámpírológus Temesvár környékén folytatott. A család egyik tagja, Kasper Moritznoff vérbankot tart fenn, illetve működtet Temesváron, míg a másik családtag koporsókat készít és árul. A vérbankár fekete körgalléros köpönyeget visel és büszke származására, előkelő, arisztokratikus külsejét elsősorban hölgyek elbűvölésére és elcsábítására használja. Fajfenntartási gondjai azonban akadnak, hiszen egyetlen vámpír sem teremthet magának gyermeket a Herceg (A Telihold Klánjának egy városi vezetője) engedélye nélkül áll Pivárcsi Drakula gróf és társai című kötetében, amelyet 2003-ban jelentetett meg Budapesten a Palatinus Kiadó. A Drakula-portrét mindemellett bensőséges vonásokkal gazdagítja a szerző, miszerint a vámpír alapjában véve méltóságteljes megjelenésű, nyugodt természetű, hideg szemű és megközelíthetetlen lény. Nagyjából olyannak képzelhetjük el, mint Samuel Wolfensohnt, a Világbank elnökét, mindaddig, míg a vámpír le nem lepleződik. De ebben ne reménykedjünk intenzíven, hiszen az ilyesmi hosszú folyamat, mert idézzük a kötetből a vámpír többnyire szívélyes modorú az emberekkel szemben.   

Kerekes Tamás

Mr
Képzeljünk egy férfit, aki a Csendes-óceántól a Kaszpi-tengerig terjedő területen tizenhat millió férfira gyakorolt genetikai hatást, azaz genetikai mintája minden kétszázadik ma élő emberben megtalálható. De nem a Playboy-ban elhíresült Aga kánról van szó.
Inkább arról, hogy miért nevezte 1995 decemberében a Washington Post Dzsingisz kánt az elmúlt évezred legfontosabb emberének .
A róla szóló kötet szakírója megkockáztatja azt a kijelentést, hogy amit tett, az Amerika felfedezésén is túlmutat.
A tudós szerző, ki nem kevesebb, mint egy tucat szaktekintélyre hivatkozik olvasmányos munkájában így érvel: Ha Kolumbusz nem nyit kaput az Újvilág felé, helyette megtette volna más, hiszen rajta kívül sokakat hajtott a felfedezés láza. Ő és megbízói Indiát és Kínát akarták elérni. Miért éppen Kínát? Mert Kína gazdagsága az úgynevezett selyemúton szállított árúknak köszönhető a római időktől egészen a kereskedelmet korlátozó 7. századi iszlám hódításig legendássá vált, és mert Marco Polo két évszázaddal Kolumbusz utazása előtt újra megerősítette, hogy itt található a világ legmesésebb gazdagsága, s mindez a nagy kán
Amikor a mongol birodalom darabokra hullott szét, Európát az újjáéledő iszlám kultúrák elzárták a Kínába vezető szárazföldi útvonalaktól. A tengereken természetesen tovább folytatódott a kereskedelem, ám ezeket az útvonalakat valójában az arabok, indiaiak, délkelet-ázsiaiak és maguk a kínaiak tartották ellenőrzésük alatt. Kolumbusztól eredt a nagy ötlet, átszelni az óceánt, nyugat felé megkerülni a Földet, és így eljutni Kínába. Amerika csak útba esett.
Így aztán egy sor, csaknem három évszázadon keresztül továbbgyűrűző véletlen összejátszásának köszönhetően Dzsingisz birodalmi látomása az Újvilág fölfedezéséhez és gyarmatosításhoz döntő módon hozzájárult.
A globalizáció előfutárának birodalma utódjai életében volt a leghatalmasabb, majd az addig soha nem látott birodalom (lényegesen nagyobb, mint a római!) különálló entitásokra szakadt-
Kína, Közép-Ázsia, Perzsia, Oroszország stb.
Magellán

A tizenhatodik század elején, az első bipolárissá váló világ a tordesilassi egyezményben felosztotta ugyan a világot, csak azt nem tudták, hogy mit. A világról ugyanis nem volt valóságos ismeretük a felosztóknak. A világnak ugyanis több mint fele feltérképezetlen és ismeretlen volt. Az emberek azt hitték, hogy a sós vizű mélységben tengeri szörnyek leselkednek rájuk a valóságos cápák mellett, s meg voltak arról is győződve, hogy az Egyenlítőn áthajózva, az óceán vize felforr és halálra égeti őket.
Hittek az arimaszposzok valós létezésében, akiknek egy szemük a homlokukon van, és élethalálharcot folytatnak a szintén emberekre leselkedő griffekkel, akik alagutakból aranyat ásnak.
Az átlagember fenntartás nélkül hitt azokban az erdőlakókban , akik lábfejüket hátracsavarva hordják, rendkívüli sebességgel futnak, minta hogy hittek a kutyafejű férfiakban, akiknek testét vadállati bőr fedi, beszéd helyett ugatnak, vadászatukhoz karmaikat használják. Hittek abban, hogy Afrikában némely nő a menyegzőjén férfivá változik, Kelet-Európában az embereknek két pár szemük van, fejükön az arcuk hátrafelé néz, vagy egyáltalán nincs fejük, vagy éppen hat pár kezük van.
A nyílt óceán vizeiben még több bizarr teremtmény leselkedett, bálnák, cápák, hat láb hosszú rákok és háromszáz láb hosszú angolnák. Hittek egy képzeletbeli szigetben, mely a kezdetleges kozmológiában a Terra Australis nevet kapta, mint ahogy elhitték Ponce de Leon szavait, ki Ferdinánd király hivatásos felfedezője volt, hogy megtalálta az Ifjúság Forrását.
Egy 1560-ban kiadott tudományos mű például az óceánokban hemzsegő különböző tengeri szörnyek felsorolásában megemlítette az Örvényt, mely történetesen emberarcot viselt, azonban egy másiknak, melyet állítólag 1531-ben láttak, pikkelyes bőr borította testét, s ott volt a tengerek szatírja, a rozmár, melynek mérete fölözte az elefántét, de mindenen túltett a bámulatos százlábú rinya, lángarcával De valóságosnak gondolták a mágneses hegyek létezését, mely úgy süllyesztette el a közelébe hajózó karavellákat, hogy a hajó fatestéből a magnetizmus kihúzta a szegeket és így a hajó magatehetetlenül elsüllyedt.
Marco Polo, Mandeville beszámolói fokozták a hatást, s így pl. III. Sándor pápa egy levelében ösztönözte Krisztus fiának, János pap képzeletbeli országának megtalálását.
Ilyen hiedelmek közt egy vélhetően kikeresztelkedett portugál zsidó, Fernando Magellán, átállva a spanyol királyhoz, miután négyszer visszautasította a portugál király, elnyerte a Fűszer-szigetekhez vezetett expedíció társkapitányi rangját. A portugál kémek kis híján megölik, kormányosát a flotta elindulása előtt meg is késelik, hazájában maradt családját zaklatják, a kor mindent megtesz, hogy hatalmas tervét meghiúsítsa. Magellán világtörténelmileg is jelentős vállalkozása párját ritkító hírszerzői bravúr is: "Magellánnak volt egy jól megfestett glóbusza, mely az egész világot ábrázolta-írta Bartolomé de la Casas történetíró és misszionárius, aki jelen volt a felfedező és az ifjú spanyol király találkozóján. -És a glóbuszon megjelölte a tervezett útvonalát. A kereskedelmi útvonalakról szóló megbízható információk olyannyira kényesek voltak és értékesek , hogy a kormányok minden térképet hétpecsétes titokként őriztek, hiszen ez a nemzetbiztonság fontos részét képezték. Az, hogy Magellán a spanyol király elé tárt egy olyan térképet, amelyet valószínűleg Portugáliától lopott, konzekvenciáit tekintve megfelel annak, mint ha a legújabb korban, a hidegháború kellős közepén valaki nukleáris titkokat adna el."
A kötet erről az útról szól, idézi a korabeli hajónaplókat, amik különösen személyessé teszik a földrajzi felfedezés regényének e fejezetét. Furcsa kor volt, Magellán nem átallt a spanyol királynak bemutatni egy bennszülöttet, akit állítólag az akkor még ismeretlen Fűszer-szigetekről hozott, s a belső public relation, a vállalati hírlevél sajátos válfaját hozta létre, amikor az ellene támadó zendülőket felakasztatja, felnégyelteti és sóban és ecetben pácolva tartósítja a hosszú hajóúton vele hajózók szeme előtt, mert nem az volt a legfontosabb veszély, amiről tudtak, -úgy, ahogy-, szóval, mint később kiderül, nem is a lángarcú, százlábú rinya az ember legfontosabb ellensége, hanem saját maga.
Magellán nevét csak egy szoros őrzi, s nem a terület, melynek hűbérbirtokáról álmodott. A Földön legalábbis ez a helyzet. Fenn az égben azonban neve az expedíciója által felfedezett két törpegalaxissal társul: a Magellán- felhőkkel, amelyek a déli féltekéről láthatók.
Az első, valóban az egész világot felölelő vállalkozás volt az övé., Kubiláj parancsnoksága alatt. Messire Polónak azért sikerült eljutnia Kínába, mert a 13. évszázadra az Eurázsián átvezető út ismét megnyílt; mégpedig azért nyílt meg, mert ebben az időben Európától Kínáig mongolok uralkodtak, Kubilájjal az élen; Kubiláj pedig azért uralkodhatott, mert birodalmi szerepkörét nagyapjától, Dzsingisz kántól örökölte. Kán

 

Mr
Képzeljünk egy férfit, aki a Csendes-óceántól a Kaszpi-tengerig terjedő területen tizenhat millió férfira gyakorolt genetikai hatást, azaz genetikai mintája minden kétszázadik ma élő emberben megtalálható. De nem a Playboy-ban elhíresült Aga kánról van szó.
Inkább arról, hogy miért nevezte 1995 decemberében a Washington Post Dzsingisz kánt az elmúlt évezred legfontosabb emberének .
A róla szóló kötet szakírója megkockáztatja azt a kijelentést, hogy amit tett, az Amerika felfedezésén is túlmutat.
A tudós szerző, ki nem kevesebb, mint egy tucat szaktekintélyre hivatkozik olvasmányos munkájában így érvel: Ha Kolumbusz nem nyit kaput az Újvilág felé, helyette megtette volna más, hiszen rajta kívül sokakat hajtott a felfedezés láza. Ő és megbízói Indiát és Kínát akarták elérni. Miért éppen Kínát? Mert Kína gazdagsága az úgynevezett selyemúton szállított árúknak köszönhető a római időktől egészen a kereskedelmet korlátozó 7. századi iszlám hódításig legendássá vált, és mert Marco Polo két évszázaddal Kolumbusz utazása előtt újra megerősítette, hogy itt található a világ legmesésebb gazdagsága, s mindez a nagy kán
Amikor a mongol birodalom darabokra hullott szét, Európát az újjáéledő iszlám kultúrák elzárták a Kínába vezető szárazföldi útvonalaktól. A tengereken természetesen tovább folytatódott a kereskedelem, ám ezeket az útvonalakat valójában az arabok, indiaiak, délkelet-ázsiaiak és maguk a kínaiak tartották ellenőrzésük alatt. Kolumbusztól eredt a nagy ötlet, átszelni az óceánt, nyugat felé megkerülni a Földet, és így eljutni Kínába. Amerika csak útba esett.
Így aztán egy sor, csaknem három évszázadon keresztül továbbgyűrűző véletlen összejátszásának köszönhetően Dzsingisz birodalmi látomása az Újvilág fölfedezéséhez és gyarmatosításhoz döntő módon hozzájárult.
A globalizáció előfutárának birodalma utódjai életében volt a leghatalmasabb, majd az addig soha nem látott birodalom (lényegesen nagyobb, mint a római!) különálló entitásokra szakadt-
Kína, Közép-Ázsia, Perzsia, Oroszország stb.
Magellán

A tizenhatodik század elején, az első bipolárissá váló világ a tordesilassi egyezményben felosztotta ugyan a világot, csak azt nem tudták, hogy mit. A világról ugyanis nem volt valóságos ismeretük a felosztóknak. A világnak ugyanis több mint fele feltérképezetlen és ismeretlen volt. Az emberek azt hitték, hogy a sós vizű mélységben tengeri szörnyek leselkednek rájuk a valóságos cápák mellett, s meg voltak arról is győződve, hogy az Egyenlítőn áthajózva, az óceán vize felforr és halálra égeti őket.
Hittek az arimaszposzok valós létezésében, akiknek egy szemük a homlokukon van, és élethalálharcot folytatnak a szintén emberekre leselkedő griffekkel, akik alagutakból aranyat ásnak.
Az átlagember fenntartás nélkül hitt azokban az erdőlakókban , akik lábfejüket hátracsavarva hordják, rendkívüli sebességgel futnak, minta hogy hittek a kutyafejű férfiakban, akiknek testét vadállati bőr fedi, beszéd helyett ugatnak, vadászatukhoz karmaikat használják. Hittek abban, hogy Afrikában némely nő a menyegzőjén férfivá változik, Kelet-Európában az embereknek két pár szemük van, fejükön az arcuk hátrafelé néz, vagy egyáltalán nincs fejük, vagy éppen hat pár kezük van.
A nyílt óceán vizeiben még több bizarr teremtmény leselkedett, bálnák, cápák, hat láb hosszú rákok és háromszáz láb hosszú angolnák. Hittek egy képzeletbeli szigetben, mely a kezdetleges kozmológiában a Terra Australis nevet kapta, mint ahogy elhitték Ponce de Leon szavait, ki Ferdinánd király hivatásos felfedezője volt, hogy megtalálta az Ifjúság Forrását.
Egy 1560-ban kiadott tudományos mű például az óceánokban hemzsegő különböző tengeri szörnyek felsorolásában megemlítette az Örvényt, mely történetesen emberarcot viselt, azonban egy másiknak, melyet állítólag 1531-ben láttak, pikkelyes bőr borította testét, s ott volt a tengerek szatírja, a rozmár, melynek mérete fölözte az elefántét, de mindenen túltett a bámulatos százlábú rinya, lángarcával De valóságosnak gondolták a mágneses hegyek létezését, mely úgy süllyesztette el a közelébe hajózó karavellákat, hogy a hajó fatestéből a magnetizmus kihúzta a szegeket és így a hajó magatehetetlenül elsüllyedt.
Marco Polo, Mandeville beszámolói fokozták a hatást, s így pl. III. Sándor pápa egy levelében ösztönözte Krisztus fiának, János pap képzeletbeli országának megtalálását.
Ilyen hiedelmek közt egy vélhetően kikeresztelkedett portugál zsidó, Fernando Magellán, átállva a spanyol királyhoz, miután négyszer visszautasította a portugál király, elnyerte a Fűszer-szigetekhez vezetett expedíció társkapitányi rangját. A portugál kémek kis híján megölik, kormányosát a flotta elindulása előtt meg is késelik, hazájában maradt családját zaklatják, a kor mindent megtesz, hogy hatalmas tervét meghiúsítsa. Magellán világtörténelmileg is jelentős vállalkozása párját ritkító hírszerzői bravúr is: "Magellánnak volt egy jól megfestett glóbusza, mely az egész világot ábrázolta-írta Bartolomé de la Casas történetíró és misszionárius, aki jelen volt a felfedező és az ifjú spanyol király találkozóján. -És a glóbuszon megjelölte a tervezett útvonalát. A kereskedelmi útvonalakról szóló megbízható információk olyannyira kényesek voltak és értékesek , hogy a kormányok minden térképet hétpecsétes titokként őriztek, hiszen ez a nemzetbiztonság fontos részét képezték. Az, hogy Magellán a spanyol király elé tárt egy olyan térképet, amelyet valószínűleg Portugáliától lopott, konzekvenciáit tekintve megfelel annak, mint ha a legújabb korban, a hidegháború kellős közepén valaki nukleáris titkokat adna el."
A kötet erről az útról szól, idézi a korabeli hajónaplókat, amik különösen személyessé teszik a földrajzi felfedezés regényének e fejezetét. Furcsa kor volt, Magellán nem átallt a spanyol királynak bemutatni egy bennszülöttet, akit állítólag az akkor még ismeretlen Fűszer-szigetekről hozott, s a belső public relation, a vállalati hírlevél sajátos válfaját hozta létre, amikor az ellene támadó zendülőket felakasztatja, felnégyelteti és sóban és ecetben pácolva tartósítja a hosszú hajóúton vele hajózók szeme előtt, mert nem az volt a legfontosabb veszély, amiről tudtak, -úgy, ahogy-, szóval, mint később kiderül, nem is a lángarcú, százlábú rinya az ember legfontosabb ellensége, hanem saját maga.
Magellán nevét csak egy szoros őrzi, s nem a terület, melynek hűbérbirtokáról álmodott. A Földön legalábbis ez a helyzet. Fenn az égben azonban neve az expedíciója által felfedezett két törpegalaxissal társul: a Magellán- felhőkkel, amelyek a déli féltekéről láthatók.
Az első, valóban az egész világot felölelő vállalkozás volt az övé., Kubiláj parancsnoksága alatt. Messire Polónak azért sikerült eljutnia Kínába, mert a 13. évszázadra az Eurázsián átvezető út ismét megnyílt; mégpedig azért nyílt meg, mert ebben az időben Európától Kínáig mongolok uralkodtak, Kubilájjal az élen; Kubiláj pedig azért uralkodhatott, mert birodalmi szerepkörét nagyapjától, Dzsingisz kántól örökölte. Kán

Az ezüst markolat

Írói dédnagyapám szerint

 

 

 

A párás és mégis napsugaras őszi hajnalon vékony kis füstszalag szállt fel a lovagvár számtalan kéményeinek egyikéből. A jól értesült jobbágy, aki ezt a völgyből látta, tudta, hogy nem Bíbor gróf- vagy mint a völgyben nevezték -a Vörös Csirkefogó-reggelijét sütik-főzik a szakácsok. S Bíbor Gróf várában a szakácsok nagy urak voltak, és csak reggel hétkor keltek. A gróf csak délben reggelizett. A jól értesült jobbágy tudta, hogy a kis kék füst mit jelent. Konrád mester, Conradus Superpollingerius kelt ilyen korán. Ő volt a Bíbor Gróf szerződtetett aranycsinálója, aki Würzburgból jött már másfél éve, s azóta a vártoronyban űzte az alkímiát tökéletes sikertelenséggel. Konrád mester már valóban korán talpon volt. Földig érő kabátban állott a tűzhely előtt, amelyen titokzatos és bűzletes keverék rotyogott. Hosszú fehér szakálla a térdét verdeste, s ha Konrád mester-a mi pedig elég gyakori eset volt- a szakállát végig akarta simítani, le kellett hajolnia. Így is csak ritkán érte utól.

Mindenféle titokzatos keverékek vették körül. A csillagzatok rejtelmes táblái függöttek a falakon, csupa mezőkre osztott égbolt, amelyről a sors leolvasható. Körös-körül kemencék, téglából épített kis kohók, erős tégelyek, amelyek a pokolban sem olvadnának meg, ólomrudak, csillogó kvarcos kövek, hatalmas fujtatók, amelyek úgy tudtak zihálni, mintha valami megölt sárkánynak elevenen maradt tüdői volnának, a egy sarokban drága, faragott állványon, kristálybúra alatt, bársonyvánkosán egy szemernyi arany, akkora, mint egy rizsszemnek a fele.

A mester ránézett erre a kis szem aranyra, és megvakarta a fejét. A Bíbor Gróf az este nagy jelenetet csinált. Megunta, hogy a mester már másfél éve élősködik a nyakán, eszik, iszik, lakik, s azonfelül rengeteg pénzt költ a kísérletekre, anélkül, hogy ennék a szemernyinél több aranyat tudott volna csinálni. Tavaly már egyszer ki akarta dobni a gróf mestert, de akkor a mester szorultságában létrehozta ezt a kis darabka aranyat. Igaz, hogy ezt úgy csinálta, hogy az arannyá változtatandó ólomrudacskát aranyporral töltötte meg, de erre a Bíbor Gróf bármily vörös csirkefogó volt is, nem jött rá. A legnagyobb hókuszpókuszok közepette, pontban éjfélkor beledugta a mester a rudat a tűzbe a gróf szeme láttára, s amikor a tégelyt kivették a rúd alól, ez a szem arany volt a fenekén.

És itt kezdődött a Mester kínja. A gróf most már követelte az aranyat.

-Eddig azt hittem-mondta-, hogy a Superpollingerianus a legbénultabb agyú ökör a világon. De most veszem észre, hogy nem ökör, hanem egy vén csibész, aki tud aranyat csinálni, de nem akar. Ha holnap reggelig nincs jelentékeny tömeg arany a kohóban, fütyülök az utókorra, mely meg fog bélyegezni, de kitépem a szakállát, Magister, és felcipeltetem önt a váram legmagasabb fokára, s onnan rúgom le. Quod dixi, dixi

Azzal sarkon fordult, megvacsorázott, megnézte az előjegyzési naptárában, hogy melyik falujában van ma egy kis primus joctis és illatos kenőccsel kenvén meg ritkás bajuszát, letrappolt a felvonóhídon.

Ismétlem, ez tegnap este volt. Ma hajnalban pedig a Magister a fejét vakarta.

-Jaj, jaj-így sóhajzozott a Magister, miközben undorral fordult el egyik bűzletes főzetétől-,nem tudok magamon segíteni. Aranycsinálásról szó sem lehet, mert egy kopott rézfityingem nincsen, minden pénzt, amit a Bíbor Gróftól.kicsaltam, törvénytelen gyermekeinek küldtem. Íme, nyolcvannyolc esztendőt bajlódtam végig, s most nem tudom magam a bajból kivágni. A Bíbor Csirkefogó megtartja ígéretét. Ötödéve barátomat és kollégámat, a tiszteletre méltó Ratowiensist a fülénél fogva szögeztette a várkapura hasonló okok miatt, mint valami denevért. Ő, jaj, hogy segítsek magamon?

Így siránkozott a Mester, miközben többször földig hajolt, hogy utolérhesse szakállát, amelyet végig akart simítani.

Mikor így javából törte fejét, léptek kongtak a folyosón. Egy pillanat múlva nyílott az ajtó, és a boszorkánykonyha kellős közepén ott állott a Bíbor Gróf fenyegetően összehúzott szemöldökkel. Hosszú volt a gróf, sovány, csontos, szeplős, komisz pofa. Akkora kezei voltak, mint egy legyező. Testhezálló nadrágjából a két térde mint két venyigebütyök, úgy állott ki. Fölemelte arisztokratikusan vörös, szőrös kezét, és apró sertésszemeivel szúrósan vigyorgott:

-Nos, Magister?

A Magister egy kicsit leült a levegőben. Vagy legalábbis úgy tett, mintha le akart volna ülni. Nyelt egy nagyot, szárazat, ónixszerűvé zöldült és ájuldozva rebegte:

-Nos, mi az a nos?

-A nos, az nos -felelte a gróf.

Rettenetes pillanat volt. A helyzet komolyságát súlyosbította az, hogy a gróf szokásától eltérve, már ilyen korai órában fölkelt. Látszott, hogy komolyan veszi a fenyegetését. Halotti csönd uralkodott a teremben, csak a bűzös gyökerek főzetei rotyogtak bele szemtelenül a csöndbe.

-Gróf-szólalt meg végre a mester-, nincs arany.

-Akkor ide a szakállal! -kiáltotta a gróf és már ugrott a mester felé, aki azonban átnyalábolván öles szakállát, a bal vállán a hátára dobta ezt.

-Megállj, uram! -ordította kétségbeesetten.

A gróf visszahőkölt.

-Mi az?

-Arany nincs- nyögte a Magister-, de van jobb.

-Micsoda?

Magister Conradus Superpollingerianus e pillanatban egy retteneteset nyelt, de ez már nem volt száraz. Összefutott a nyál a szájában ama finom hazugság gondolatára, amely az eszébe ötlött. Érezte, hogy meg van mentve.

-Micsoda?- kérdezte újfent a gróf, szigorú pillantással.

-Valami, ami jobb, mint az arany.

-A bölcsek köve?

-Nem.

-Hát mi?

-Az örök szerelem boldogsága! -mondta a mester és hirtelen nyelt egyet.

A gróf az orra gombját simogatta. Ez volt nála a hitetlenség jele.

-Megegyem ezt? -kérdezte. -Megegyem ezt a hazugságot is, mint ahogy megettem másfél év óta minden csalásodat, öreg szégyenfolt a tudomány egén?

„A habozás már ötven százaléka a hitnek.” -gondolta a mester, s most már nagy nyugalommal hazudott tovább.

-Kísérletezés közben- mondá- feltaláltam a módját annak, hogyan lehet minden nőt meghódítani.

Most már nagyra meresztette a szemét a gróf. Ismert szoknyavadász volt, de soha nem ment semmire az előkelő hölgyeknél. Ragyogott az örömtől.

-Az ezüstöt -folytatá büszkén mosolyogva a mester, miközben lassan visszahúzta szakállát- ,az ezüstöt porrá reszeltem, és kifőztem az Asperula Odorate és az Azarum Europaenum gyökerének levében.Ez a tény. A vegyarány, az már az én titkom. Ime..

-És fölemelte az egyik tégely födőjét, amelyben valóban ezüstszemcsék főttek egy orrfacsaró, keserű lében. Az este kotyvasztottam ezt.

-És?

-És ebből az ezüstporból ezüstöt öntök, finom lemezzé verem, a finom lemezzel be méltóztatja vonni a kardja markolatát s miközben teszi a szépet a nőnek, bal kezét a kardja markolatán tartja. Nincs nő, grófnő, őrgrófnő, határőrgrófnő, hercegnő, fejedelemnő, sőt királynő sem, aki ennek a varázsnak ellen tudna állni. Ezzel a karddal minden nőnél sikert ér el.

-Hm- mondta a gróf. -Zicherre mehetek?

-Zicherre -felelte a Magister

-Időt nyerek vele -mondta magában a mester savanyú ábrázattal, s hogy ne keljen lehajolnia, két részletben simogatta végig szakállát, baljával felemelvén azt.

A környéken hamar híre ment a dolognak. A szomszéd várakban nagy zöldarany szoknyákba bújt, fülig érő csipkegalléros asszonyok súgtak össze, s mindenütt a Bíbor Gróf ezüst markolatjáról beszéltek. Három nap se telt el, és Conradus Superpoolinerianus tizennyolc ajánlatot kapott különböző főuraktól, akik egész életére vagyont és ellátást biztosítottak neki, ha közli velük az ezüst markolat készítéséhez szükséges vegyarány titkát. De a Bíbor Gróf túllicitált mindenkit s nem bocsátotta el várából a Magistert.

És negyednapon elment hódítani az ezüst markolattal. Első útja a szomszéd várkastélyba vezetett, amelynek urai külországban jártak. Nem volt otthon más, csak a szép várúrnő, meg az ő harminchárom csinos udvarhölgye. De minden nő mindig kinevette a rút, vörös agglegényt. Most azonban valami megmagyarázhatatlan izgatottsággal várták. A harminchárom nő mind jelentkezett, hogy fogadja a Bíbor Grófot. Mindenik azt mondta, hogy ő nem fél az ezüst markolattól. De a várúrnő lefújta a mozgalmat, s ő maga, az erény mintaképe, asszonyai erkölcsének rideg őre, ő maga fogadta a Bíbor Grófot. Lágy pamlagon hevert, amikor a Vörös Csont(így is nevezték) belépett. Akkor elébe ment, és megkínálta hellyel. A Csont utálatosan mosolygott, és leült egy zsámolyra, lovagi szokás szerint a térdei közé téve a kardját. Az úrnő, aki eddig nem mert a kardra nézni, most lopva odapillantott. Szinte megdermedt. A drágakövekkel kirakott markolat helyén egy egyszerű ezüstmarkolatban végződött a kard. Valami tompa fénye volt ennek az ezüstnek, amely kísértetiesen világított a szoba félhomályában.

Észre sem vették, a nehéz függönyök mögött minden asszony kandikált. Mind izgatott volt, s mindnyája előtt rémesnek tűnt a hajdani nevetséges gróf.

-Szép idő van-mondta a Vörös Csont.

-Úgy van-felelte az úrnő, kissé megkönnyebbülve, mert látta, hogy a gróf nem teszi a kezét a markolatra.

-Se hideg, se meleg-szólt a gróf.

-Kellemes -mondta a szép asszony.

-Délben meleg van, de az esték hűvösek- mondta halkan a Vörös Csont-, az esték hűvösek, de a mai alkonyat a legszebb, mint az, amikor az ember egy szépasszony társaságában tölt.

Azzal szép csöndesen, lágyan rátette nagy szőrös kezét az ezüst markolatra.

Az úrnő, aki eddig mereven nézte a markolatot, most összerezzent. A nehéz függönyök megmozdultak, az asszonyokon keresztülfutott a kellemes borzongás.

-Rátette a kezét -mondták halkan az elől állók a mögöttük levőknek.

-Rátette….rátettte….rátettte…terjedt suttogva a sok selyem között.

Az úrnő most már nem tudta levenni a szemét a markolaton nyugvó kézről. A Vörös Gróf vegyes butaságokat beszélt, az úrnő nem figyelt rá.

-Eh- gondolta magában- ,ostoba babona az egész, mi az ördögnek nézzem?

De alighogy levette róla a szemét, ismét visszanézett rá. A gróf közelebb húzta a zsámolyt hozzá, most már görcsösen szorítva a markolatát. Az úrnő megijedt.

­-Miért ijedt meg tőlem? -kérdezte mosolyogva a gróf. -Hisz én nem akarom bántani magát, sőt, ellenkezőleg

-Talán jobb volna -suttogott a függöny mögött egy asszony, ha magukra hagyhatnánk őket

Halk, lopódzó nesz hallatszott. A hölgyek ajakra tett újjal sompolyogtak szét.

-Régóta szeretem Önt-mondta a Vörös Csirkefogó, meleg hangon.

Az asszonynak valami fojtogatta a torkát.- Képzelődés-gondolta.

-Imádom

Az asszony mereven nézte a kezét. És megszólalt:

-Ha szeret, akkor engedje el a kardja markolatát

-Soha! Kiáltotta szenvedélyesen a Vörös és az asszony mellé ült.

Az asszony reszketett, mint a nyárfalevél.

-Szép vagy! -ordította a Vörös csont. -Szép vagy, mint az esti csillag, és őszintén mondom, mucusommá teszlek! Fogta, fogta, fogta egyre a kardot.

„Nem ereszti el.”- gondolta az asszony rémülten-, ”nem ereszti el, végem van.”

Fel akart kelni, de abban a pillanatban egy ritkás, szúrós bajusz szálait érezte az ajkán. Sikoltani akart, de a gróf már átölelte a vállát, hosszú, erős karjaival. Hátrabágyadt szép feje, és érezte, hogy a Vörös Csont nagy tenyerébe fogja fel lankadó fejét, és mint valami forró eső, úgy veri az ajkát szaporán, sűrűn a csók.

-Enyém vagy-mondta két csók között a gróf, bak kezével a kardját fogva.

-A tiéd -felelte az úrnő.

 

-Hát mi a vegyarány? -kérdezte tíz év múlva a haldokló Magistertől a Sötétkék Báró, aki a tudóst a Vörös gróftól százezer aranyért váltotta meg, mert nagy szoknyabolond volt, s látta, hogy a Vörös Gróf tíz év óta a szó szoros értelmében lekaszálja a legszebb nőket az ezüst markolat segítségével.

-Mi a vegyarány?

-Fene van, nem vegyarány- nyögte az ágyban a Magister.

-Ezüst markolat, jáspispityke, cinsarkantyú, arany patkószög, mindegy. A férfiről le kell rínia annak, hogy sikerülni fog a hódítás, ez a vegyarány. Aki így jón, azelől nincs menekvés. De hinni kell az ezüst markolatban, mert különben a nő sem hisz benne. Most aztán: ezüst markolat, arany patkószeg, jáspispityke, jó modor, szépség, diszkréció mind egykutya. De most, hogy ezt elmondtam, ó, Sötétkék Báró, most már te hiába mégy a nőkhöz az ezüst markolattal, mert már nem hiszel benne. És a nők meg fogják érezni, hogy te nem bízol a hatalmadban. És fel fogsz sülni mindenütt Sötétkék Bá…

Nem fejezhette be a mondatot, mert a Sötétkék Báró fejbe ütötte. Tíz perc múlva anélkül is meghalt volna, de a báró ezt így jobbnak találta.

Így halt meg Magister Conradus Superpollingers, az ősz csaló, egy igazságért.

 

 

 

 

 

Sárga lett a szemem fehérje

Nem márga

Valószínű, cirózisos a májam

Kórbonctani intézet lesz tanyám majd

Odajár majd siratni egy kapával