A mcdonaldizáció mibenléte jól megragadható H. Paul Grice A társalgás logikája című cikke révén. Szerinte az együttműködés alapelve teszi lehetővé a racionális kommunikációt, amelyhez négy maxima kapcsolódik. Akkor beszélhetünk együttműködésről, ha a társalgáshoz való hozzájárulás illeszkedik a beszélgetés elfogadott céljához és irányához. A mennyiség maximája azt követeli a beszélőtől, hogy legyen a kívánt mértékben informatív, de ne legyen túl informatív, azaz ne locsogjon fölöslegesen. Ha Big Macet kérek, ne adj helyette se üres zsemlét, sem pedig nyolcfogásos ebédet. A minőség maximájának betartása esetén nem mondhatunk olyat, amit hamisnak vélünk, illetve amire nincsen bizonyítékunk. Ha Big Macet árulsz, akkor az legyen valóban benne, aminek lennie kell. A relevancia maximája arra kötelez, hogy a témánál maradjunk. Ha Big Macet kérek, ne ajánlj helyette mákos tésztát. A modor maximájának elfogadása esetén kerüljük a homályosságot és a kétértelműséget, tömören és rendezetten fogalmazzunk. Ha belépek a McDonald's-ba világos, hogy mit akarok: oldjuk meg gyorsan, rendezett formában és mindenféle bonyodalom nélkül. Grice szerint amennyiben a hallgatóság számára is nyilvánvaló módon elfogadjuk az együttműködési alapelvet, viszont egy vagy több maximát tudatosan megsértünk, akkor implikálni akarunk valamit. Például az „amit beszélsz, bullshit" metaforikusan használt kijelentés szó szerinti értelemben hamis, vagyis megsérti a második grice‑i maximát.
A „mcbullshitelés" a mi olvasatunkban a mcdonaldizáció ellentéte a téves heurisztikák egyik, a táplálkozási metaforák körébe tartozó - a magyarra valójában lefordíthatatlan - alesete. Szó szerint a bullshit bikaszart jelent, ami a hímnemű állat emésztése során keletkezett salakanyag. Metaforikusan nyilván azt implikálja, hogy a hallgató szempontjából ezek a gondolatok semmit sem érnek, sőt ártalmasak. A „megrágom a gondolataidat", „emésztgetem a gondolataidat" metaforák emészthető, tápanyagban gazdag gondolatokra utalnak, és nem salakanyag-evésre (szarrágásra). A „szarrágó" metaforát olyanvalakire használjuk elsősorban, aki szó szerinti értelemben megeszi a saját salakanyagát is, hogy az is hasznosuljon. A bullshitelő viszont hallgatóságával akarja „megetetni" emésztése értéktelen végtermékét. Az „ezt nem veszem be", „etess ezzel mást!" metaforák egyebek mellett a bullshit visszautasítására szolgának. A bullshit sajátossága az, hogy mivel nem törődik az állítás igazságértékével, gyakran az öncsalás eszköze is, vagyis a bullshitelő nem csupán mással, de magával is „megeteti" székletét, azaz akaratlanul is szarrágóvá válik. Harry G. Frankfurt szerint a bullshit azért ártalmasabb a hazugságnál, mert utóbbinak figyelemmel kell lennie a valóságra, ugyanis a hazugság az igazságon ütött rés, míg a bullshit panorámaszerű, átfogó vízió, a hiperrealitás konstitutív eleme. A francia filozófus Baudrillard olvasatában a minden valóságvonatkozást nélkülöző hiperrealitás a szimuláció tökéletes formája. A bullshit tehát olyan világ építőeleme, amelyben nem használható a minőség grice-i maximája. Lehetetlen elkülöníteni a hamis állításokat az igazaktól, és a valóság hiánya miatt evidenciákat sem tudunk keresni. A szimuláló beteg Baudrillard szerint nem színlel, hanem tüneteket produkál önmaga számára is. A színlelelés a hazugság egy fajtája, amely elvben leleplezhető, míg a szimuláció nem. A szimuláns olyan hamisítóra hasonlít, aki maga is elhiszi, hogy amit csinál, az eredeti, vagyis úgy idéz másokat, hogy közben elfeledkezik az idézőjelről, és azt hiszi, hogy amit mond, az autentikus és nem másolat.
A tőzsde mint termosztát
Írásunkban amellett érvelünk, hogy a tőzsde eredendően (a Bretton Woods-i árfolyam-szabályozás időszakában különösen) a gazdaság mcdonaldizációjának egyik lehetséges eszköze volt. A tőzsde működési mechanizmusával (és/vagy magával a tőzsdével) kapcsolatban is egyértelműen elvárt a mcdonaldizáció értelmében vett hatékonyság, a kalkulálhatóság, a standardizáltság és a kontroll. A kalkulálhatóság természetesen nem az árfolyamok és a hatások előrejelezhetőségét jelenti. A tőzsde kialakulása és intézménye eredetileg egy rendkívül egyszerű tapasztalati tényen alapuló valószínűségre épült, jelesül arra, hogy a „legjobb", tehát a feltehetően legreálisabb árak ott alakulnak ki, ahol egy időben és egy helyen van együtt a legtöbb eladó és a legtöbb vásárló (koncentráltan jelenik meg a kereslet és a kínálat). Ha lehántjuk a tőzsdéről az illúziókat és a kissé már misztikus burkot, amit találunk, csak egy speciálisan szabályozott és működtetett piac. A tőzsde tehát eszköz, intézményesített eszköz. Négy fontos szerepet tölt be: finanszíroz, értékel, szabályoz és segíti a vállalatok átalakítását. Kérdés, hogy betölti-e ezeket a funkciókat? A válság hatására sokan úgy vélik, hogy a tőzsde nem követi a Grice által megfogalmazott együttműködési alapelvet, vagyis azokat az explicit és implicit célokat, amiért létrehozták. Itt most az első három funkcióval foglalkozunk röviden, mert talán ezekben mutatkoznak a legnagyobb problémák. Ami a finanszírozást illeti, az utóbbi két évtizedben olyan - pénzügyi, befektetési - termékek jelentek meg a tőzsdén (és az ún. tőzsdén kívüli, OTC-piacon), amelyek finoman szólva is virtuálisak voltak. Ugyanakkor olyan hatalmas, frissen keletkezett tőkék bukkantak fel a befektetői oldalon („buborék-effektus"), amelyek részben éppen a tőzsdei árfolyamemelkedésekből keletkeztek, vagyis nem a reálgazdaság hozta létre ezeket, hanem a befektetői bizalom és várakozások. A második funkció szerint a tőzsde a részvények árfolyamán keresztül értékeli a cégeket, a vállalatok alapvető értékét, árát és ez az érték ráadásul bármely pillanatban rendelkezésre áll. A tőzsdén minden, a gazdaságot érintő esemény - sőt nemcsak maguk az események, hanem sok potenciális, soha nem realizálódó veszély is - azonnal, árfolyamváltozás formájában nyilvánul meg. Lényegénél és működésénél fogva a tőzsde - az árfolyamalakuláson keresztül - elvileg egy olyan barométer, amely a gazdaság állapotát mutatja, csakhogy ez a barométer esetenként már torzít, ráadásul visszahat a jelzett időjárásra, mert az árfolyamokra való várakozások, valamint az árfolyamok és a valóság (reálgazdaság) között összetett iterációs kapcsolatok vannak. A barométernél ezért pontosabb metafora a termosztát, amely nem csupán méri, de szabályozza is az „időjárást". A rendszer „visszacsatolt", ezért nem lehet az árfolyamalakulásokat megjósolni. Az utóbbi évek nagy tőzsdei hullámzásai azt bizonyítják, hogy a részvényárak képesek teljesen elszakadni a gazdaságossági megfontolástól, és így félretájékoztatják a piacokat és a piaci szereplőket. A tőzsdei árfolyamok tehát inkább tükrözik a mindenkori piaci várakozásokat (és a mögöttük lévő emberi érzelmeket), mint a gazdaság egyensúlyi állapotát. A harmadik funkció szerint a tőzsdei működéssel együtt járó „piaci fegyelem" elvileg kikényszeríti, hogy a pénzpiaci szereplők - köztük elsősorban, de nem kizárólag a tulajdonosok - ellenőrizzék a részvénytársaságokat és a menedzsereket. Ez a „piaci fegyelem" a smithi „láthatatlan kéz" modern változata lenne, a gyakorlatban azonban nemigen működik. Az elmúlt évek nagy tőzsdebotrányai (Enron, WorldCom, Vivendi-Universal, Alstom) azt mutatják, hogy e nagyvállalatok vezetői kibújtak a részvényesek minden ellenőrzése alól (vagyis nem hagyják mcdonaldizálni magukat), meghamisították a könyvelést (semmibe vették a grice-i minőség maximáját) és olyan pénzügyi kockázatokat vállaltak, amelyek katasztrófába sodorták a cégeket. A tőzsde mindemellett sajátos hatással van a gazdaságra. A befektetők a cégeket kizárólag mint a befektetés tárgyát tekintik, melynek árát (a vállalati részvény tőzsdei árfolyamát) mindenképpen növelni kell, mivel elsősorban a részvények tőzsdei adásvételén keresztül kívánnak nyereséghez jutni. A valóságos termelés és a munkahelyteremtés másodlagossá vált a pénzügyi jövedelmezőséghez képest.
Spekulánsok, spekuláció
A tőzsde immanens vonása a spekuláció (spekuláció nélkül nincs tőzsde), így a tőzsde emblematikus szereplője a spekuláns. A világgazdasági folyamatokat az elmúlt években mind nagyobb mértékben befolyásolta a spekulatív tőke tevékenysége. A mai tőzsdéken az ügyletek túlnyomó többsége már nem a tőke szabályozott áramlását biztosító részvény- (vagy tőzsdei áru) adásvétel, hanem spekulációs célú határidős vagy egyéb derivatív ügylet. A spekuláció elválaszthatatlan a tőzsdei kereskedéstől, ezzel önmagában nem is lenne baj. Hosszú távú befektetési céllal manapság már valószínűleg nincs sok részvény-adásvétel, de a hol emelkedésre, hol csökkenésre játszó spekulatív határidős ügyletekkel együtt ezek eredőjeként kialakulhat a részvény (vagy termék) piaci ára. Az viszont már súlyos probléma, ha jóformán csak spekulatív ügyletek folynak, különösen, ha a szereplők esetleg össze is játszanak, és megpróbálják hol lefelé, hol felfelé befolyásolni az árfolyamokat, a piacot. Egy határon túl a tőzsde mint eszköz, illetőleg a tőzsdei kereskedés által jelzett és gerjesztett folyamatok fölött megszűnik az ellenőrzés, másrészt az eredeti értékpapír vagy fizikai készpénzes áru és a határidős jegyzések közötti kapcsolat megszűnése közgazdasági alapfogalmakkal való kapcsolatot vág el vagy kérdőjelez meg.
Tőzsde a válságban
A tőzsdekrachok és a gazdasági válságok között szoros összefüggés mutatkozik. Mindegyik árfolyamzuhanást megelőzte egy hosszabb időszak, amikor a tőzsdei és az egyéb árak, árfolyamok tartósan emelkedtek. A tőzsdéken egymás után jelentek meg az újabb, magas hozamú, de magas kockázatú, illetőleg kevéssé szabályozott befektetések és befektetési instrumentumok. A tőzsdehozamok és a közvetítők jutalékai folyamatosan emelkedtek. Ezek hatására még több befektetés, még nagyobb kereslet jelent meg a tőzsdéken, tovább tolva felfelé az árfolyamokat. A felelőtlen tőzsdei kereskedelem következményeit pedig minden esetben az állam, vagyis az adófizetők is viselték. Tetszik vagy sem, a tőzsdéknek (mint piacoknak) és az azokon kereskedőknek nincs „társadalmi" felelősségük. Az előzőek alapján úgy tűnik tehát, hogy az eredetileg a gazdaság mcdonaldizációjára szánt eszköz maga is valamiféle új mcdonaldizációra szorul. A tőzsdét azonban a teljes mcdonaldizáció működésképtelenné tehetné, ezért fontos a tőzsde (szabályozott) „szárnyalását" már veszélyeztető mcdonaldizáló törekvések elutasítása, illetőleg a mcdonaldizáció határainak számbavétele, tisztázása.
A de-mcdonaldizált bankrendszer
Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válság oka semmiképpen sem csak a tőzsde de-mcdonaldizációja, hanem sokkal inkább a bankrendszer - és az állam - egy részének végletekig de-mcdonaldizálódott működése. Mi a baj a bankrendszerrel? Iskolás alaptananyag (lenne), hogy a bankrendszer alapja, fenntartója elsődlegesen nem is a pénz, hanem a betétesi bizalom. Bizalom abban, hogy a bank holnap is és holnapután is működni fog, és, amikor utasítjuk, kamatostul és hiánytalanul visszafizeti, átutalja a rábízott pénzünket. A bank számos ügyfele szemében olyan mértékben de-mcdonaldizálódott, hogy nem bíznak abban, hogy hatékony, standardizált, kontrolállt és előrejelezhető módon működik. Az elmúlt év során bekövetkezett piaci események hatására - az év végére - számos bank és más pénzügyi intézmény problémái kerültek napvilágra, s ez tovább csökkentette a bizalmat, bénítva a hitelpiacokat. Ezt a helyzetet látva, a múlt év végén a pánik megelőzése és az önmagát erősítő lefelé tartó ördögi kör megtörése érdekében az államok egyre nagyobb adagokban pumpálnak likviditást a bankrendszerbe, ezen keresztül a gazdaságba, és vesznek állami tulajdonba, illetőleg állami befolyás alá nagy iparágakat, vagyis megkísérlik visszafordítani a mcbullshiteket gyártó de-mcdonaldizáció káros következményeit. Az egyes országok kormányai tehát a jövendő adó(fizető)k terhére éppen horribilis és egyre növekvő összegeket kívánnak fordítani a jelenlegi struktúrák változatlanságának megőrzésére és ezzel a bizalom visszaszerzésére. Az erőteljes és átfogó állami beavatkozás elkerülhetetlen volt. Azt azonban még senki sem tudja, hogy miként kell élni „a fedezetlen hitelből növelt fogyasztás halála után".
A pénzügyi de-mcdonaldizációból származó válság
A tények számbavétele során most tényként fogadjuk el, hogy válság van. Pénzügyi és gazdasági világválság biztosan. Senki sem tudja megjósolni, 2009-ben milyen irányt vesznek a tőzsdék. Rendkívül lényeges, és a tanulságok levonása miatt külön hangsúlyozandó eleme a mostani válságnak, hogy az elmúl évtizedeket a - különböző okokból és módokon - részben mesterségesen, állami segítséggel és iniciatívára felpörgetett, de-mcdonaldizált hitelekkel támogatott fogyasztásbővülés jellemezte világszerte. A 2000-es tőzsdei válság, illetőleg 2001. szeptember 11-e után - a fogyasztás ösztönzésére és a válság továbbterjedésének megakadályozására - Alan Greenspan, a FED akkori elnöke történelmi mélységekbe nyomta le a rövid távú kamatlábakat. Példáját követve a világ jegybankjai egyre több pénzt pumpáltak országuk kereskedelmi banki rendszerébe. A pénzzel elárasztott, mesterségesen létrehozott hiperrealitásokban pedig a biztosítótársaságok, befektetési és nyugdíjalapok az olcsó pénzt a világ legstabilabb gazdaságába, az Egyesült Államokban kibocsátott pénzügyi eszközökbe fektették. Emellett a rohamos ütemben növekvő stratégiai versenytárs, Kína óriási exporttöbbletet halmozott fel, melynek jelentős részét visszaforgatta Amerikába, főleg államkötvények formájában finanszírozva az amerikai költekezést (hogy finanszírozza a kínai áruk vásárlását...), ami által tovább épült a realitástól elszakadt, szimulált hiperrealitás.
A kialakult - stabilnak és biztonságosnak látszó - gazdasági környezet „elaltatta" a bankok és a befektetők veszélyérzetét. Az amerikaiak egyre nagyobb hiteleket vettek fel, hogy egyre költségesebb lakásvásárlásaikat (és növekvő fogyasztásukat) finanszírozhassák. Sohasem látott mértékben nőtt a vállalatfelvásárlások száma is. 2006 közepére a FED, érzékelve a hitelezési spirál veszélyes beindulását - vagyis, hogy a hiperrealitás tejesen elszakadhat a valóságtól - az alapkamatot 5,25 százalékra emelte (a 2003-as egy százalékról). A többi központi bank ismételten követte. A befektetési bankok azonban - a már megszokott hiperrealitás fenntartásának érdekében - enyhítettek az általuk felvállalt hitelekhez fűződő standardokon, vagyis tovább de-mecdonaldizálták működésüket. Ennek hatására végképp elszaladt a hitelfelvétel az Egyesült Államokban, és még azok is jelzáloghitelt vettek fel, akiknek semmi esélyük nem volt visszafizetni azt. A korlátlan de-mcdonaldizáció eredményeképpen önálló életre kelt a hipervalóság. Nem csak az értéktőzsdék, az árutőzsdék is szárnyaltak (és a brókerek „szárnyas fejvadászokként repkedtek a hipertérben"). A folyamatos konjunktúra a nyersanyagok iránti keresletet is egyre feljebb tornászta. A nyersanyagokból, mezőgazdasági termékekből és energiahordozókból képzett tőzsdei termékek áremelkedése soha nem látott mennyiségű tőkét vonzott az árutőzsdékre.
„Kemény landolás" a hiperrealitásból: kipukkadó (ingatlan)buborék
Talán érdemes megállni néhány gondolat erejéig a válság kirobbantójának tartott amerikai ingatlanbuboréknál is, és feltenni a kérdést, hogy valóban amerikai „találmány" lenne a subprime (rossz minőségű) ügyfeleknek a kölcsönök nyújtása? Európában, ha más technikákon keresztül is (pl. rövid távú banki kötvénykibocsátással), de szintén működött ez a fajta kockázatosabb hitelezés. Ami kétségtelen, hogy az angolszász jelzáloghitelezési rendszerben a bank kevésbé törődik a hitelfelvevő minőségével. Így történhetett meg az, hogy a végén már olyan ügyfeleknek hiteleztek, akiknek se állásuk nem volt, se jövedelmük, sem vagyonuk. Őket - egy kis akasztófahumorral - szokás NINJA-knak is nevezni: „No Income, No Job or Assets". (Megint csak, ez a „NINJA-hitelezés" sem ismeretlen errefelé.) Ami a lényeg, évtizedeken keresztül nem volt nagyobb gond sem az amerikai jelzáloglevelekkel, sem azok másodlagos piacával. Úgy tűnik, három - önmagában szinte ártatlannak tetsző - momentum együtt vezetett a mostani krízishez. Egyrészt, a bank szempontjából nagykockázatú helynek nyilvánítást diszkriminációnak minősítő törvényhozási aktusok. Másrészt a szeptember 11-i al-Kaida támadást követően a FED (már fent említett) döntése, hogy rengeteg pénzt pumpáltak a gazdaságba, a gazdasági recesszió elkerülésére. A gazdaságba beáramló „olcsó pénz" szinte mindenki számára elérhetővé tette a lakáshiteleket. A politikusok pedig - durván és inadekvát módon beavatkozva a gazdaság működésébe - nyomást gyakoroltak a bankvezetőkre, hogy hitelezzenek olyan helyeken is, ahol korábban a fokozott kockázat miatt nem tették. Harmadrészt az eredetileg kockázatkezelésre kitalált „pénzügyi innovációk", a derivatív vagy strukturált ügyletek. A rendszer csak normálisan működött, mindenki tette a dolgát. Ugye a tulajdonos növekedést, nagyobb profitot vár el a banki vezetőtől. Egy telített piacon, bizonyos határon túl már csak túlzott kockázatvállalással teljesíthető az elvárás. Irány tehát a kockázatosabb, a subprime ügyfél. Amúgy pedig nincs (látható) probléma, a hitel nem marad a bank könyveiben (mivel értékpapírosítják és eladják a Wall Street-i befektetési bankoknak). A befektetési bank is továbbadja, csak előtte innovatív módon újracsomagolja ún. származtatott ügyletekbe („strukturált pénzügyi eszközökbe", CDO-kba), eközben az egy kockázati osztályból három csoportot képez (jót, közepeset és rosszat). Az első két kockázati osztályból képzetteket jó pénzért eladja az intézményi befektetőknek, biztosítóknak, hedge alapoknak, nyugdíjalapoknak. A rosszat, amelyet nem tud eladni, beteszi egy leányába, valamelyik „adóparadicsomban". Ebből (megfelelő számviteli konszolidációs előírások hiányában) nincs semmi baj, amíg az ingatlanárak nőnek. Ami rendkívül fontos, hogy - amíg minden megy a maga útján - mindenki jól jár. A kölcsönfelvevő, a bank, a befektető, az alap, a menedzserek, az állam, mindenki. A hiperrealitás szintjén „kezelték" a kockázatot (vagyis kivitték a bankrendszerből és elrejtették), újabb kockázatokat lehet vállalni, vagyis újabb kölcsönöket lehet adni. Egy baj van csak, ha az egyre gyengébb „minőségű" hitelfelvevők közül egyre többen elkezdenek nem fizetni, és a hitel már többet ér, mint az ingatlan, amire felvették. Romlik a hedge alapok portfóliója, veszteségeket halmoznak fel, növekednek a jelzáloghitel alapú értékpapírok kamatai, megszűnik a likviditásbőség, csökken az ingatlanok ára stb. Beindul a negatív spirál, a származtatott ügyletekkel egy időre elfedett kockázatok - a bankoknál is - megjelennek, a veszteségek bumerángként visszatérnek. Most derül ki, hogy mennyire összetettek is ezek a származtatott pénzügyi termékek, milyen útvesztőszerű hiperrealitás a kereskedésüket biztosító rendszer, illetőleg, hogy a strukturált értékpapírok olyan kockázatokat is magukban hordoztak, amelyeket sem a befektetők, sem pedig a közvetítők nem tudtak megfelelően felmérni. Miközben Greenspan - a piac önszabályozó-képességében bízva - az alapkamat alacsonyan tartásával „szabadjára engedte" az ingatlanpiacot, és következetesen ellenállt a derivatívák szabályozásának, a derivatívák piaca hat év alatt az ötszörösére, 531 billió dollárosra nőtt. Ráadásul az eredetileg a pénzügyi kockázatok enyhítésére és a gazdasági problémák kivédésére kitalált pénzügyi eszközök a szándékolt hatással éppen hogy ellentétes folyamatokat indítottak be, növelték a kockázatot és a bizonytalanságot. Tömegesen alkalmazva lehetővé tették, hogy a bankok, befektetési bankok, befektetési alapok stb. nagyobb és bonyolultabb kockázatokat vállalhassanak a megszokottnál és a valóban kezelhetőnél, pl. több jelzáloghitel vagy vállalati kölcsön kiadásával. A származtatott ügyletek elcserélése elvileg tovább csökkentette a rizikót, de növelte az érintettek számát. A pénzügyi cégek végül is ezek felelőtlen és nyakló nélküli használatával tudták a mind kockázatosabb kölcsönöket kiadni és fenntartani, miközben nem kellett tartaniuk az állami hatóságok közbelépésétől. A tőzsde védelmében azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alapok „bedőlésének" legfőbb okai nem a tőzsdei derivatívok, hanem a tőzsdén kívüliek (CDS, CLO stb.). Ott nincs a kockázatokat csökkentő alap és változó letét, klíringház stb.
A tőzsdei bullshit
A tőzsde (és a bank) sokak szemében a kapitalizmus „harácsoló szellemének" a megtestesülése, egyfajta leleplezésre váró „bűnszövetkezet". A válság és annak - újabb termosztátként viselkedő - médiavisszhangja még jobban felerősíti és gerjeszti ezeket a hangokat, no meg a negatív érzelmeket és attitűdöket. Ezek hatására különféle posztmodern átkokat szórnak a bankárokra, brókerekre stb. A posztmodern átkok egyik legelterjedtebb formája, ha valakire azt mondják, hogy bullshitel. A jelenlegi válság sajátossága viszont az, hogy nem csupán a „pénzcsinálást" kívülről sóváran figyelők, hanem a rendszeren belül tevékenykedők is bullshitet kiáltanak, és például a bankok nem kölcsönöznek egymásnak. A tőzsde egyébként maga is szívesen gyárt reklámnak szánt bullshiteket: „olcsón venni és drágán eladni", vagy, „ne félj az időszakos visszaeséstől, hosszú távon úgyis jön a nyereség", no meg, „a piac mindent jobban rendez el, mint az állam". A Chicago Mercantile Exchange-nek (a világ legnagyobb forgalmú határidős tőzsdéjének) a jelszava: „free markets for free men" (szabad piacokat szabad embereknek). A tőzsde, mint bullshitelő, nem eltitkol, vagyis nem hazudik vagy elhallgat, hanem egyszerűen szimulál. Olykor azt szimulálja, hogy tökéletesen egészséges, az egekig szárnyal, miközben éppen az ellenkezője az igaz. Ugyanakkor a mellett a nézet mellett is könnyen érvelhetünk, hogy mivel a tőzsde lényegi sajátossága a kockáztatás, a játékban részt vevők kvázi-pókerjátékosokként gyakorta blöffölésre kényszerülnek, hiszen a mindig igazat mondók és az állandóan hazudozók sohasem lehetnek a játszma valódi nyertesei. Mivel olvasatunkban a blöff a bullshit egy alesete, tekinthetünk a tőzsdére úgy, mint olyan létformára, amely eleve bullshit-ontológiára épül. A tőzsde egyfajta szerepjáték, melyben állítok valamit, bullshitelek, és kíváncsian várom, hogy miként reagálnak rá. A blöff nem tekinthető hazugságnak, hiszen a pókerjátékos nem mond semmit a lapjairól, amikor blöfföl, csupán úgy tesz, mintha jó lapjai lennének. A megtévesztés szándékával cselekszik így, de nem hazudik, viszont folyamatosan monitorozza a valóságot. A blöff a bullshit határeste, amely nagyon közel áll a hazugsághoz, vagyis a realitáshoz. A blöffölő, szemben a naiv bullshitelővel, csak akkor érhet el sikereket, ha nem hagyja, hogy a hiperrealitás elszakadjon a realitástól (a póker esetében a lapjárástól). A mi olvasatunkban a blöffölés tehát mcdonaldizált bullshit, vagyis a posztmcdonaldizáció egyik előképe. A pókerben kötött játékszabályok vannak, és ezen belül kreatív módon választható stratégiák. Arra nincs mód, hogy valaki nyerési szándékkal például szétszaggassa a lapokat, ezzel szemben a tőzsde játékszabályai nem teljesen világosak a játékosok számára sem. Úgy véljük, hogy a posztmcdonaldizáció során a játékszabályok szintjén kell beavatkozni. A vonatkozó regresszió-elemzések és -kutatások eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy a fejlett tőkepiacok általában magasabb jóléttel, illetőleg a jóléti társadalmi rendszerek magasabb fejlettségével párosulnak. Jelenlegi tudásunk szerint tehát kijelenthetjük: hosszú távon a társadalmi jólét magasabb szintjét segít elérni, ha a tőkepiacnak jelentős szerepe van az gazdaságban. Ezért fontos, hogy olyan posztmecdonaldizált játékszabályokat dolgozzunk ki, amelyek úgy standardizálnak, hogy közben lehetővé teszik a szárnyalást.
A tőzsde poszmcdonaldizációja
A szirének - szimulált - kedvessége a biztos halált jelentette volna a mitológiai hajósok számára. Odüsszeusz ugyanakkor úgy hallgatta meg éneküket, hogy nem halt bele. Ha nem köttette volna ki magát, ő sem élte volna túl a szirének által létrehívott hiperrealitásban való létezés mámoros élményét. Odüsszeusz leleménye a mi olvasatunkban a posztmcdonaldizáció előképe, a túlzottan gúzsba kötő mcdonaldizáció vaskalapossága és a „minden mehet" bullshitelő tébolya között foglal helyet. George Ritzer szerint a posztmcdonaldizáció paradigmatikus szervezete a Starbucks kávéházlánc, mely különleges kávékat kínál vásárlóinak. A kávé a nyersolaj után a második legkeresettebb árucikk a világon. Vannak alap- és különleges kávék, utóbbiak a minőség szimbólumainak tekinthetők. Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepén az átlagos kávéfogyasztás csökkent, viszont megnőtt az érdeklődés a különleges kávék iránt. Ez négy feltétel teljesüléséből adódott: 1) Az egészséges élet iránt megnövekedett igény a vevőket kávéivásra ösztönözte az alkoholfogyasztás helyett. 2) Az újonnan nyílt kávéházak a társas kapcsolatok új szimbolikus tereivé váltak. 3) Nőtt a luxus iránti igény, és a különleges kávé fogyasztása a luxus egy elérhető formája. 4) Az emberek egyre többet tudnak a kávékról. A Starbucks alkalmazottai többnyire főiskolások és egyetemisták, akik különleges tréningjüknek köszönhetően képesek a kávékkal kapcsolatos legváratlanabb kérdésekre is válaszolni. Fontos, hogy a felszolgálók kellő mennyiségű tudással és kreativitással bírjanak, hiszen a fogyasztók közül sokan professzionális kávészakértőknek tekinthetők. Az eladóknak ezért gyakran efféle kérdésekre kell válaszolniuk: „Ha csokoládéhabot adok desszertnek, akkor ahhoz milyen kávét célszerű kínálnom?" A Starbucks működését három alapelv határozza meg: vendégszeretet, minőségi kiszolgálás és oktatás (tudástermelés). Pontosan azt a kávét kell elkészíteni, amit a fogyasztó megrendel, és udvariasan, valamint kreatívan meg kell válaszolni a kávézással kapcsolatos összes lehetséges kérdést. A következő hat irányelv részletes képet ad a Starbucks minőségalapú ontológiájához kapcsolódó értékekről és rítusokról. 1) Megfelelő munkakörülményeket biztosítunk, és egymással mindig tiszteletteljesen és méltóságteljesen bánunk. 2) Tiszteljük és értékeljük a sokszínűséget, mivel az alapvető eleme üzleti filozófiánknak. 3) Mindig a legmagasabb szintű normákhoz igazodunk mindabban, amit teszünk. Alapanyagaink beszerzésekor, a kávészemek pörkölésekor vagy a kávé pontos leszállításakor. 4) Vendégeink és fogyasztóink szívélyes kiszolgálására törekszünk a nap bármely órájában. 5) Célunk az, hogy tevékenységünkkel pozitívan járuljunk hozzá környezetünk és közösségünk mindennapjaihoz. 6) Felismerjük, hogy nyereségünk szerves része jövőbeli sikereinknek.
Starbuckizált tőzsde kell nekünk?
A jelenlegi válság nem kis részben abból származik, hogy túl sokan hallgattak a szimulált kedvességű szirénhangokra, miközben nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket. Közben kiderült, hogy a de-mcdonaldizált hajó olyan vizeken hajózik, amelynek meglehetősen nagy része virtuális, a benne lévő sziklák viszont nagyon is valóságosak. A mostani válság - feltehetően, és tesszük hozzá, remélhetőleg - nyílttá teszi mindazt, ami eddig a felszín alatt már lezajlott. Nem kétséges, hogy a II. világháború utáni nemzetállami keretekre, korlátozott nemzetközi integrációra szabott, romokban heverő Bretton Woods-i rendszer helyett valami teljesen újat kell kitalálni a globalizáció kapitalizmusa számára. Egyelőre sem közös szabályok, sem biztonsági eljárások nem védik a pénzügyi globalizáció által már jó ideje egy piacon működő amerikai, kínai, európai stb. részpiacokat és azok szereplőit, illetőleg az egyes államokat, országcsoportokat. A globális gazdaságban egyre szabadabban mozgó spekulatív likvid tőke mennyisége olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem kezelhető, a hatalmas összegeket megmozgatni képes spekuláció alapjaiban veszélyezteti az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likviditását, az ingatlanpiacokat stb. Épp így nem volt védelmi mechanizmus, ami útját állta volna az amerikai ingatlanbuboréknak, vagy az egy országból kiindulva tovaterjedő válságnak.
A kapitalizmus gazdasági válságai között - ugyancsak történelmi tény - olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Jelen esetben ez abban nyilvánul meg, hogy megnövekedett az igény a Bretton Woods-i intézmények szélesebb értelemben vett reformjára. Vagyis a pénz- és tőkeáramlás kialakult hiperrealitásában legalább egyes világdarabokat (intézményeket, pl. a tőzsdét) posztmcdonaldizálnának, így azok válhatnának a referencia szimulációs tereivé. Az így posztmcdonaldizált intézmény a részben a hiperrealitásba átcsúszott pénz- és tőkepiaci intézményrendszerrel mint „Mátrixszal" szemben a „valóság sivataga". A posztmcdonaldizáció terápia, megszabadítja a tőzsdéket a „megrághatatlan", értéktelen, sőt önpusztító pénzügyi termékek „emésztgetésétől". Teljes az egyetértés abban, hogy a pénzügyi piacokat átláthatóbbá és beszámoltathatóbbá kell tenni.
Szűken vett pénzügyi-szakmai szempontok szerint annyit biztonsággal állíthatunk, hogy globális szinten szükséges jobb egyensúlyt teremteni a piacok és az őket működtető intézmények között. Ez országcsoportonként és problémakörönként eltérő módon pl. azt jelenti, hogy az intézményeknek túl kell nőniük a nemzeti kereteken a globális kormányzás felé, illetőleg meg kell akadályozni, hogy a piacok túlnőjenek a nemzeti intézmények hatáskörén. Korlátozni kell a befektetők túlzott kockázatvállalását, és korrektebb tájékoztatás kell a befektetési kockázatok valós mértékéről. Ennek során figyelemmel kell lenni a tőzsde különleges kockázataira és lehetséges negatív hatásaira is.
Megfelelő nemzeti és nemzetközi szabályozást és felügyeletet kell létrehívni, hogy a spekuláció a tőzsde olajozott működéséhez elégséges - de ellenőrzés alatt tartható - legyen. Erősödjön a tőzsdék szerepe (itt ugyanis nincs partnerkockázat, klíringház van, alapletét, kényszerlikvidálás stb.). Az OTC- (tőzsdén kívüli) termékek ne okozhassanak túlzott rendszerkockázatot. Meghatározott összeg felett az azt meghaladó tőkét kezelő spekulatív befektetők ne kereskedhessenek a határidős piacokon, és/vagy az intézményi befektetők a portfólió meghatározott hányadát meghaladó részt ne fektethessék túlzottan kockázatos termékekbe. Javuljon a tájékoztatás minősége (megbízhatósága, áttekinthetősége).
A következő időkben a korábbinál is kiemelkedőbb lesz a média szerepe, hiszen a gazdaságba pumpált pénz önmagában nem elég, újra meg kell erősíteni a bizalmat. Fontos lenne, hogy a médiát ne árasszák el az egymást túllicitáló, blikkfangos, bullshitelő szalagcímekkel „ütős" hírek. A tőzsde bezárásához hasonló „megoldás" lenne, ha az újságok nem írnának a válságról, a tévé nem mutatna róla híreket. Csakhogy, akár a tőzsde esetében, úgy a média esetében sem ez a megoldás. Hát akkor mi? Az olykor önmagát is akaratlanul bullshitelő média posztmcdonaldizációja, de ez már egy másik történet.
(Kollár József a PPKE BTK FIL INt tanára. Rusznák Tamás tőzsdeszakértő, az Állami Bankfelügyelet volt elnöke.)
