Úrintől kapott tripper nehezebben gyógyul

Egy pár cipő nem tesz boldoggá. De rengeteg pár már igen. A cipő a nő legjobb barátnője.

„A nők megőrülnek a cipőkért,

Nem hatnak rájuk érvek,

Mit számítanak a milliók

Ha cserébe kapsz cipőket.”

 

Elio e Le Storie Tese:

La follia della donna

(A nő őrültsége)

 

A magas sarkú cipőt és a melltartót biztosan férfiak találták ki a nők számára, a nők csak üzennek velük, enélkül olyanok lennének, mint púp hát nélkül.

„A női folyóiratok leírják, hogyan hasznosítsuk a cipőt annak érekében, hogy férjet találjunk, hogy visszahódítsuk szeretőnket, vagy hogy fölvegyenek bennünket arra a munkahelyre, amelyiket igazán szeretnénk. Lehet, hogy egy cipő nagyon sokba kerül, de amíg a pénz önmagában nem nyújt örömet, addig egy pár cipő nagyon, nagyon közel vihet bennünket ahhoz a boldogsághoz, amely a filozófusok szerint úgyis csak egy pillanatig tarthat. Gyakran rejtély, hogy ez miért van így. Talán azért, hogy sok más dologgal szemben (például: ruhadarabok), a cipőnek van egy nagy előnye. Legyünk kövérek vagy soványak, alacsonyak, vagy magasak, szépek vagy csúnyák, bármelyik cipőt megvehetjük, amelyiket akarjuk.

A cipőnek mágikus ereje van: eléri, hogy az ember az egyik pillanatról a másikra csodálatosnak vagy szexinek, kifinomultnak vagy sportosnak érezze magát.”

A cipők iránti szenvedélynek hosszú a története. Az emberiség meglehetősen rövid ideig maradt mezitláb.

„Azt mondjuk: félnótás, nem pedig félcipős. És megvan az oka :a cipő mindig az egészet jelenti(mint a nő, aki fölötte van). A cipőt nem lehet félbevágni, még egy sértés kedvéért sem.

Freud azt mondaná, hogy az anyák cipőjének infantilis elsajátítása kislánykorban bizonyítéka az apa személyére irányuló csábításnak, a kislány kihívásának, hogy betöltse az anya szerepét.

Aztán felnő a kislány, és megveszi első felnőtt cipőjét.

Tehát a kérdés az, hogy miről is beszélnek a nők, amikor a lábukkal üzennek.

Izgalmas kérdés.

Csak tána vigye le a szemetet.

 

Csarlie Parkőr

 

Paola Jacobbi: Akarom azt a cipőt

Ulpius Ház

 

 

 

 

 

 

 

Az ezerkilencszázhatvanas évek végén Cegléd alvó kisváros volt Pesttől hetven kilométerre. Évenként rendeztek ugyan egy jazzfesztivált, de Berda József költő és Ladányi Mihály /szintén költő/ felbukkanása közt semmi nem történt. A város készült a Ki tud többet a Szovjetunióról címmel rendelkezett vetélkedőre. A mozikban Csapajev és a Szállnak a darvak ment és táncolt a két Latabár. A sör savanyú volt és csak egyféle, de jó. Az orosz tisztekkel együtt ittunk a Novoszibirszk nevű kocsmában, ahol elülve láttuk a „szto gramm” vodkáikat, mint azt, hogy briliáns módon biliárdoztak. Tévé itt-ott volt, lassan jelentkeztek az első gépkocsik, az utcán megszokottabb volt a lovas kocsi, mint az autó. Kommunista szombatokra jártunk, takarókat gyűjtöttünk „El a kezeket Vietnamtól” feliratú transzparensek előtt. A május elsejei felvonulás kötelező volt, Apám előtte mindig megjegyezte: ”Most megmutatjuk a béketábor erejét a gaz imperialistáknak

Régi rádióink voltak. Még a háború előtti darabok is szóltak Jött Kennedy berlini reptéren elmondott beszéde: ’Ich bin ein Berliner’, majd  a Disznó-öbli partraszállás és együtt hallgattuk nagymamámmal Gagarin híreit. Aztán előbb-utóbb a rádión mást is kerestünk. Megtaláltuk a Radio Luxemburg zenéit. A Szabad Európa Rádió szombat délutáni adásában Cseke László Teenager-party -ját hallgattuk.

Troggs, Dave Clarke Five, Animals, Beach Boys dallamaival ismerkedtünk és megdöbbenve fedeztük fel, hogy a Melody Makerst nyomtatják. Ekkor azonban kezdett már zenélni Hamburgban és Liverpoolban a négy gombafejű. Helyi beatzenekar jött létre,’ Kugli és a Fóka bácsi’,  nem is volt annyira rossz, félve megkóstoltuk az első korty coca-colát. Féltünk  a köhögés elleni szirupra emlékeztető ízét és szorongtunk még a coca-cola - mámorban fetrengő nyugati fiatalságtól, de az első rágógumit már megvettük Sárkány bácsi édesség boltocskájában, aki arról is nevezetes volt, hogy övé volt Cegléd utolsó betiltott kuplerája. Hamvas Béláról nem hallottunk, mint arról sem, ki volt Márai Sándor. Sárgán csillogott az esőben a kockakő, a hirdetőoszlopok plakátjait szabadon cibálta a szél.

De Cegléden történt, hogy az akkorra híressé vált Moldova György, ki kiváló szociográfiákat írt, Ceglédre jött. Nemrég jelent meg a vasutasokról szóló könyve, az „Akit a mozdony füstje megcsapott” című Cegléden sok vasutas élt Az író- olvasó találkozón alaposan megitatták a vasutasok. Elismerésüket másképp nem tudták kifejezni a pénzt egyébként el sem fogadó, puritán író iránt. A sokadik pohár után a jeles író kitántorgott a vasúti resti mellékhelyiségébe és rendesen kiadta a  felesleget. Szánakozó szakik jelentek meg, kik  együtt érzően veregették Moldova vállát. „Mi van?” Művészkém?” -kérdezték a hányással küszködő írót? -„Schillert fordítok”-, felelte a fővárosi művész, szerepéből nem kizökkenve, mert tudta, hogy Cegléden schillernek hívnak egy egyébként gyenge minőségű vörösborfajtát.

A ceglédi pingpongélet és szabadidőközpont hatvanas évekbeli koronázatlan királya Gergye tanár úr volt. Akkor még nem találták fel a wellnest. Snowboard se volt, meg extrém sportok. De még peepshow se.

Úgy nézett ki, mint egy elnagyolt kubista kép, pedig expresszionista volt, a helyi általános iskolában rajzot tanított. A tanár úr a helyi, ám legelegánsabbnak számító, cukrászdában oktatta fiatal híveit. A felszolgálót Manyi néninek hívták, csalhatatlanul tudta, hogy ki a kiskorú. Azoknak csak gyenge konyakmeggyet szolgált fel. Attól még az elsőáldozók sem hagyták ott hitüket. A zongoránál tüskehajú, már akkor is idő férfi futtatta mélán ujjait a billentyűkön. Csapnivalóan zongorázott. Magyarország legrosszabb bárzongoristája volt, de az első pornósztár az országban. Még amatőrként…

Laza futamai közben kihasználva a glissandóakat, kinyúlt a zongorára tett konyakospohara felé.

Gergye tanár úr előadásai érintették azokat is, akik nem is pingpongoztak, de azokat is, akik  nem is festettek.

Kiskorú hívők, a rajongók és szimpatizánsok, szorongtak délután Gergye tanár úr törzsasztalánál és figyelték a lassan emelkedő mutatóujjat.

Okos nőt szeretni pederasztának való gyönyörűség”– vallotta a tanár úr, mi pedig először láttuk, hogy valaki-ünnepség, vendégség nélkül, konyakot iszik és kedvesen elbeszélget nála fiatalabbakkal. Gergye tanár úr pingpongszakosztályában tehetséges fiúk és lányok püfölték a labdát. Közéjük tartozott a két Kudelich- Feri és Géza, ám a leghíresebb Lajos lett, ki Németországba ment és lett belőle aztán ténylegesen ismert fotós, kinek művészi életműve megkerülhetetlenné vált,  viszont nem pingpongozott.

Gergye tanár úr úrfelmutatással egybekötött taktikai értekezletei péntek délután kezdődtek a  a kisvárosi cukrászdában. Nagycukrászda volt a neve, mert volt kicsi is. A tanár úr lényegében s általában egy herakleitoszi fragementumot citált:’ Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, majd egy protagoraszi gondolattal, miszerint ’Egyszer sem lehet’, a felkészülés elméleti részét-a maga módján lezárta, konyakospoharát a soha vissza nem térő emberek rezignáltságával megforgatta a szemünk előtt és hosszan elnézett kifújt cigarettája füstjébe.

Kudelich Feri harmadéves volt, Cegléd egyetlen gimnáziumában. Vékony volt, lányos arccal és vállig érő hajjal.

Barátai köré tartozott Rág Józsi, az angyalarcú gitáros, ki egy földrajzóra negyvenöt perce alatt sem tudta makulátlanul belőni a séróját. Pedig  tolltartójába beépített tükröt is használt.

Jobbik Gábor, egy ismert református lelkész koraérett fia, ki néha meghúzta a flaskát, rá- rá-gyújtott, de elkötelezettségét azzal éreztette, hogy soha nem káromkodott. Szép húga ugyancsak felkavarta a gimnázium körül settenkedő kantoportyánokat, kiknek ínyenc ízlésük, vágyuk hamar megtalálta tárgyát Melittában. A baráti kör holdudvarához tartoztam a korkülönbség ellenére, hiszen három évvel fiatalabb voltam, mint ahogy sokan mások, így például Dienes, kiből később reklámszakember lett, de itt a gimnáziumban? találta meg a legrövidebb utat Schopenhauer félreértéséhez. Ő volt korosztályunk első halottja, utoljára vadászpuskát lóbálva a vállán kínált konyakkal, délelőtt az utcán, a nála levő laposüvegből.

Kudelich Ferit a csajok  imádták. Zöld, rongyosra rágott Butterfly borítású  ütővel játszott. Formája kissé hosszúkás volt, azóta sem láttam hasonlót. Szerette Jack Londont és Nagy Lajost, de korán érdeklődni kezdett a portoricoi rum iránt, s szíve elhúzta foci felé. A zöld asztalnál játéka egyértelműen a női közönségnek szólt.

Mint egy  titkon mélyen katolikus, de sikereire büszke első bálozó lépett a pástra.

Fonákon labdát tartott, tenyeressel egyet-egyet húzott és a felpattanó labdát igyekezett begyilkolni. Furfangos, öreg, minden hájjal megkent védőkkel látványos csatákat vívott, ha sikerült az akkor még ismeretlen játékelemmel, a kifli-pörgetéssel , ’Jónyer kedvelt taktikai eszköze volt’ meglepnie tapasztalatlan ellenfelét,  a nyertes pont után kis híján meghajolt. Primadonna volt, de olyan,  akinek nem szól idejében a rajongói klub. Ma már kiment a divatból a szép játék, de Feri nyerni akart, ráadásul szépen.

Megérkezett a kisvárosba Bodrogi, egy természetes eszű, gyakorlatias,  parasztfiú, gimnazistaként,  ki kollégiumban lakott.  Tagbaszakadt, szorgalmas, munkabíró srác volt, ki gyorsan megkedveltette magát. A terhelést bírta. Versenyekre szorgalmasan eljárt. Kora délután kezdett tanulni,  a kollégiumi nevelőitől elkérte magát, rohant edzeni, s utána sietett vissza tanulni. Útja során lehetett látni, hogy hosszú karjával a fonákütést gyakorolja a levegőben csapkodva. Hóna alatt egy liter tej. Bodrogi nem is vett részt az edzések után Gergye tanár úr konyakkal kevert spirituális szeánszain, de a versenyeken becsülettel teljesített.

A csapatban adódtak kisebb-nagyobb bajok. Gébíró Bertalan volt a team esze. Minden okosságát beleadta a játékba. Mindent tudott- kicsiben- Védő ellen pörgetett,- akkor ismerkedtünk meg ezzel a félelmetes fegyverrel,- támadójátékos ellen droppolt, egyet-egyet közbeütött, igyekezett megzavarni az ellenfél játékát. Öregkorára is stabil játékosnak számított. Rettenetesen hiú volt, mint minden pingpongozó, kit valaha is ismertem. Gébíró a fél karját is odaadta volna azokért a poénokért, amikor távolról nagy falsú labdákat dobált az ellenfélnek, ki megunva azok megüthetetlenségét, megpróbálkoztak beejteni a labdát a háló mögé.

Ekkor jött el ugyanis az ő nagy pillanata: beszaladt az asztalhoz megállt, az arcán az angyali üdvözlet eszkatologikus fölénye, s rettenetes,  kárörvendő mosollyal, fonákkal begyilkolta az ártatlanul beejtett labdát.

Pingpong- körökben azóta is karrier-backhand-nek nevezik ezt befejezésformát. Ha háromnál több ilyen poént ütött, akár nyert a csapat, akár vesztett, számítani lehetett, hogy aznap tisztára mosott melegítőjében körbebiciklizi a várost, mint egy álruhás király. Beszedte népétől a sápot, kisfröccs formájában. Ha igazán jó kedvében volt, még aprópénzt is hajigált a rajongók közé.

A bajok Gergye tanár úr szerencséjével kezdődtek a hetvenes években.

A tanár úrnak négyese lett a lottón. ’A csoda a csodálkozás objektivációja’ kommentálta az idős filozófus ,Lukács György, szavaival szerencséjét az idős mester s abban a pillanatban elköltözött középkorú feleségétől, családjától , abbahagyta a kisvárosi tanítást, vett egy luxusmodellnek számító Wartburgot, és belevetette magát az önmegvalósítás kései, de színes forgatagába. Az volt ám a dáridó! Ám Gergye tanár úr elszámította magát. Koktélok, lokálok, feslett nők és a rajongók hamar kimerítették a pénztárcát. Természetesen azoknak a tanárkollégáknak, kik segítettek eltapsolni a pénzt, hajszáluk se görbült. A pénz egyszer csak elfogyott. Bűneit szánva-bánva az imádnivaló vén kókler visszakönyörögte magát nemcsak az iskolába, de felesége is visszafogta.

A hajszáleres repedés Kudelich Feri szerelmével folytatódott, ki  elbájolni próbálta a helyi gimnázium pinceklubjában fellépő zenekar basszusgitárosát, aki egy csodaszép fekete kislány volt. Györgyi volt a neve, együtt mentünk később meglátogatni Ferit, aki katona volt. Györgyi kreatív személyiség volt, most már látom, hogy kilógott a sorból, mint barátnője, a csodaszép, fekete, telt Kis Kati.

Györgyi kegyeire szintén aspiráló húsipari vállalat dolgozói meg is hívták Ferit egy „barátságos „focimeccsre, hol oly alaposan sikerült eltörnie a lábát az első félórában, hogy az csak szeptemberre jött helyre, így a /ha jól emlékszem Svédországban rendezett ifjúsági Európa-bajnokságra nem őt hanem Bodrogit nevezték, ki ott is, mint mindig, becsülettel szerepelt. Feri gipszben szenvedett otthon és fogcsikorgatva nézte, hogy úszik el a hajó.

Bodrogi nemcsak kitett magáért, de némi hírnevet is szerzett.

A kinti versenyen ugyanis eltört az ütője, katasztrofális dolog egy pingpongozónak, és nem más adott neki új ütőt, mint a szakma ásza, a világklasszis svéd Alser.

Bodrogi megdicsőülten tért haza. Éppen rendeződni kezdtek a frontvonalak, amikor újabb szerencsétlenség történt. Gergye tanár úrnak újra négyese lett a lottón. Ekkor már szaladt a ceglédi pingpong szekere. Játszott a csapatban Luxi, aki pingpongozni ugyan máig nem tanult meg, de most is játszik egy első osztályú klubban, de szerválni viszont oly ördöngösen, hogy még ma is nyer vele, nemcsak a hetvenes évek elején, Cegléden.

A történelem ismétli magát,- mondta vidoran a tanár úr, és újra otthagyta az iskolát és vele együtt a munkahelyét is. A második ámokfutás már nem tartott olyan sokáig. Ám a szürke hétköznapokba visszatérnie soha nem sikerült.

Nem fogadta be a felesége se, az iskola is elutasította. A tanár úr a szeles járdán állt, zsebében egy pohár felbontott tejfölben egy száraz kiflit dugott és időnként szórakozottan lenyalta. Válóperére későn érkezett, szemiotikai megjegyzései a látható világról egyre összefüggéstelenebbekké váltak, még nem keverte össze a Lila ruhás nőt a Giocondával, de a hozzá modellt állni járó fruskák panaszkodni kezdtek, hogy a mester műtermében hideg van. Nincs fűtés. A csillaghullás lehet ilyen augusztusi éjszakán, s noha a tanár úr kültelki kocsmákban még sokáig próbálkozott megismételni a mutatványt, a siker elmaradt.

A ceglédi csapat a kiesés szélén állt, pedig a közönség most kapott rá. A sportcsarnokban megjelentek azok a  versenyzők, ki a magyar pingpong szép napjait jelentik. Jónyer, Gergely, Klampár. A közönség már szeretett volna nagy pingpongot látni,  de lassan nem volt kivel. Kudelich Feri és Bodrogi lassan érettségizőkké váltak. Elpályáztak a városból. Utánpótlás nem volt. Az öreg védők elkövettek szép poénokat, de bajnokságban a csapatot felhozni, ehhez a tudásuk kevés volt. A városnak, a szakosztálynak, a sportvezetőségnek nem volt pénze, vagy másra kellett. Nem volt lehetőség sikeres játékosokat hozatni máshonnan.

Október első estjén alacsony, tüskehajú, kortalan férfi állított be az edzőterembe. Azonnal átöltözött, szemcsés ütője volt, mit még soha nem láttam. Bodrogival kezdett gyakorolni és meghökkenve láttuk, hogy Bodrogi  -látszólag hatalmas pörgetéseit-az idősebb férfi egy automata pontosságával és élességével, ám egy hamiskártyás józanságával ütötte szét. Dr. Réti volt, Románia, akkor már kétszázszoros válogatottja, ki eldöntötte, hogy Cegléden telepszik le.

 

Dr. Réti szótlan, mániákusan gyakorló, igazi sportember volt. Noha tudtuk, hogy magyar felesége miatt hagyta el Romániát, életének arról a korszakáról soha senkivel nem beszélt. Feleségét még versenyekre sem hozta el. Gyerekeit nem láttuk. Sem edzés, sem meccs után soha senkivel nem ült le egy italra. Majd minden meccsét megnyerte, de nem ünnepeltette magát, mint Gébíró. Különleges, szemcsés támadóborításának beszerzését nem a szakosztályra bízta. Kizárt, hogy versenyzésért, pénzt kért volna. Kizárólag Bodrogival foglalkozott edzéseken. Dr. Réti sokszor vigasztalta őt. Bodroginak sok baja volt az ifjúsági válogatottság körül. Tehetsége ellenére semmi érzéke nem volt ahhoz, amit ma önmenedzselésnek tartunk. Bodrogi nem is nőtt fel az élvonalhoz, de kárpótolta őt közgazdasági diplomája, doktorátusa később.

Az első nap kiderült dr. Rétiről, hogy kiszorítja a csapat ütőemberét: Gébírót, az első helyről. A tréfamester beletörődni látszott. A hetvenes években még nem létezett Cegléden a Pesti úton bemelegítés, szervagyakorlás, s semmi céltudatosság nem volt. Edző sem. De a játékosok sem nevelték egymást. Meccs-és kalóriapénz nem létezett. Mindenki a maga sportszerével gyakorolt. A borítókat ugyan cserélték, de csak akkor jöttek divatba azok a borítások, amikkel épp ekkor kezdett el pörgetni az élvonal. Ezekkel és maga készített fáival kezdett üzletelni az erős üzleti érzéket mutató Kudelich Géza, Ferike bátyja. Szakmai irányítás nem volt, sem szakvezetés. Talán csak névleg. Irányítás kapcsán egyébként csak Gergye tanár úr Napóleontól kölcsönzött szavait idézték: ”Azt nem várhatom el tábornokaimtól, hogy tehetségesek legyenek, de azt, hogy szerencsések, azt igen” De ekkor már Nagoyában a magyar trió: Gergely, Jónyer, Klampár megnyerte a világbajnokságot. Sidó és Berczik irányította a magyar válogatottat. A ceglédiek szótlanul gyakoroltak
A magát ekkorra szinte kizárólag csak a wittgensteini nyelvfilozófiának szentelő idős mester, aki közben kiszorult a külvárosba {Gergye tanár úr} erről jegyezte meg oly találóan: ’ Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell’. A magyar asztalitenisz női ágának, melyet a kitűnő mester, Ormai László, tartott a kezében, nem voltak ilyen gondjai.
A Moulen Rouge táncosnői közt a walesi herceg megjelenése sem válthatott ki nagyobb zavart, mint dr. Réti a ceglédi pingpongéletben. Az öreg védők Barna Viktor hosszan tartó labdameneteit sírták vissza. Gébíró is a klasszikus pingpong felkarolója lett, s áttért az utánpótlás nevelésre, amiben múlhatatlan érdemeket szerzett. Ezt a szerepet ugyan tehetsége, karizmatikussága, pedagógiai vénája, érvelési technikája miatt Gergye tanár úrnak kellett volna vállalnia, ám az irányítás kicsúszott kezéből. A versenyt a fiataloknak kellett állniuk.
Közben azonban Kudelich Géza megtanult pingpongozni. Géza eddig is ütötte a labdát, legalább alibije volt otthonról feleségétől elszökni, ám szerencséjét a hetvenes években engedélyezett ütőborítás, az ’antitopspin’ alapozta meg. Ma már nem használják. A mezőny kezdett megtanulni pörgetni. Bodrogi legalábbis. Kudelich Feri fizikailag nem bírta a totális, egész asztalt beszóró pörgetést, noha Gergye tanár úr korábbi taktikai megjegyzése időtállónak bizonyult: ”A pörgetést szórd szét fiam, mint bolond pék a lisztet!”. Feri idejét a basszus gitáros lány és a felvételi közt osztotta meg. A felvételi sikerült, Feri Perbálra ment katonának és az ottani edzéslehetőségek teljesen visszavetették játékát, s a családra leselkedő első veszély meg is jelent, meghalt a Kudelich-gyerekek apja.
Géza, Feri testvére különböző borítókat ragasztott ütőjére. Géza és Feri körülbelül egyformán játszottak korábban. Egyértelműen Géza volt a potencionálisan eredményesebben versenyző típus. Feri látványosan játszott, egy-egy messziről, az asztal alól megrobbantott oldalpörgetése után, ha meghallotta a közönség tapsát, kis híján meghajolt Géza okosan versenyzett. Géza ugyan eddig sportszenvedélyét kizárólag a rablóulti nevű szerencsejátékban mutatta fel. Szenvedélyes és bravúros, tegyük hozzá: eredményes játékos is volt. Ésszel játszott. Mindezt sikerrel alkalmazta a pingpongban. A pingpong olyan, mint lóhátról sakkozni, vagy ökölvívás közben másodfokú egyenleteket megoldani. Hihetetlen erő, robbanékonyság kell az egyes elemek kivitelezéséhez, de ha nincs finesz, firnájsz, fortély, fejben nem tartja az ember a fonalat, akkor elveszett.
Géza két borítót használt. Különböző színekkel, majd, ha az ellenfelek megszokták, azonos színűre váltott. Egy megszokottat használt, ami falsot adott és egy olyat, ami elnyelte a falsot. A kettőt keverte és állandóan váltogatta. Ebbe csak ő nem zavarodott bele. Más is kipróbálta ezt a „forgatósnak „nevezett játékmodort, de többen abbahagyták, mondván” Így csak megverem magamat”

Kudelich Géza mindenkit meglepett és komoly versenytársakat győzött le. Néha azonban az öregebb, labda biztos védőknek is „elsült” a keze.” Így mondják a pingpongozók azt a napot, szériát, amikor minden sikerül. Gébíró továbbra sem felejtett el játszani, de a mezőny fiatalodott. Gébíró legszebb korszakát idézte, ha olyan támadójátékossal játszott, aki nem volt még teljesen labda biztos. Fortélyosan védett, egy-egy nyesésnél belenyögött hangosan, zihálva, hogy éreztesse, hogy mekkora falsot adott, noha az szerény volt csupán, és a visszajövő, kipörgő labda megkeresése közben biztos mondott valamit somolyogva klubtársának. Ha ezt már kezdték kiszagolni, akkor igyekezett váratlan, kis, észrevétlen mozdulattal iszonyúan megnyesni a labdát, ám közben mosolygott. Ezeket a labdákat az ellenfél viszont rendre hálóba tette. Miután a támadó teljesen összezavarodott, már csak igyekezett labdát tartani, jöttek a híres karrier-backhandek. Gébíró legszebb pontjai.
Így aztán dr. Rétivel a ceglédi csapat feljutott ugyan a magyar NB I .be, a magyar első osztályú játékosok közé, de kétséges volt a folytatás. Géza továbbra is jól tempózott. Az ütőt szerva előtt az asztal alatt tartotta, hogy partnere ne tudja kitalálni, melyik borítójáról érkezik a szerva. Ha kiszagolták ’hang után’ melyik borítója aktuális, Géza dobbantott, a zaj felismerhetetlenné tette a szerva hangját. Mire betiltották ezt a módszert, vagy mindenki ismerte már, Géza szerencséje is leáldozott.

A pingpongozók kezdték kinőni a kisvárosi iskola tornatermét. Húsz nézőnél több nem is fért el. A csapat országos versenyek rendezésére is jogot kapott és Cegléden ősszel –évente- országos nyílt versenyeket tartottak.

Megjelent a magyar élvonal. A magyar pingpong színe-java. Nemcsak világbajnokokat fogadott a ceglédi város, de a sport nevezetességeit is. Faházi Janikát.
A magyar pingpong nagy hármasának alaposan megírták a történetét. Jónyer egy robusztus küzdő alkatú, barkácsolásnak élő, fáját, borításait maga összeállító ember volt. Ütőit meccs alatt is faragta, változtatta. Bármilyen borítással visszajött róla a labda. Hatalmas tenyeres pörgetéseivel meglepte azt a keleti világot, akik ezt ott kitalálták. A pörgetés annyira új volt még, hogy a svédek balkezes világbajnokáról, Stellan Bengsgstonról is azt mondták hogy Japánban tanították meg rá. Jónyernak egyformán volt türelme védők ellen játszani, de agresszív támadójátékosokat is megvert.

Klampár vékony, laza, görnyedt alak volt. Szerencsétlen családi háttérrel. Bátyja edzette, sokat a biciklije után futtatta, úgy növelte az állóképességét. Klampár mániákusan hitt a bátyjában, aki úgy tudott pingpongozni, mint anyósom fénykorában, mint az addigra már a graffitiket a sixtusi kápolnával összekeverő Gergye tanár úr. Ám Klampár Jónyer oldalán világbajnok lett. A nyolcvanas években az akkor már a világbajnoki ranglista tizenharmadik helyezését elérő Harczi Zsolt mondta, hogy a válogatottban Klampárral szeret a legjobban játszani, mert ő a leggyorsabb. Örök kérdés, hogy mi lett volna egy Klampár- Gergely páros

sorsa, vagy Jónyer- Gergely párosé?

Gergely elsősorban utánozhatatlanul gyors és robbanékony fonák pörgetéseivel szerzett pontot. Hihetetlenül erős volt a harci szelleme, nagyon spannolta magát, ahogy a pingpongozók mondják: krakkolt. Markáns vonásaival, lecsüngő bajszával a médiában sokkal inkább testesítette meg a ’magyaros’ pingpongozót, mint a korán kopaszodó Jónyer, és a roma kinézetű Klampár. Úgy tűnik, hogy legelőbb ez a harci szellem kopott meg, nehéz kétszáz fokon égni. Gergely már rég sportújságírással kereste a kenyerét, neki volt a legközelebbi kapcsolata a médiával, míg Jónyer még játszott és tegyük hozzá, Klampár még játszik még ma is.
A svéd válogatott előtt, a nyolcvanas években, a legnagyobb nem sport, hanem tömegszenzáció volt Cegléden: Faházi Janika.

Janika kopasz, tömzsi alak volt. Mintha soha nem lett volna fiatal. A Playboy főszerkesztőjéről mondták, hogy egy nagy partin az ottmaradt vendégek közül egy fiatal lány ágyába surrant be. A kislány rémülten felkiáltott, hogy ’Én még soha nem feküdtem le húszévesnél idősebbel’. Mire a szerkesztő nyomult tovább: ’Én sem’.

Janikát is kizárólag húsz évnél fiatalabb hölgyekkel lehetett látni. Talán életében sem keresett pingponggal egy üveg Baileys-re valót, de az olasz másodvonalban még ma is játszik. S ott még ő a leggyorsabb. Ehhez tette hozzá Gergye tanár úr azt a zénoni aporiát, és kérte a következőt. .
A ceglédi karzatra Janika egy csapat óvodást hozott. Mindenkinek a kezébe fagylaltot nyomott, lufit és kezdődhetett a cirkusz. Mert Janika dobálós játékával aratta legnagyobb sikereit, mint a francia Secretin. Sok méterről, kiszámíthatatlan falsokkal dobálta vissza a labdát, márpedig a nagyon magas labdát, éppoly nehéz pontosan megütni, mint a nagyon laposat. Még nehezebb. Sokkal nehezebb. Látványosságnak ez volt a csimborasszó. Ráadásul, aki a támadójátékban nem volt pontos, azt Janika könnyedén ’kiszedte’. Nyert meccset zsíros kenyérrel, fapapuccsal, üvegcseréppel. Bármivel. A budapesti Palatinus strand réme volt. Egy megszokott kőasztalon játszott. Egy parkettadarabbal, s ha olyannal találkozott a fiatalok közül, aki már esetleg harmadosztályú volt, és talán szoros volt a meccs, Janika beleszervált abba a repedésbe, mit a kőasztalon úgy ismert, mint a tenyerét, és soha nem vesztett.
.A helyszín-a ceglédi nagy versenyek helyszíne- már nem az általános iskolai tornaterem volt, hanem a ceglédi zsidótemplom már vallási célokra nem használt patinás épülete. Hatalmas ajtószárnyak, a kilincs magassága fej fölött. Ólomnehéz.

Az első komoly verseny 1979-ben kezdődött. Kétnapos volt. Kivonult a tévé és a rádió. Mindenütt tömeg. Édesapám, ki eddig csak sportorvosként birkózóversenyekre járt, érdeklődni kezdett az asztalitenisz iránt A színvonalemelésnek nem öncélúan örült. Alapelve volt, hogy „úrinőtől kapott tripper nehezebben gyógyul”. Csak tudta, hiszen 1956-ig hivatásos katonaorvos volt.

A versenyt beárnyékolta egy kósza részeg, ki nehéz napját a karzaton akarta kialudni. A zsűri bemutatása közben, egy –egy nemzetközi hírű sportember bemutatása alatt volt néhány másodperces szünet. Az egyikben a részeg felébredt, azt hitte, moziban van, a sok ember láttán, és felkiáltott: ”Hangot rá!” A karzaton a nemzetközi zsűri. A tudatosságról, képzettségről is megvolt Apám véleménye, a zsűri cseh, német tagjait látva mondta: „Autodidakta az, aki önmagától marha”. A második nap reggelén az osztályozók lementek -maradt a főtábla- délelőtt tízkor, mikor már javában folytak a meccsek, kivágódott a rettenetesen nehéz duplaajtó.

Kopott alak áll ott, mögötte szurtos cigánygyerek húzta megilletődötten a modern gurulókoffert. Az elkésett versenyzőnek takonyból volt a nyakkendője, koszos öltönyének egyik szára térdből hiányzott. Megtántorodott, megkapaszkodott a kofferben, és azt üvöltötte a zsűri felé: ”Nyertem a lottón! Beszállok!” Gergye tanár úr volt az.

Charlie Parkőr

"Én voltam a kézirat..." 

 

A kényszermunka alatt született költemények elveszhettek volna az utókor számára, ha Faludy György meghalt volna (én voltam a kézirat), de társai megtanulták verseit, s utólag nem volt nehéz rekonstruálni azokat.

 

Üdvözöllek Benneteket! - kezdte Szolnokon a költő, aki 1946-ban, a remény korszakában járt először Szolnokon. A remény napjainak nevezte az 1918. októberi eseményeket is, de édesapja, miután megtudta, hogy a miniszterelnököt, Tisza Istvánt megölték, az őszirózsás magyar forradalomra azt mondta: Egy forradalom nem kezdődhet gyilkossággal.

 

1946-ban a felszabadult Magyarország iszonyú nyomorban élt. Kályhák voltak az utcán, hullaszag terjedt a levegőben, éhezett mindenki, ugyanakkor hittek egy szebb, szabadabb Magyarországban. Rákosi alatt tönkrement mindent, összegezte a harminc évet emigrációban töltött költő. A mai korban a híres Dreyfus-per jutott eszébe, akkor Zola híres cikke nyomán felmentettek egy ártatlant, most bűnösöket bocsátanak szabadon.

 

Faludy a negyvenes években katona lett az Egyesült Államok hadseregében, mint mondta, valakinek meg kellett mutatni, hogy egész Magyarország nem áll Horthy oldalán. Az önként jelentkező költőt egy tábornok hívta meg néhány sörre (a tábornok nem hitte el, hogy nem hat elemit végzett, csak négyet). A tábornok által felkínált amerikai állampolgárságot visszautasította, s aznap a bolondokházában kötött ki, mert hülyének nézték, de egy freudista orvosok által végzett hat órás vizsgálat kiderítette, hogy nem hülye. Szelíd mosollyal tette hozzá, hogy az Amerikai Hadsereg 19 millió katonája közül ezt csak neki adták írásba. (Hogy örült volna ennek Joseph Heller! - Kerekes Tamás).

 

Elmesélte, hogy Kanadában, a torontói egyetemvárosban parkot neveztek el róla. Akkori lakásában látta, hogy egy svéd, zavart lelkű asszony a hideg márványra feküdt egy nyári ruhában. Felszaladt a lakásába egy köpenyért, de mire visszaért, már három kabát volt az asszonyon. Veszélyesen meggyengült Magyarországon a szolidaritás, jegyezte meg rezignáltan.

 

Katonaként, 12 tankkal fogadta el Új Guineában egy pápua törzsfőnök meghívását. A pápuák majdnem meztelenek voltak, gyarmati sorsukra emlékeztek, a német állam zászlajának hivatalos színeivel voltak kifestve, az ágyékkötőn Hitler képe. A pápuák a német hittérítőket ugyan megették, de Adolf Hitlert tisztelték.

 

Hárman voltak egy budai kávéházban: Karinthy Frigyes, Kassák Lajos és Faludy György. Karinthy tréfából egy kavicsot vett a szájába, és elváltoztatott hangon felhívta az Esztergomi Nőegylet nevében Kosztolányit telefonon. A költő szabadkozott, de a felajánlott honorárium (100 pengő) hatására azonnal szabaddá tette magát. Kosztolányi becsületére legyen mondva, szóba hozta, hogy Karinthyt is meg kellene hívni. Igen ám, de a telefonáló közölte Kosztolányival, hogy így a 100 pengőt meg kellene osztani kettejük közt. Kosztolányi azt válaszolta, hogy adják neki a pénzt, úgy, hogy Karinthy ne lássa. A telefonáló azt mondta, hogy ez is megoldható, de csak a nyáljelenet után.

 

- Milyen nyáljelenet? - kérdezte Kosztolányi.

- Amikor én letolom a gatyám a nézőtéren, és Te kinyalod a seggem - felelte a kavicsot a szájából kivevő Karinthy Frigyes.

 

A költő, aki annak idején az Államvédelmi Hatóságnak bevallotta, hogy a Brodway 72. utcájában szervezte be a külföldi kémszervezet, Walt Whitman-nal és Edgar Allan Poe-val együtt, Amszterdamba készül.

 

Hallottam már Szolnokon beszélni az életéről, egy mondatot se ismételt.

 

Charlie Parkőr

Egy halott főszereplő

THOMASKEREKES1 - 2009.04.08 18:28

 

 

színrelép

 

 

 

A halott főszereplő

 

 

 

 

Sötét fürdőköpenyt viselt az az ember, aki azért került kórházba, mert a felülvizsgálat alatt azt állította kezelőorvosának: érti az északír válságot.

 

 

 

 

Nincs is szomorúbb ennél. De nem nehéz az ír lélek megértése, aki tudja, a kicsi szigetország sokáig angol fennhatóság alatt élt. Anglia cigányai az írek voltak. Cromwell, a Nagy Protektor, első dolga volt ellenük a gyarmatosító háború. A magyar történelemre emlékeztető ír folyamat mélypontja a 19. századi krumplivész volt, melyben éhínségben elpusztult a lakosságnak csaknem a fele. A bátrabbak megpróbálkoztak tőzegevéssel, de az sem használt. A kivándoroltak-kitántorgott Amerikába... -közül aztán olyan nevek is felbukkantak, mint Kennedy, de az is hogy végezte. Az ír bevándorlókból verbuválódott gengszterklánok előbb a chicagói Al Capone miatt véreztek el, majd a texasi olajmaffia végzett velük, ráadásul a szicíliai partraszállás támogatásában sem szerezhettek olyan érdemeket az amerikai bűnüldöző szervek előtt, minta terepet bennfentesen ismerő olasz gengszerszindikátus. A szomorú történelemnek voltak fényes pillanata is. Collins nevéhez fűződött az az országossá válásával fenyegető terrormozgalom, mely térdre kényszerítette a Brit Birodalmat. Collins-mint minden lassan érő ember, kezdeti sikertelenséggel küszködött. Amikor hírét vette, hogy összeesküvőtársait elfogták és bebörtönözték, vállat vont és azt mondta: 'Nem baj,majd kirablunk néhány rendőrőrsöt.' Azt hiszem Macondóban éppen most harangoznak, miközben esik az eső. A Nobel-díjas, kolumbiai regényíró Gabriel Garcia Marquez Száz év magány c. regényében a fiatal José Aureliao Buendia, amikor közlik vele, hogy társait elfogták, von így vállat s mondja, 'Majd kirablunk egy laktanyát.' Pszeudoplágium lehet, vagy az a jelenség, hogy történelmi események azonos reakciót váltanak ki. A Brit Nemzetközösség területén országos elfogatóparancs ellenére Collins biciklivel érkezett a függetlenségi nyilatkozat aláírására. A magas rangú tábornok: díszőrség, lobogó zászlók, üdvlövés, a ceremónia ünnepélyessége miatt feszülten nézte az óráját és feddően teintett a porlepte, kissé ziháló Collinsra, aki valóban késett. Ön nyolc percet késett-rótta meg a népvezért a tábornok. Önök pedig nyolc évszázadot. Az írek megértéséhez hozzátartozik, hogy angolellenességük oly nagy mértékű volt, hogy Hitler bunkerbeli öngyilkosságának hírére egyedül ők küldtek dísztáviratot Németországba. A magyar -ír kapcsolatok szép példája Tar Lőrinc pokoljárása Szent Patrik szigetén, ki az írek védőszentje. A Szent Patrik nap nemzetközi ünep a világon a kelta érzelmű multikulturális emberek számára, amikor is ezt a napot országos és nemzetközi hagyomány azzal ünnepelni , hogy az ünneplők három napig isznak. Könnyű megtenni egy olyan országban, ahol mindenki egy kicsit költő, Írország címerében ott a hárfa, a költészet jelképe, és olyan söreik vannak, mint a Guiness/ melyről rekordkönyvet neveztek el/. Az írek eddig Oscar Wilde, A. Singe, James Joyce /Horthy nyelvtanára volt Fiumében. James Joyce /Ulysses/ ugyanis minden nyelven beszélt és a nemrégiben Nobel-díjat kapott Seamus Heamy révén szereztek világhírt az irodalomban.

 

Itt van Flann O'Brian!

 

 

Kezdetben a Fába szorult féreg c. regénye jelent meg magyarul. Képzeljük el a leírhatatlan nyomorban élő ír parasztok tömegét, ahogy nyers tőzeget esznek és érleletlen whiskyvel öblítik le, fűtés híján disznaikkal alszanak az ólban, mert a tőzeget megeszik. A szívszorító nyomor képét azonban az előnytelen illatú sertések illata lengi be, ami szatirikus hangulatot ad a feneketlen nyomornak. Arról a nyomorról van szó, aminek a szakadatlan éhezés ad pátoszt, de fokozatai azért még lehetnek, mint ahogy a pokolnak is vannak bugyrai. Az ír születésű felesége révén /Jill Ireland/ a helyzetet pontosan ismerő Charles Bronson jegyzi meg erről önéletrajzában: 'Felemelkedés volt, amikor a család a nincstelenségből a szegénység állapotába jutott.'

 

 

Flann O'Brian 1911-ben született Írországban. Első regénye a Kétmadár gázlónál, 1939-ben jelent meg. A kömyvet Graham Greene menedzselte, de Samuel Beckett és James Joyce is nagyra tartotta. A regényből jelent meg már magyarul egy részlet a Plisz c. folyóirat legutóbbi számában, Mihálycsa Erika fordította, aki az Erdélyben lévő Babes-Bolyai Tudományegyetemen az angol irodalom tanszéken tanít. Flann O'Brian második könyvét /A harmadik rendőr / maró szatirikus hangütése miatt Írországban a kiadók elutasították, és ez csak halála után jelent meg, -világsikerként. Még három regényt írt /Köztük a fába szorult féreg -Európa Kiadó/ .Humoros tárcáit külön kötetben adták ki. Írt még színdarabokat és tv-játékokat is. 1966-ban halt meg Dublinban. A 2O. századi angol nyelvű irodalom világirodalmi rangú képviselője. Flann O'Brian úgyszólván teljesen ismeretlen Magyarországon. A Google magyar nyelvű keresője egyetlen találattal jelzi létét. Ám a Jelenkor c. folyóiratban közölt recenzió Podamaniczky Szilárd tollából, jelzi, hogy vannak akik fölmérték, hogy miről is lehet szó. A harmadik rendőr detektívtörténetként új műfajt teremt: a megoldatlan rejtély regényének műfaját. Egy árva falusi ír fiú, aki egy De Selby nevű fantaszta életművéről akar könyvet írni, megöl és kirabol, társáaval együtt, egy nagyon gazdag öreget a faluban, hogy előteremtse a könyve kiadásához szükséges pénzt. Tettéért keservesen meglakol: el kell zarándokolnia a három rendőr varázslatos országába, ahol a legkülönbözőbb abszurd logikai játékokkal -melyek egyébként szoros kapcsolatban állnak a De Selby féle életmű gondolatiságával- bizonyítják rá tettét. A fordulatokban gazdag, izgalmas-a főhős, miközben a levegő kétszeresére ritkul, majd sűrűsödik, egyszerre rájön, hogy nincs saját neve -kitűnően megírt bűnügyi regényben a korabeli Írország szatirikus rajzát is kapjuk, sok humorral. A végtelenül találékony logikájú és fantáziadús könyv kritikusok egybehangzó véleménye szerint egyedülálló az angol nyelvű irodalomban. A könyvet az angol nyelvű könyvismertetések /Sunday Times, The Times, Observer/ így határozzák meg: a szerző lírai nyelvhasználatát céljai szerint alkalmazza, akár szertelen megbotránkoztatás vagy magasrendű komikum a célja. Elbeszélése gyorsan pergő, a különleges nála természetes, a közhely pedig nevetséges, James Joyce is irigykedhetett. 194O Szent Bálint napján a szerző a következőket írta William Saroyannak: 'Ha végigolvassa a könyvet, rájön, hogy a hősöm, vagy a főszereplőm /egyébként gazfickó és gyilkos/ a könyv teljes folyamán halott volt ... Azt hiszem vadonatúj az ötlet, hogy egy szereplő egész idő alatt halott. Ha a holtak és az elátkozottak világáról ír az ember, melyben a törvények már nem érvényesek /még a gravitáció törvényei sem,/ akkor igenis helye van az éles nyelvű szókimondásnak '/194O. február 14 .Flann O'Brian/ A könyv belső borítóján a nagy gondolkodó egy idézete olvasható/akiről a halott főszereplő könyvet akart írni/: 'Minthogy az emberi lét hallucináció, amely tartalmazza a nap és az éjszaka másodlagos hallucinációit /ez utóbbi a nagy töemegű, fekete levegő egészségtelen légköri szennyeződése/ épelméjű ember számára a halál néven ismert legfőb hallucináció közeledése csak illuzórikus lehet.' /De Selby/

 

 

Nem tévesztve szem elől, hogy az élet folyása csak amolyan illuzió, természetes, hogy Selby nem sok figyelmet szentelt az élet viszontagságainak, meg arra sem igen hederített, miképp is kellene elhárítani őket. Bartowni tartózkodása idején de Selby némi hírnévre tett szert 'márpedig annak a ténynek köszönhetően, hogy sohase olvasott újságot'. Egy városi fiatalember, aki egy hölgy miatt súlyos érzelmi válságba került, és úgy érezte, hogy beleőrül a viszonzatlan szerelembe, tanácsért kereste fel De Selbyt. A tudós, ahelyett, hogy igyekezett volna a fiatalember fejéből kiverni ezt az egy személyhez kötődő hóbortot, ahogy bárki más tette volna, felhívta figyelmét mintegy ötven áthághatatlan alapszabályra, amelyek közül a legegyszerűbb is olyan bonyolult lett volna, hogy egy örökkévalóság sem lett volna elég a magyarázatához, és mint ilyen, az ifjú hölgy rejtélyét a semmivel tette egyenlővé. Eképp a fiatalember, akit elfogott a félelem, hogy a legrosszabbtól kell tartania, elhagyta a házat, megkönnyebbülten vizsgálva az öngyilkosság lehetőségét. Csak a holdnak köszönhette, hogy a szokásos vacsoraidőben visszatért, mert a kikötő felé vette az útját, ugyanis a dagály már két mérföldnyire levonult. Fél évvel később hat hónapi kényszermunkára ítélték, a törvények tizennyolcrendbeli megsértéséért, amelyek közt a tolvajlás és a vonatkisiklatás is szerepelt. Ugyanennyit kapott a tudós is, akinek a tanácsait követte. Ám De Selby a szellem igazi támasza, föltéve, ha objektíven olvassuk /Főműve: A profán atlasz/. Explicit módon foglalkozik a gyásszal, öregkorral, szeretettel, bűnnel és halállal és a létezés egyéb kimagasló részeivel. Igaz ugyan, hogy hat sorral el is intézi őket, de ez annak a ténynek köszönhető, hogy 'lesújtóan esetlegesnek 'nevezi őket. Csak most jutott eszembe, hogy halott szereplő szerepeltetése nem is olyan új ötlet a XX. században. Ezt tette egy Erzsébet kori színműíró, meghalt apjának szellemével, William Shakespeare a neve. Az eddig legnagyobb ír regény amerikai kritikusa szerint a mű egy világlátomás, amit a legszélső körben tapasztalásunk mítikus határai zárnak le. /Regény és tapasztalat- Modern amerikai irodalmi tanulmányok, Modern Könyvtár, Európa Kiadó, Bp. 32.old / Hogyan tovább? Megkezdődik O'Brian magyarországi olvasata. Másfelől emlékeztetnék egy történetre. Tenesse Williams amerikai drámaíró és Gore Vidal találkozott a Manhattan Plaza Hotel Tölgyfa bárjában. A jelenlévő kritikusok Tenesse Williams szakmai bukását jósolták. Gore Vidaltól kérdezték, hogy a prognózis mennyire pontos. Vidal válasza -a lábnál ülő fekete kutyát nézve-az volt, hogy -'Kérdezzék meg a kutyát!' /Gore Vidal:Gengszterek, írók,professzorok,Európa Kiadó, Modern Könyvtár , Bp. 154 old/

 

 

Csarlie Parkőr

Németek figyeljenek az adójukra!

 

A házi sörfőzés olyan magától értetődő lehetne, akár a kenyérsütés. A kiskerti komlótermesztéshez is bárki hozzáfoghat, ha tudja, hogy csak a nőivarú növények használhatók. Csak bátran, sörrontó boszorkányt utoljára a középkorban égettek!

 

A maradék józan ész is elhagy (az a hetyke kis legény, kire Friedrich Engels Eugen Dühring úrral szemben hivatkozik), hogy borforrás idején sört emlegetek? Pedig a kizárólagosság kizárása ezt követeli. A borforrás idején, amikor is a gazda rá-rá jár a pincében dolgozó anyagra, jusson eszünkbe, hogy mi minden kell a végeredményhez. Ami, mint tudjuk, soha nem lesz kész igazán.

A jó bor a jövőnek készül. Ezért kell hozzá szőlő, tőke, kedv, permet, fokoló, kád,

 

 

A könyv megírásánál megkíséreltem az összes kémiai és műszaki folyamatot olyan világosan és egyszerűen ábrázolni, amennyire lehetséges, hogy különösebb előképzettség nélkül is érthetőek legyenek. Amennyiben egyik vagy másik olvasónak az ismertetett összefüggések túl komplikáltnak tűnnének, az még nem ok arra, hogy kedvét veszítse: az is jó sört főzhet, aki nem tud mindent tökéletesen, amit a könyvben leírtunk. Gyakran annyi is elegendő, ha tudjuk, hogy valamilyen témának hol nézhetünk utána. Így például a "Hiányosságok és hibák megszüntetése" fejezetet csak akkor kell elolvasni, ha ténylegesen kár állapítható meg.

 

Wolfgang Vogel

 

 

Ám a házi sörkészítés is felderít. Talán a bor és sör nagy vitájában, a derítés lehet a legkisebb közös nevező. A házi sörfőzésre most tekintsünk, mint egy romantikus antikapitalistára, aki az elidegenedett posztindusztrializmusból megtér. Mi más a filozófia, mint honvágy? – mondja oly költőien Novalis.

 

A témát alaposan tárgyalja Wolfgang Vogel: Sör házi készítése c. könyvében (Hogyf Editio, Budapest, 2004.). A mű eredeti címe: Bier aus eigenem Keller.

 

Az előszó, már fél siker: a szerző elmondja, hogy a sört nem csak a nagy sörfőzdék készítették azzal a céllal, hogy eladják, hanem otthon is főztek. A házi sörfőzés olyan magától értetődő, mint a kenyérsütés. Az élelmiszerkészítés növekvő technicizálása (a készen vett paprikában található karcinogén anyagoktól való növekvő idegenkedés) felerősíti a házi sörfőző kedvét, s az elérhető anyagi előny is kecsegtető, ha arra gondolunk, hogy a neves szakíró egy liter házisör árát uszke fél német márkában jelöli meg.

 

 

A sikertelen sörfőzési kísérleteket

 

gonosz boszorkányoknak tulajdonították, de nyugodjunk meg, utoljára 1591-ben égettek el egy sörrontó boszorkányt. A kérdés tisztázásához maga a nagy Pasteur járult hozzá híres szakmunkájával, melynek címe: Tanulmányok a sörről.

 

Pasteur bizony nem a bor példáján szerezte meg ismereteit a mikrobákról, amik az italgyártáson messze túlmenően a mai vegyészetben, biológiában és gyógyításban alapvetően fontosak lettek. Pasteur dolgozata alapján ma már tudjuk, hogy a sörrontó boszorkányok valószínűleg azon sörfőző mesterek áldozataivá lettek, akik trehányan és nem kellő tisztasággal végezték munkájukat.

 

 

Katherina, Martin Luther feleségének receptje

 

Hozzávalók: Maláta, komló, cukor, élesztő, két kifőzött pelenka. A cukrot nagy edényben feloldjuk, elkeverjük az élesztőt benne, ehhez adjuk a malátát, állni hagyjuk a cefrét, közben keverjük. Melegítjük, keverjük, állni hagyjuk... Szűrjük. Forraljuk. Most jön a komló, ezután pedig megint forrpontig főzzük, újra szűrjük. Ezért kell a második pelenka. Hűtjük.

"Egy-két nap elteltével felismerhetően elkezdődik az erjedés. A felszínen fehér, krémes réteg kezdődik, egy-két nap után fodrok keletkeznek, valóságos habhegyek. A felsőerjedésű élesztő most felemelkedik és a fodrokon ragadós-barnás felületeket képez. Újabb három-négy nap után a fodrok összeomlanak, az élesztőt egy lyuggatott merőkanállal leszedjük. A fickó sört tömlővel palackozzuk."

 

 

Komlót magunk is termeszthetünk,

 

az igazán jó fajták Ingolstadt és Tettnang környékén találhatók. A komlót (humulus) dugvánnyal is szaporíthatjuk. Ezek gyökérdarabkák vagy sarjak, melyeket a komlótermesztőktől lehet beszerezni. Termesztő-helynek szélvédett területet kell kiválasztani, támaszként legalább 6 méter magas rúd kell, amire a növény fekszik.

 

Kísérletező kedvű háziasszonyoknak fontos tudnia, hogy noha a komlónak vannak hím- és nőivarú egyedei, a sörgyártás szempontjából csak a nőivarú növényeknek van jelentőségük, mivel a virágzatot csak nem megtermékenyített állapotban szabad felhasználni. Ezért a hímivarú növényeket azonnal meg kell semmisíteni. Kiskertünkben a komlóterjesztő bölcsessége szerint kell eljárni, úgy, mint az apácakolostorokban.

 

Sörünk a malátától lesz barna. A sötét malátából barna színű sör lesz, ami a helyesen végzett malátázásnál és sörfőzésnél ízében is nagyon különbözik a világos sörtől. A barna sör önálló ital, nem csak optikai változat. Amikor úgy érezzük, hogy lepipáltuk az arab olajsejkek országban épített sörfőzdéket, igaz, ott alkoholmenteset gyártanak, jöhet a mustra.

 

 

Jó az, ami érdek nélkül ízlik

 

A sörvizsgálatok története olyan idős, mint maga a sör. Mivel minden időben voltak sörhamisítók, minden időben megkísérelték, hogy a sörhamisítókat lefüleljék. A sörről írt könyvek közt alig akad olyan, amelyik kihagyná a bőrnadrággal végzett sörvizsgálat történetét: "Sört öntünk egy padra, a sörvizsgáló urak ráülnek és az elkövetkező órákban teljesen a beható ízvizsgálatnak szentelik magukat. Ezt követi az analitikai vizsgálat. Az urak egyszerre emelkednek fel. Ha a pad az urak fenekére ragad, akkor a sör rendben van."

 

És ne feledje a söradóbevallást megküldeni a fővámhivatalnak – ha Ön történetesen Németországban lakik!

 

 

 

Csarlie Parkőr

Az étkezés világnézet kérdése

 

 

 

 

 

 

Csarli Parkőr

 

A forradalmak egy csendes, szelíd áldozatának ajánlom ezt a könyvet. Feledhetetlen édesanyámnak.

 

 

Ennek a könyvnek maga a sors adta a nevét. Bujdosó volt olyan időkben, mikor a halál fenyegetőzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvarházon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mikorra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kínzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása.

    Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról-napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek elnézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.

    Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fognak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni. Szóljon arról, amiről nem tudhat az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelküktől távol állt minden, ami magyar.

    Maradjon fenn könyvemben az, ami velünk vész el: egy halálra szánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkekben.

    Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem én nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.

 

Budapest, 1920. karácsonyán.

 

Tormay Cécile.

 

 

Budapest 1918. október 31-én.

Halottak napjára készült a város és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.

Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sírvirágos város a nagy, reménytelen ég alatt.

A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virágok hevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjszaka.

Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály "Nemzeti Tanácsa" a hatalmat!

Hát ide süllyedtünk? Ennyire jutottunk? Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem. Míg közben a szemem ellenkezve és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott vörös-fehér-zöld papírszalagok megismétlődő felírásait: "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács"...

Ki akarta ezt a tanácsot? Kinek kellett? Miért tűrik? Égetett a szégyen.

Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért. Ettől a gondolattól emlékezetemből egyszerre messze kicsiny fakeresztek merültek fel. Mintha felhők közül jöttek volna elő. Német katonasírok a Kárpátok alján, az erdélyi határon, a Duna mentén. A magyar föld védelmében: Gefallen fürs deutsche Vaterland...

     És most cserben hagyjuk azoknak a síroknak az anyját, a hitvesét, a gyermekét. Elöntötte a vér arcomat. Minden inog, még a nemzet becsülete is. És a hadijelentések is olyanok, mintha tántorognának. A Monte Asolonén hiába győznek tragikus hőseink. A velencei síkon már hátrál a hadsereg. A Duna, a Drina és a Száva mentén is. Itt a városban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károly "Nemzeti Tanácsá"-nak. Ocsmány tragédia! És az üres királyi váron, a hídfőkön a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne.

     Az Erzsébet-hídra értem. Rendetlen sorokban, lefegyverzett bosnyák bakák masíroztak el mellettem. Kis katonaládát vitt a legtöbbje a vállán. A ládák összevissza mozogtak a fegyelmet vesztett lépések szerint. A bakák éljeneztek és nem értettek az egészből semmit. De azért: zsivió! Haza eresztik őket! Mentek a pályaudvar irányába.

Szemközt, egy teherautó kanyarodott fel a hidra. A villanyos közlekedés szünetelt. Az autóé volt az egész híd. Kótyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy elszabadult, tüskés vadállat. Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta. Ordítoztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt. A gyerek kicsi volt, a puska nagy. Minden olyan visszásan és valószínűtlenül hatott. Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszanézett. Görnyedt, ösztövér hegyi paraszt volt. Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt. Megrázta a fejét és morgott valamit magában.

     Azután nem látszottak többé a bosnyákok. A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.

Az eső megint esni kezdett. A szegleten három ember bújt össze egyetlen esernyő alatt. Nagy cipőik mintha üresen álltak volna a vízben a kövezeten. A kabátjuk is olyan volt, mintha üres lenne. Ázott kalapjukról a gallérjukra csöpögött a víz. Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok. Ebben az órában harminc év óta, vagy még régebb idő óta, pontosan mendegéltek nap-nap után a hivatalukba. Most egyszerre kisiklott az út alóluk, nem tudták mitévők legyenek: Törvénytelen dolog ez... és a hivatali eskü, a tisztviselői lelkiismeret... Ha a megélhetési kérdés nem lenne! És a többiek? Ők talán bementek. A tanácsos urat kellene megkérdezni...

Tanakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek. Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés.

     A levegőben póznákra akasztott nyomtatványok úsztak. Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek. Úgy mentek, mintha kényszerben járnának és nem bírnának többé megállni és nem bírna többé közülük irányt változtatni senki sem. Az utca vége lökte az utca elejét. Egy óriás testű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan, himbálózva és éljenzett.

     Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza. De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett. És azért mégis volt, ami parancsolt neki. Hullámzása időnként szétvált és akadozó, kurta iramokban fölényes autók csúsztak át. Az autókban nemzeti színű szalagok, fehér őszirózsák és jellegzetes sémi arcok vonultak el. Mögöttük, az utca közén, mindég újra összefolytak az emberi testek.

     Letértem egy mellékutcába. Szemközt paraszt szekérke kocogott a kövezeten. Hidegkúti sváb asszonyok rázódtak rajta, vígan, szélesen, a tejeskannák között. Egyszerre, - nem vettem észre, honnan kerültek oda, három tengerész állta el a szekérke útját. Rosszképű legények voltak. Az egyik megmarkolta a ló zaboláját, a másik kettő már a kocsin állt. Hirtelen történt minden... Az asszonyok eleinte tréfának vették és a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze. De a tengerészek nem tréfáltak. Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot művelnék a világon, fényes nappal, a Belváros közepén, sok ember szemeláttára elvették a másét... Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott. Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt. Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek. Segítséget kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment. De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített. Az emberek úgy mentek odébb, mintha nem akarnának hozzáérni a más bajához, mintha a más baja ragadós lenne...

     Mindez olyan képtelen és csúnya volt. És nekem úgy rémlett, hogy valamennyien, akik arra jártunk, elvesztettünk valamit. Nem bírtam végiggondolni a gondolatomat. Hirtelen rendetlenség támadt a fejemben. A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiatal tisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyhakés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem összecsörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy födetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott mozdulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított bal kezét. Szegény kis hadnagy! Ekkor láttam meg, hogy a jobb karja tőből hiányzik. Most sem történt semmi. Az emberek megint úgy tettek, mintha nem látnának, mintha örülnének, hogy még nincsenek soron... Kusza és bomlott volt minden, mint egy félig éber lázálom, amelynek a valóságában nem hisz az álmodója és hánykolódva mégis nyöszörög bele.

     Mi történik ott?... A kezem megrándult, mintha valaminő reflexmozgásban a fejemhez akarna kapni. A térparancsnokság épülete mellett, a csupasz fák alatt, csoportba verődve, katonák álltak. Egy vörös-fehér-zöld zászló szövetjét tartották kifeszítve maguk között. Úgy tartották, mintha játszanának. És közben egy görbelábú, kócos kis ember a bicskájával sebesen nyiszálta ki a szövetből a koronát a címer fölül.

Senki se bántja! Odatartják neki... És ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha egy égési seb támadt volna a belsőmben és ezután minden fájdalmat okozott, ami kívülről hozzá ért...

Elfordítottam a fejemet, hogy ne láthasson az arcomba senki. Jó idő múlhatott el így, mire észrevettem, hogy milyen görnyedten állok. Kihúztam magamat és ekkor valahogyan egy szó került a fejembe. A szemem szedte le egy plakátról:

"Elvtársak"... A szociáldemokrata párt kiáltványa kapaszkodott előttem a falon:

"Munkások, Elvtársak! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba kergette az országot. A Nemzeti Tanácshoz csatlakozott katonai csapatok szerdán éjjel vérontás nélkül megszállták a főváros főbb pontjait, a postát, a telefonközpontokat, a térparancsnokságot elfoglalták és felesküdtek a Nemzeti Tanácsnak. Munkások, Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűleg vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy Ti együtt éreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát! A Magyarországi Szociáldemokrata Párt."

     Különösen hatott rám ez az írás. Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot. A munkások uralomra törtető pártja, első kiáltványában azt parancsolja: "Szüntessétek be a munkát!" Ilyen kezdet után vajon mit fog parancsolni holnap és mit azután?

Szemközt emberek jöttek. Munkások, akik nem voltak munkások többé: már nem dolgoztak. Katonák, akik nem voltak katonák többé: már nem engedelmeskedtek. Semmi sem volt az a tisztátalan erjedt levegőben, aminek látszott. A sok vörös-fehér-zöld zászló a házakon se volt a mi zászlónk. A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé. Csak az őszirózsák mondtak igazat... temetővirágok.

     Nem tudom, hogy miért gondoltam ilyesmikre. Talán nem is gondoltam semmit, csak úgy hirtelen ott volt mindez a homlokom mögött. Lassan mentem előre. Egyszerre, mintha megrebbent volna a szemem. Egy sötét, kicsi dohánytőzsde üvegezett ajtaján, kiakasztott újságok között, eperszínű, betegvörös cédula ötlött elém. Ez már vörösen mondta, hagy "Éljen a Magyar Nemzeti Tanács". És ettől kezdve mintha undok járvány lepte volna el a házakat, egyre több lett a vörös cédula és egyre bátrabb és merészebb a színük. Később tudtam meg, hogy a rémüldöző kereskedők kétszáz, sőt ezer koronát is fizettek ezekért a kirakat biztosításokért a "Nemzeti Tanács" pénztárába.

Egyik-másik bolt üvegtábláján a "Népszava" nagy plakátja látszott. Egy éjszaka alatt bejött a szociáldemokraták újsága a Conti utcából a belső városba és hirdetése jámbor polgári üzletek ablakából rivallta ki a ködbe, hogy: az írás!... A hirdetés nyomtatott szövegén egy mezítelen vörös ember emelte vörös kalapácsát az üvegen innen mozgó tömegre. Egy vérből fakadt rém...

     És a tolongó embereknek nem jutott eszükbe, hogy az a kalapács az ő fejüket akarja betömi. És a kereskedőknek nem jutott eszükbe, hogy az a szőrös, vörös kéz az ő pénzes fiókjukba készül belenyúlni. Ekkor vettem észre, hogy a baljóslatú plakáton, a vérből fakadt rém mellett, egy vörös munkás alakja vívódik a láncait szaggató rendőrrel.

Sajátságos kép... Hirtelen eszembe jutott a főváros államrendőrsége. Tegnapelőtt csatlakozott Károlyi úgynevezett "Nemzeti Tanácsá"-hoz. A híres budapesti rendőrség cserben hagyta hivatalos fogadalmát és a rombolókhoz állt. Csak most éreztem át ennek a hűtlenségnek a jelentőségét. Fázni kezdtem. A köd szitált, mintha meglazult volna a levegő. Köröskörül a házak falában is meglazult valami. Mintha omlás támadt volna, kísérteties vakolatpergést véltem hallani. A dolgok mélyéről jött ez a nesz és a koponyacsontom alatt is éreztem. Valami láthatatlanul düledezett ebben az aláaknázott városban.

"Magyar"... azután csend lett. Odébb folytatódott: "Nemzeti"... és megint elölről kezdődött, utcahosszal, véges-végig. Ráeszméltem, hogy a szemem, akaratomon kívül állóan, ismét csak olvassa a papírszalagok felírását.

"Nemzeti Tanács"... De hát mit akar ez a sötét " társaság? Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni? Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne: "az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felszabadítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociálpolitikát"... Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem! Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el? Az antant hatalmak titkos szövetségesei dolgoznak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban gettó nyelven kürtölik, hogy "ezt a Magyarországot megmentő és népet felszabadító programot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja ".

     Ki mondja ezt? Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének?... Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza? Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi-Kunstätter Zsigmond? Fényes László és Böhm Vilmos, Batthyány Tivadar gróf és Biró-Blau Lajos? Ábrahám Dezső, Garbai Sándor és Garami-Grünfeld Ernő? Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende-Schwarz Pál és Müller Ernőné? Jánosi Zoltán, Purjesz Lajos és Weltner Jakab?

"Tizenegy zsidó és nyolc bűnös magyar!

     Mondhatatlan szégyen kínja szállt fel bennem. Úr Isten, de hát hol van a király? Hol van Hadik gróf és kormánya? A tisztikar, a még hű helyőrség? Hát nincs többé ököl? Nincs aki közéjük üssön? A király Gödöllő után most Bécsben tétováz. Hadik tétlenül hagyja múlni az órákat. A hivatalnoki kar nem teszi le a tollat, engedelmesen belehajtja fejét a szégyenletes új járomba. És ami a legsúlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, hogy meg se kísérli kihúzni. Nincs ellenállás sehol. Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítették ezt elő. Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar. És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után. Feltarthatatlanul bomlik az ezeréves szőttes.

     Lázas sietség támadt az agyamban. Szinte futásnak eredt benne minden gondolat és félőrült hajszában keresett valakit. Valakit - aki még össze bírná markolni az iszonyatos bomlást. Tisza István. És csendesen, beismerően megkövettem, amiért olykor elítéltem, olykor nem értettem őt. Hogy szenvedhet most! Vajon mit gondol magában?

A Ferencrendiek temploma alatt a falhoz szorított a tóduló tömeg. Nem bírtam mozdulni. Előttem a tolongáson, mint a vakondok, apró rikkancsok fúrták át, magukat. Pajeszes galíciai fiúk, akik ott voltak és még sem látszottak, akiknek az útját csak a félrehúzódó emberek vállmozgása jelezte, mint valami felszínen haladó vakondtúrás. A fiúk verseket osztogattak, melyeket a "Népszava" nyomdája nyomtatott. Alázatos, szívós tolakodással osztogatták és a közömbösöknek a zsebükbe dugdosták a papirosaikat.

     Beteg zsivajjal volt tele a levegő. Az utca végéből éljenzés hallatszott. Egy teherautó dörömbölt a térparancsnokság felől. Szétvetett lábbal, fegyveres tengerészek álltak rajta inogva. Vörös szalagok virítottak a zubbonyukon és bőgve énekeltek. Az autó nyomán egy iskolásfiú futott és nagy puskát húzott maga után az aszfalton. Katonák, diákok, lompos asszonyok özönlöttek. A forgatagban két úr sodródott mellém, a templomfal tövéhez. Hallottam, amit beszéltek. Az egyik feltűnően izgatott volt: - Egészen megbízható forrásból tudom. A külvárosokban fosztogatnak. Angyalföldön is. A raktárak, és Csepelen is... Károlyi ügynökei tegnap éjjel felfegyverezték a fegyvergyári munkásokat. Harmincezer felfegyverzett munkás. A pályaudvaron pedig lefegyverezte a csőcselék a katonaságot.

Egy szó se igaz az egészből, - mondotta a másik. - Rend van mindenütt. A posta, a telefon... A vasutasok is csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz. Az egész sajtó velük van és a közvélemény is... Simán megoldódott a helyzet. Megalakul a Károlyi-kormány, aztán rend lesz... Lovászy, Kunfi, Jászi, Garami... Bele kell nyugodnunk. Csakis Károlyi hozhat még jó és gyors békét.

     - Honnan tudja?

- Hát az újságok... És Károlyi is nyilatkozzott. Nagy összeköttetései vannak az antanttal.

Olyan türelmetlen lettem, hogy nem voltam képes tovább figyelni. Egérutat kerestem a tömegben. A tolongás lazult. Egy részeg katona tántorgott el mellettem. Tiszti őrjárat fordult ki a Szép utcán és elállta a katona útját.

Fiatal zsidófiúk voltak valamennyien. Az egyik harsány hangon kiáltotta: A katonatanács nevében! A részeg ember kelletlenül engedelmeskedett.

     Egyszerre eszembe jutott: több nap előtt hallottam valamit arról, hogy Károlyi emberei katona- és munkástanácsokat szerveznek. Éjnek idején, iskolaszobákban, vívótermekben üléseznek a tanácsok. És ez Magyarországon történik! Itthon, minálunk... Lassú borzadás futott át rajtam. "A katonatanács nevében"!... úgy hatott ez, mintha Trockij Oroszországa kiáltott volna bele a pesti utcába.

A fejem mellett egy félig letépett plakát vinnyogott a szélben. "A Nemzethez"... Megszaggatva József főherceg vészkiáltása haldoklott a kormos falon. Sebesen magam mögé néztem. Vajon olvassa-e kívülem más is? Nem, senki sem állt meg. Pedig milyen temérdek sok volt az ember. És egyre több lett. Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, amely éveken át bekapott minden galíciai bevándorlót és most émelyeg. Rettentően émelygett. Szíriai arcok és testek, vörös plakátok és vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kavarodtak a szabadkőművesek, a feministák, a szerkesztőségek, a galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és a dob utcai gettó nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére.

     Mint egy gonosz varázslatban, láthatóvá lett a láthatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök. Szellőzetlen lakások mocskos szaga terjedt. Ajtók nyíltak, amelyek eddig csukva voltak.

Oroszország! Nagy elkárhozott rejtély... Vajon így kezdődött-e ott is?... Undorodtam lélegzeni és összehúztam magamat, hogy elmenőben ne érjen hozzám senki.

     A Rákóczi úton fegyveres őrjárat cirkált. A katonák nemzetiszínű szalagot viseltek a sapkájukon és én mégis idegeneknek éreztem őket. Ezek már felesküdtek Károlyi Nemzeti Tanácsának... Züllötten néztek ki. A puskájuk csövébe őszirózsák voltak dugdosva. Az egyik ablakból fehér virágot dobált le egy keletiesen kövér asszony Egy fiatal leány jött szembe. Ez magyar volt. Őszirózsákat osztogatott és mosolygott. Árnyékos turáni szeme gyerekesen fénylett: - Éljen a független, önálló Magyarország! Rábámészkodtam. Ilyenek is vannak. Sokan, talán nagyon sokan. Szánalmat éreztem. Ezek a 48-as szabadságharcot élik ebben a förtelmes paródiában. Kossuth álmának a megvalósulását álmodják. Szegények! (ők még szegényebbek, mint amilyen én vagyok.)

     A leány felém is nyújtott egy szál virágot és közben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába erőltettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a földön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillantottam. Hórihorgas suhanc sebesen csirizelte a falat és megint új plakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.

     Katonák! Ti a legnagyobb hősöknek bizonyultatok "az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívott becsületeteket... Tartózkodjatok a szeszesitalok élvezésétől... fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvözlettel. Heltai s. k. városparancsnok."

- Hát ez már megint kicsoda? - kérdezték eggymást az emberek.

- Városparancsnok?

- Ez a Heltai vajon a Hecht Adolf fia?

- Az bizony, - hallottam a hátam mögött.

     A kócos görbelábúak nevettek maguk között:

A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban. Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális újságíró, kinevezéseket ír. Heltai, a Hecht Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.

Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés. Segítségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti sváb asszonyok, mikor megrabolták őket. De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban? Talán nevettek volna, talán elfogtak volna. Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél. Egy pillanatig az emberekre meredtem, aztán összeharaptam a fogamat. Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek. És megint mentem odébb.

     Az Asztória előtt megrekedt a tömeg. Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából, idejött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára. De azért az Asztória körül még mindig töméntelen kocsi és automobil várakozott. Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába. A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök külsejű emberek lótottak ki-be. Rendőr nem volt sehol. A tömeg pedig veszedelmesen nőtt. A Rákóczi úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten. Az erkély alatt felágaskodott a feje. Egy ember ült a többiek vállán. Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.

- Hadikot elcsapták! Hadikot elcsapták! Kárrolyi a miniszterelnök...

- Valaki beszélni fog - mondotta egy kis zssidóleány és közben szörnyen tolakodott. Fenn az erkélyen egy csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között. - A Landler Jenő! - kiáltotta a leány elragadtatottan. Egy katona visszalökte. - Mit töri magát úgy? A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek.

Valami Lovászy Márton, meg Pogány nevezetűek. Ebadta nagy szájuk volt. De szépen szavaltak és mindent odaígértek.

     A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna. - beszéljen már! Halljuk! - És valamennyien felfelé néztek. Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.

Messze álltam, a túlsó oldalon. Csak összefüggéstelen szavak vetődtek el hozzám: független, önálló Magyarország... demokrácia... szociális reformok... internacionális plattform... a háború... idegen érdekekért... Vágóhídra vittek bennünket az urak!

- Pedig ez a kövér éppen oda való, - mondottta a katona megvetően. A körülállók nevetni kezdtek. Egy iparos külsejű ember összecsucsorította a száját és élesen fütyült.

- Elég volt. Újat mondjon! Hallgasson!

Kiáltozták többen az erkély felé. Ebben a pillanatban valami váratlan történt. Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta bele a tömegbe. Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.

- Ő okozta a háborút! Éljen Károlyi! Vesszeen Tisza! - A túlsó szegleten is ugyanezt kiáltották és egy rekedt hang felordított:

- Éljen a forradalom!

Összerezzentem. Így nyíltan, az utcán először hallottam. A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő. De a kiáltás elgurult. Nem volt visszhangja.

- Le a királysággal! - Ez tetszett a csőcseléknek. Új volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha. Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta. És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.

     A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították utca hosszat: - A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot.

- Éljen a köztársaság... Még csak kísérlet volt, nem hatott. Senki sem lelkesült. Valaki elkiáltotta magát. - Gödöllőre!

A Versailles! A Versailles!...Ezt üvöltötte százharminc év előtt az éhező párizsi csőcselék és Budapesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: Menjünk Gödöllő ellen. Senki se mozdult. - Azt mondják tízezer felfegyverzett munkás vonul oda... Szégyent éreztem. Ez a hír nem magyar pszichéből termett. Fegyveresek, gyerekek ellen. - Nem igaz... A király gyerekeit úgy is megszöktették... Csak félig hallottam a beszédet. Szegény kis gyerekek... Mintha kergettek volna, menni kezdtem a körúton, a Gránátos utcán, a Szervita téren át a Lánchíd felé. Ekkor már az utcákon fogdosták el az autókat fegyveres tengerészek. Kidobták a benne ülőket és elhajtottak. Hirtelen ment. A hídon nagy teherautók száguldoztak. Szuronyos katonák álltak rajtuk. Kocsik ügettek. A kocsik is tele voltak fegyveres katonákkal. Még a felhágón is lógtak a katonák. Lövések dördültek. Egy részeg ember furcsa, botorkáló hangon énekelt:

- Éljen a forradalom, éljen a spritzer... Lealázóan undorító volt az egész. Menekülni szerettem volna, hogy ne lássak, ne halljak semmit. Haza vágyódtam. Haza, a hűvösvölgyi házba, az erdők fölött, a hegyek közé.

Az Alagút előtt egy katona kincstári puskáját árulta a járókelőknek és öt koronát kért érte. Egy másik a rohamkését kínálta.

     Az Alagúton túl olyanformán éreztem magamat, mintha a világ másik oldalán kerültem volna elő a hegy alól. Ott csendes volt a város, olyan csendes, hogy a lépésem visszhangját hallottam a budai utcán. A Vérmezőnél, a Várhegy tövén békésen gubbasztottak a földszintes házikók. Majd csak holnap, a reggeli kávénál fogják elolvasni az újságban azt, ami történt.

Az egyik alacsony ablakban virágcserepek álltak a fehér függöny szárnya között. Odabenn a szobában óra ütött, de nem bírtam megszámlálni, hogy hányat. Egy fiatal leány kicsi piros kannából öntözni kezdte a virágokat. Tegnap is bizonyosan ebben az órában öntözte és számára az élet holnap is ugyanígy lesz. A Duna túlsó partján pedig azt ordítják, hogy: - Éljen a forradalom!

Forradalom... Őrültség! Mire való lenne most egy forradalom? Nem, ezt senki se veszi komolyan, még azok se, akik csinálják. Őrültség! Jól esett ezt a szót megismételnem és biztatni kezdtem önmagamat. Semmi sem lesz belőle. A magyar faj nem forradalmár, - a magyar szabadsághős! Ezer év óta minden kitörésünk szabadságharc volt. A szabadság pedig itt van: a nemzet ölébe hull az önállóság magától...

     Az egyik városmajor utcai házban már lámpa égett. A függőlámpa alatt, kerek asztal körül, békésen ültek emberek. Ezek nem tudnak semmit... Valamelyik udvarban harmonikáztak. A kedélyes külvárosi zene és a hosszú néma gyaloglás fáradtsága elzsibbasztotta bennem a túlsó part zilált képeit. Eltávolodott minden, ami az előbb még kínozott és a függőlámpára és a harmonikára gondoltam.

A köd egyre sűrűbb lett az alkonyatban. Mire a régi katonatemetőhöz értem, már szinte feloldódtak benne a dolgok körvonalai. A horpadt sírok felett, a sok kicsi korhadt fakereszt között kísértetiesen foszlottak bele a sírkövek a ködbe. Pesten még sűrű piszok volt a köd, itt kinn már szépség lett belőle. Mostanában Pesten mindenből piszok lesz, ami kinn az országban szépség...

     Már megint nem figyeltem az útra többé, amelyen jártam. Fejemben kapkodva kínlódtak a gondolatok.

Képtelenség, hogy egyetlen város néhány zugutcája csináljon forradalmat, mikor egy egész ország nem akarja... Magam sem tudtam, hogyan, egyszerre a Démonokra, Dostojewsky csodálatos regényére kellett gondolnom. Eszembe jutott a tavalyi tél. Egy estély. Oroszországról, Leninről , a bolsevizmusról beszéltünk, és én megkérdeztem Károlyi Mihály egyik rokonát, mi gondol, olvasta-e valaha Károlyi a könyvet?

- Hogyne, nagyon szereti. Ő adta kölcsön neekem is. - Károlyiról ekkor már különös dolgokat beszéltek. - Abból tanulja, hogyan lehet forradalmat csinálni?

- Kérdeztem, de senki se felelt...

     Egyre lassabban, fáradtan mentem előre. Az út mentén kábult egy formasággal jöttek elém a lombtalan, öreg gesztenyefák és közben szinte megelevenült emlékezetemben Dostojewsky könyvének kis orosz városa melybe ő komor zsenijével belevitte az egész nagy Oroszország képét Svájcból hazatérő ifjú forradalmárok verődnek össze a városban. Ennek a beteg fiatalságnak hatalomra éhes démoni vezére felbomlasztja a meglevő rendet és szervezi a rendetlenséget. Tüdővészes diákokat, alkoholistákat vérbajos degeneráltakat, öngyilkosjelölteket, meghasonlottakat, orgyilkosokat és gyáva kétségbeesetteket gyűjt maga köré és a kiválasztottakból egy ötös csoportot alakit. Aztán elhiteti velük, hogy megszámlálhatatlan ilyen csoport várja felkészülten a forradalmi jeladást. Mikor pedig öt ember ingadozik, akkor egy gyilkosságot követtet el velük, hogy a közös bűn tudatával egymás kérlelhetetlen őrzőivé tegye rabszolgáit. Parancsára majd ők fogják a tüzet megrakni... A forradalom szereplői együtt vannak és előföltétele készen áll. És jönni fog a felbomlás, a terror, a rémület és a megfélemlített, kifosztott emberek lelke elkészül arra, hogy mindent eltűrjön és mindenkit teljhatalmú urának ismerjen el, aki rendet, akármilyent is, csal rendet teremt. Az élelmeseket magunkhoz vesszük, az ostobákon lovagolunk. Ilyesfélét mond Dostojewsky démoni hőse. A Nemzeti Tanács tizenegy internacionálistája hasonlót gondol. Az élelmeseket magukhoz veszik Károlyi hátán pedig fellovagolnak a hatalomra! Mert Károlyi ennek a tanácsnak csak eszköze. Hogy ki a démona, még nem tudom.

Fel a hatalomra!...De nem fognak odajutni! Néhány elszánt tiszt pár száz emberrel még rendet teremthet. A "nemzeti tanács" is csak egy "ötös csoport". Az egyetlen az országban. Ma még nincs több. Ha letartóztatják őket, visszaözönlik a szennyvíz, amelyet felkavartak, hiszen nem köti össze őket se közös becsület, se közös bűntudat.

     Napóleon mondta egykor, hogy néhány ágyúlövéssel megállította volna a nagy francia forradalmat. Ezeknek egy sortűz is elég. De, hol van az, aki ma sortüzet vezényel?

Az Ördögárok hídja elé értem. És a ködben a híd íve úgy nézett ki, mintha nem támaszkodott volna partokra. A köd mélysége és magassága között úszva rejtélyesen a semmiben. Tompa, szürke fátylak mögött, álomszerű titok volt az erdő a hegyek oldalán. És az út menti fák, csipkés ködvirágzás az alkony hátterén.

Hang nem hatott át hozzám. Csak a lépésem alatt visszagördülő kő ütött lucskos, csattogó zajt mögöttem. Egy ág roppant az erdőn, mintha csontvázujjak hajlították volna hátra egymást, tehetetlen kínban... Ha ma éjjel sem tartóztatnák le Károlyit és társait? Megint eszembe jutott Dostojewsky regénye és a gondolataim közül megfoghatatlanul, hirtelen előjött egy rekedt, gonosz emberi hang kiáltása: "Vesszen Tisza!..." A köd nyirkos hidege átjárta a csontjaimat. Belső fázást éreztem... "Vesszen Tisza!" Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyelműen politizáló szalonok és a sajtó majdnem valamennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és padláslakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmat nem ismerő következetességgel folyt a munka és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza élete ellen tör. Szabad préda a léte. A lelkek készek. Az utca csőcseléke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen Tisza! Nem tágított többé mellőlem a förtelmes kiáltás emléke. Végtelen nyugtalanság fogott el.

     Napok óta nem beszéltem senkivel, aki Tisza környezetéhez tartozott. Itt van-e? Elment-e? Bár elment volna!... És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utánam, mint egy rossz szándékú csavargó. Jött és gyötört és én nem bírtam többé szabadulni tőle.

Éjszakára még nehezebb lett a köd a ház körül. Szemközt nem látszott az erőd és a hegy éle sem látszott. Túl, messziről a város irányából, elvétett puskalövések hallatszottak.

A sötét hidegben olyan magányossá lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből. Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt. A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd.

     A telefonközpont nem felelt. Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban. Odakinn köröskörül puskalövések dörrentek a hegyek alatt. Most már jöttek felénk. Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver. Aztán még egy. Ez a közelben volt! Egy golyó belevágódott a gesztenyefába az ablakom alatt. Szokatlanul, idegenszerűen hatott. Egy pillanattal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez más valakivel történt volna. Mintha nem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam volna róla.

Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom ne legyen céltábla és a sötétben letapogatóztam a földszintre, Anyám ajtajához. Az ajtó alatt keskeny fénycsík látszott a parketten. Ő is ébren volt. Benyitottam, egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken. Az ajtónyílásra visszafordult és tekintetünk találkozott. Egy darabig nem szóltunk. Odakintről semmi sem hallatszott többé.

- Hát már nem lövöldöznek? - kérdezte kis vvártatva Anyám, azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, mikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá.

- Majd csak elmúlik. Ezt is át kell élnünk,, mondottam, hogy valamit mondjak,

     Anyám egy kicsiny, fáradt mozdulatot tett, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet. - Vigyázz, hogy meg ne hűlj, hideg van...

Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott. Valami eszembe jutott. Ha betörnének...

- A pénzt kellene eldugnunk. Minden eshetősségre... Most nem kapunk másikat, ha elvinnék. Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám.

- Persze... És már átjött ő is a régi világgból, a védettségből, a biztonságból az új világba, a védtelenségbe, a bizonytalanságba.

A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt. Közben kétszer is félbehagytam. A kapu táján megint beszéltek kinn az úton. Hangok hallatszottak, hosszú tanakodás... Lépések mentek odébb. Óvatosan indultam fel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van.

A szobám mintha kihűlt volna, mialatt lenn jártam. Úgy rémlett, mozdulatlan fekete víz fog körül, éreztem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is. Sokáig álltam egy helyben. Odakintről ezalatt szüntelen haldoklás hallatszott be hozzám. Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta lombját. Dermedt megadás. Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka... Suhogó, csörgő, halk, kísérteties nesszel volt tele a levegő. Mintha óvatosan sokan járnának a kertben és lopódzva vándorolna elfele az erdő.

     Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg. Elmegy az ősz a hegyekről , lassan, éjnek idején. És reggelre nem lesz itt többé. A tél pedig jön feltarthatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is.

Mi vár reánk?

A láthatatlanban, mint az idő ketyegése szüntelen, ájult nesszel hullottak a levelek. Lövés dörrent valahol messze. Egy kutya vonított a kertek alatt. Furcsán ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házánál... Megint valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött. Egy eliramló kis őrültség. Egyszerre nem bírtam többé elhinni, hogy kutya vonít. Az éjszaka vonított egész Magyarország felett.

 

November 1.

Reggel megtudtam, hogy Tisza Istvánt megölték... Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, követelődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról.

     A csengés megszűnt. Jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át kinéztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Megismertem Géza testvérem hangját. A városból beszélt és tudakolta, hogy van Anyánk, hogy telt el az éjszaka? Odabenn egész éjjel lövöldöztek, fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.

Megint az előbbi furcsa, belső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Egy szörnyű szerencsétlenség előérzete szorította össze a torkomat.

- De hát mi történt?

- Szegény Tisza István...

     Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Mereven, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néztem, mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni. Egészen elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.

A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatásomból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: - Ó az egyetlen halottja a forradalomnak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és... a felesége és Almássy Denise előtt agyonlőtték. Gazemberek!

A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.

     Szegény emberi teremtés! Elhagyatott magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egyedül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzongás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedés és utolsó pillanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgáltatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támad ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarországon minden súlyt visel, akit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a felelősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt Eddig egy ember bírta, vajon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehezedik amit eddig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek Nagy örökhagyó kicsiny örökösei... Én is, mások is, mindenki, aki magyar.

     Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos mint a régi Magyarország. Gondolatomban rejtélyesen kezdett összekapcsolódni a két fogalom. Olyan ellenállhatatlanul kapcsolódott, hogy szinte egynek éreztem és nem bírtam egymástól különválasztani. Megölték!

Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik, minden magyar házban véges végig az országon minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.

Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szanaszét a földön. Nem szóltam neki, pedig talán várta, mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szemtelenül nevetett. Tegnap még nem mert volna ilyet tenni. Mára már ide is kijutott a változás. Milyen hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek egy ilyen útra.

     Felszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hírlap, a Pester Lloyd... egynek sem volt gyászkerete. Szomorú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hírlap riadóval ünnepelte az úgynevezett "Nemzeti Tanácsot" és Hatvany báró Pesti Naplója mámorosan tobzódott a "forradalom" győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.

A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom mar elhúzódott és újra belenyilall a lelkembe szerencsétlenségünk tudata. Hogy fogom Anyámnak megmondani? Lassan, tépelődve mentem át a hallon, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdően nézett rám, mintha várt volna valamit.

     - Nos? Mi történt?...

Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom, hogyan, már ki is mondtam: - Megölték Tiszát! - Röviden hangzott, mint amikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.

Sohase fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas elváltozást Anyám arcán. Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott: - Mi lesz velünk... Nem szavak voltak ezek, zokogásból lett az, amit mondott.

Szinte elakadt a lélegzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét. Aztán sokáig hallgattunk.

- Hogyan történt? - kérdezte végre olyan báágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.

- Katonák... És odaadtam neki az egyik újsáágot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: -... "Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmat... Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa." - Fordítok a lapon: - "A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz. A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villamoskalauzok..."

     "Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügyminiszter lemondott."

Összevissza hírek következtek. Bécs: Ausztriában is felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésével. A külügyminiszter Adler Viktor szociáldemokrata képviselő lett.

 

Csarli Parkőr

 

 

 

Petelei István: Búcsújárás

Lazi Kiadó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Ma sem lehet újságírónak ennél fontosabb, pontosabb belső parancsa, szakmai hitvallása. pedig jóval több mint száz év eltelt, mióta Petelei István ezt a "sarkalatos lapszerkesztői, publicisztikai elvét" megfogalmazta. Újságírói ars poeticája mellett mindvégig kitartott, és minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a napi aktualitásokhoz kötődő írások, a kérészéletűnek vélt újságcikkek ennyi idő után is értékesek, érdekesek, sok tekintetben időszerűek.

Fél esztendeje, amikor születése 150. évfordulóján Petelei István életműve ismét a közfigyelem előterébe került, méltatói többnyire szépírói erényeit, novellista remekléseit hangsúlyozták. Kevesebb szó esett arról, hogy újságíróként is kiemelkedőt, maradandót alkotott. Most erről győz meg egy máris ritkaságnak számító kiadvány, amely a kötet anyagát válogató, az előszót író Kozma Dezsőnek, illetve a könyvet megjelentető Magyar-Örmény könyvtárnak köszönhető. A fenti címmel 2002-ben jelent meg Budapesten 200 számozott példányban. feltételezhetô, hogy Erdélyben az író életének fôbb színhelyein, elsősorban Marosvásárhelyen és Kolozsváron, nagy kereslete lett volna. Így ennek az ismertetőnek inkább hírközlő, mint olvasmányajánló szerepe lehet, de jó tudni, hogy létezik egy ilyen válogatás is.

A Petelei-örökség kiváló ismerője, a kutatóként, monográfiaszerzőként is jeleskedő kolozsvári egyetemi tanár, Kozma Dezsô ezúttal a kincses városban egy évtizeden át, 1880 őszétôl 1991-ig újságíróskodó, megannyi írói álnéven - Egy pártoló tag, -g., István, n, - n, -n., (n), Öreg, -p, Polgár, Sz., Sz-g., Szúnyog, T. Tóbiás stb. - jelentkező P. I. tárcáit, más jellegű cikkeit gyűjtötte egybe és tette hozzáférhetővé kötetbe foglalva az érdeklődők számára. Alaposan dokumentált, átfogó bevezető tanulmánya nem csak a hírlapíró Petelei munkásságát méri fel, tágabb kitekintésben színes szellemi korrajzot is fölvázol, jelentős sajtótörténeti adalékokkal is szolgál.

Párhuzamot vonva a szépíró és a publicista tollforgató írásai, ténykedése között, Kozma kiemeli, hogy P. I. azonos műgonddal, a szépség egyazon áhításával csiszolta novelláinak és hírlapi cikkeinek csipkefinomságú mondatait. A téma pedig mindkét vonatkozásban egy tőről fakadt. Petelei bejárta a Székelyföldet.

"Változatosságot elsősorban az erdélyi barangolások, az erdélyi falvakat, városokat feltérképező "tekergések" - számos beszámolója felett olvasható kifejezése - jelentettek számára. A hajdani erdélyi kisváros a Maros mente, a gyergyói havasok, a Mezőség, Kalotaszeg és környéke, a polgárosodás útját kereső, akkor 40.000-50.000 lelket számláló Kolozsvár lesz majd írói élményeinek színhelye, ihlető forrása. Mint újságíró és szerkesztő egy évtizeden át kereste-kutatta a vidék, Erdély társadalmi és szellemi felemelkedésének lehetőségeit, szorgalmazta a műveltség itteni kereteinek, fórumainak megteremtését" - olvasható az Előszóban.

Petelei neve főként három laphoz, a Kelethez, majd az azt folytató Kolozsvári Közlönyhöz és a Kolozsvárhoz kapcsolódik. Azok hasábjairól került a kötetbe 44 írás. A válogató két fejezetcím alá csoportosította a cikkeket. Alulírott figyelmét leginkább az Erdély bajai, az Irodalmi szociográfia, A művelődés műhelyei és a Tudósok, művészek mindennapjai címû ciklusok ragadták meg, mindenekelőtt lokálpatrióta mivoltában és szakmai vonzalmai miatt. Mezőségi útijegyzetei, a Kemény Zsigmond Társaságról írt beszámolói, a Bolyaiaknak, Szentgyörgyi Istvánnak szentelt sorai valószínűleg más helybéli olvasók szívét is megdobogtatnák.

 

"Művészlélek, poéta volt" - jellemezte Peteleit egykori szerkesztőtársa, Gyalui farkas. Ironikus, a közért kiálló, harcos újságíró volt, derül ki róla Kozma Dezső esszéjéből, és a cikkgyűjteményből. Olyan igényes szerkesztőként dolgozott, aki nem ismeri a zsurnalizmus felületességét. igényessége, műgondja a hírlapírás legjobbjai közé emelte. A kötet arra késztetheti a rövidpróza barátait, hogy Petelei István novellagyűjteményeit is újra elővegyék.”

 

N. M. K.

Összeállította : Csarli Parkőr

Kerekes Tamás

 

A kiadó:

Szűk mederben lefolyt, de mély és tartalmas élet jutott osztályrészéül a századforduló egyik legkiválóbb erdélyi írójának, a novella meste-rének, Petelei Istvánnak. Egész életében kerülte a feltűnést, beérte az erdélyi vidéki város kör-nyezetével, elvonult dolgozószobája magányába vagy a szovátai erdőkbe. Kolozsvárott politikai lapot szerkesztett. Inkább dolgozott, mint szerepelt, de a kolozsvári művelődési mozgalmakban ott volt mindenütt, ahol munkájára szükség volt. Élete virágában azonban súlyos betegség támadta meg, ezért visszavonult Marosvásárhelyre, nyáron Szovátára, s ott írta finom művű novelláit.

 

A rövid próza kiváló művelője volt, a tárcanovella egyik megteremtője. AMaros mente romladozó udvarházainak belvilágát, a kurtanemesek, parasztok életét, az erdélyi kisvárosok, mezőségi falvak mindennapjait, a megszomorodottak és elesettek életének apró eseményeit rajzolgatta míves gonddal, a félresiklott sorsok és szenvedő lelkek kötötték le figyelmét elsősorban.

 

Emberi-írói alkatának meghatározó jegye volt a tragikumra való ráhan-goltság, a sötét színek iránti fogékonyság. Akik felfigyeltek rá, a lélekrajz kimunkáltságát méltányolták novelláiban, ugyanis a nagy erdélyi előd, Kemény Zsigmond pszichológiai analízisét folytatta, az élet legbensőbb titkaira, a lelki összetörtség halk rezdüléseire figyelt. Novellisztikájának éppen ez a legelévülhetetlenebb értéke: az egyéni és szociális tragédiák leheletfinomságú lélektani elemzése.

 

Irodalomtörténetünk a legjelesebb elbeszélők között jelölte ki helyét novellairodalmunkban, s e kötet remélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy ez ne csak az irodalomtörténetben éljen így, hanem az irodalmi köztudatban is.

 

 

 

Az LSD története

 

Gyógyszertől kábszerig

 

Az LSD felfedezése és betiltása

 

Az anyarozs származékait kutató A. Hoffman a negyvenes években a Sandoz laboratóriumában április tizenhatodikán megszakítja munkáját, ugyanis könnyű szédüléssel vegyes nyugtalanság szállja meg. Otthon lefeküdt, bódulatszerű, de nem kellemetlen állapotba merült, amire élénk fantáziálás volt a jellemző. Az alkonyatban csukott szemmel, szakadatlan fantasztikus, rendkívül plasztikus képek, és intenzív, kaleidoszkópszerű színes forgatag lepi meg. Majd ez az állapot két óra múlva eltűnt. A komoly tudós, a kutatóvegyész Hofmann arra gondolt, hogy az ujjbegyére került néhány csepp és ezért önkísérletre szánta el magát, bevett 0,25 mg vizes oldatot. A laboratóriumból az asszisztensnek kellett hazakísérnie. Idézet a naplóból: A szédülés és az eszméletvesztés érzése időközben annyira erőssé vált, hogy képtelen voltam egyenesen állni, és le kellett feküdnöm egy szófára. A környezetem ijesztő módon elváltozott. A szobában minden forogni látszott, és a jól ismert tárgyak és bútorok groteszk, többnyire fenyegető alakot öltöttek. Minden folyamatosan mozgásban volt, mintha élne, és mintha belső nyugtalanság töltené el. A szomszéd gonosz, alattomos boszorkány alakját öltötte színes pofával. Hiábavalónak tűnt az akaratom minden erőfeszítése arra, hogy feltartóztassam a külvilág széthullását és énem felolvadását. Egy démon költözött belém és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim ás a lelkem felett. E kísérlet során bizonyosodott be, hogy az új anyag-az LSD-rendkívül pszichoaktív szer. Hofman szerint nem volt tudomása arról korábban, hogy létezne olyan anyag, ami ilyen kis mennyiségben mélyreható drámai változáshoz vezetne a külső és belső világ megítélésében. Ráadásul nemcsak hogy nem okozott másnaposságot, hanem a tudós a szer bevétele utáni napon remek fizikai és lelki állapotban érezte magát.

Kísérletek az újjonan felfedezett LSD-vel

Az állatkísérletek nem sokat mondtak a szer pszichikai hatásáról, egereknél csak mozgászavarok voltak megfigyelhetők. Ám azt észrevették, hogy az LSD-vel kezelt macska retteg az egértől. Vizsgálták a szer mérgező hatását. A szerző szerint nem ismeretes olyan eset, mely az LSD mérgezés közvetlen következménye lenne. Ám az LSD veszélyessége nem annak mérgező voltából, hanem pszichikai hatásainak idegenszerűségéből és kiszámíthatatlanságából ered. Hamar rájöttek arra is, hogy az anyag hallucinogén hatása mellett az agy neurofiziológiai funkcióit is befolyásolja. Megkezdődött a komoly kutatás és az LSD származékok előállítása a Sandoz laboratóriumában.

Az új szer alkalmazása a pszichiátriában -kezdetben-biztató volt.

A hatása hasonlított a meszkalinra, amit az indiánok szakrális drogként használtak, csak éppen az LSD tízezerszer hatásosabb volt, mint a meszkalin. Az LSD pszichofarmakonok között egyedülálló hatáserőssége nem csupán mennyiségi szempontból jelentős, hanem az anyag fontos minőségi jellemzője is, hiszen benne rendkívül specifikus, tehát célzott hatás jelenik meg az emberi pszichére. Arra is következtetett Hofmann és csapata, hogy az LSD a pszichikai és szellemi funkciók legmagasabb szintű irányítóközpontjaira hat. Az LSD pszichikai hatásai, amiket csekély anyagmennyiség is kivált, túl jelentős és sokrátű ahhoz, hogy pusztán az agyi funkciók toxikus módosulásával magyarázhatóak lennének. Ha mindössze az agyra gyakorolt mérgező hatásról lenne szó, akkor az LSD tapasztalatoknak nem pszichológiai és pszichiátriai, hanem pszichopatológiai jelentősége lenne. Az LSD esetében inkább az idegek vezetőképességének módosulásáról, és a neuronok kapcsolódási pontjain (szinapszisokon) tapasztalható események befolyásolásáról van szó, amit a kísérletek is igazoltak. Ilyen módon lehetséges, hogy befolyásoljuk a magasabb pszichikai és szellemi funkciók alapjait kínáló több milliárd agysejt között létező keresztkapcsolatok és átviteli pontok rendkívül komplex rendszerét. Valószínűleg ebben az irányban keresendő az LSD elemei hatásának

magyarázata.

A kísérletek megindultak a világon. Kutatták a szer orvosi-pszichiátriai alkalmazásának lehetőségeit. Nemcsak a pszichoterápiában használták a befolyásolás elősegítésére, hanem a pszichózisokat is kutatás a segítségével. A számomra legmegdöbbentőbb vizsgálat az volt, amikor haldoklók fájdalomcsillapítására használták- Itt a hatás azon alapult, hogy a páciens elszakadt pszichikailag a testétől és a fájdalom már egyáltalán nem hatott

Mint ismeretes: az LSD a hatvanas években kultuszdrog lett, betiltották, alkalmazására manapság semmi lehetőség nincsen. Az akta lezárva. A reményeknek befellegzett. A könyv ennek a ragyogó, majd megtört pályafutásnak a folyamatát és társadalmi hátterét meséli el, élvezetes, sztorizós formában kosárba

 

A kémiatörténet e klasszikus művében Albert Hofmann az LSD felfedezésének körülményeit írja le, illetve tudósokkal, művészekkel, írókkal és a hippimozgalom jeles képviselőivel lezajlott találkozóiról mesél, akiket az LSD különböző szempontjai érdekelnek.

Tudományos mű, amelyet a század egyik igen jelentős szerves anyagokkal foglalkozó kémikusa írt. A kötet azonban nem vegyészeti írás, érdekes olvasmány lehet bárki számára. A kevés kémia mellett sok-sok kultúrtörténeti, botanikai, kulturális antropológiai ismeretről olvashatunk.

"Hiábavalónak tűnt az akaratom minden igyekezete arra, hogy megállítsam a külvilág széthullását és énem feloldódását. Egy démon hatolt belém, és átvette a hatalmat a testem, az érzékeim és a lelkem fölött... Az anyag, amivel kísérletezni akartam, végül legyőzött... Lassan visszatértem a kényelmetlenül idegenszerű világból... Innentől valójában elkezdtem élvezni a - csukott szemem mögött tovább tartó - színek és formák hallatlan játékát."

Albert Hofmann

1943. április 19-én az első tudatosan elvégzett LSD-kísérletről

 

Csarli Parkőr 

 

Meddig mehetünk el,

 avagy a hermetikus zár

 

 Kiképzéskor az újonc nem érti, hogy a rakéta kilövése után miért nem megy bele a víz a tengeralattjáró kilövő csövébe. Az őrmester bölcsen közli:

- Azért nem folyik be, mert a hermetikus zár nem engedi.

- Mi az a hermetikus zár?

- Fingottál már fürdés közben?

- Jelentem, fingottam.

- És belement a víz a seggedbe?

- Jelentem nem.

- Látod. Ez a hermetikus zár.

Így aztán azt is tudjuk, mi az Anthony Horowitz által feltalált ifjúsági detektívregény, melynek állandósult főszereplője, Alex Rieder nem úgy viselkedik, mint Százszorszép kedvese, akit Aranyalmától hódított meg:

 

- Drágám! meddig mehetünk el a házasság előtt?

- Csak az anyakönyvvezetőig!

 

Mert a tizenötéves kém (a MI5), a brit hírszerzés állandó, kiképzett képviselője olyan messzire megy, mint a mindenkori James Bond, Charles Bronson, David Backham, s a francia idegenlégió legjobb formájában. Az al Kaida is méltán retteghetne tőle, de ez majd Horowitz újabb kötetében lesz olvasható. (Te Úristen! Mi lesz, ha ez a gyerek megtanulja a középkori feudalizmust és a szónoki stílust valamelyik angol középiskolában?)

 

Egy katona megy hazafelé, és mikor egy sűrű, sötét erdőn halad át, elébe toppan egy ronda boszorkány, vállán egy bagollyal.

- Na te katona! - szól a boszorka. - Tudom én, hogy mire vágysz! Ha kitalálod, mi ez itt a vállamon, akkor a tied leszek! - A katonának nincs gusztusa a csúnya öregasszonyhoz, ezért így szól:

- Az egy disznó! - Na jól van, határeset. Elfogadom!

 

Határeset Horowitz könyve is határeset, mint kocsmában kávézni, vagy kérni egy deci féldecit. Határeset a jó szándék (nívós, a pozitív értékekkel rendelkező, vonzó, fiatalkorú főhős szerepének megteremtése, az írói szándék felől, s az elhibázottság oldaláról, ahol a világot megtestesítő fő gonosz ellen csak egy nyaraló, iskolába alig járó, hiteltelen, botcsinálta fiatalkorú, íróilag felnagyított kém áll). Horowitz néha úgy teremt főhőst a könyvében, mintha Einstein és Teller Ede Hüvelyk Matyira bízná a hidrogénbomba előállítását, annak egy baseball ütőben való rejtegetését, s Kína esetleges totális megsemmisítését, s a fehérgalléros bűnözés felszámolását az egész világon. Alex Rieder éppen Dél-Franciaországban nyaral. A főhősről most már tudhatni, hogy Kim Phylby előre köszönt volna neki a Whitehallban. A korláton, lólengésben, fejben differenciálegyenleteket old meg. Rendelkezik az élet értelmének harmadfokú egyenletének megoldó képletével. Kisujjával megállítja a cunamit. A Katrina is szűkölve menekül előle. Szabad idejében borneói óriásgyíkokat pofoz le, s ellene még egy King Kongnak se lenne esélye, s még Nicolas Sarközy is őt fogja bevetni a franciaországi zavargások megfékezésére, balegyenesének fizikai modellezésére a laboratóriumokban nagyfokú optikai lassításra van szükség, s Pierce Brosnan elsőfokú tanácsadója, s a francia belügy is őt tartja ászának, nem az Idegenlégiót, s házasembereket megszégyenítő bátorsággal rendelkezik, noha még csak udvarolgat. (Mindezt Horowitz három "tinikrimijéből" tudhatjuk meg, amit az Animus Kiadó jelentetett meg magyarul, azaz: Az első bevetés, Veszélyes iskola, Mély vízben). Most a Sas lecsap (valahonnan olyan ismerős a cím! - Kerekes Tamás) c. regényében vállalja magára, hogy egy, a showbusiness-be belefáradt popénekest, aki átrándult a nemzetközi terrorizmus monoton, hétköznapi taposómalmába, s huszonhat elrabolt atomtöltettel akar lecsapni a nemzetközi kábítószer-kereskedőkre és -gyártókra, az angolszász jogrendszer "common sense" elvének megfelelően megfékezzen. (Anthony Horowitz: A sas lecsap, Animus Kiadó, Budapest, 2005, 223 old, kötött, 1980 forint). Alex a ragyogó montpellerier-i napsütésben lesz véletlenül figyelmes Jaszen Gregorovicsra, aki nemcsak orosz bérgyilkos, de megölte Alex nagybátyját is, és ezzel meg változtatta a fiú egész életét. Franciaországba Alexet Sabina hívja meg.

 

"- Kennél egy kis naptejet a hátamra? Megsülök. - Ez volt Sabina. Karcsú, sötét hajú lány, aki néha sokkal idősebbnek tűnt tizenöt évesnél. Az a fajta, aki valószínűleg már tizenegy évesen a fiúkat választotta babázás helyett. Habár 25-ös faktorú krémet használt, tizenötpercenként újabb rétegre volt szüksége, és ilyenkor valahogy mindig Alexet találta meg. A fiú a lány hátára pillantott, ami tökéletes bronzszínben játszott. Olyan apró bikinit viselt, amire még minta sem fért. (Az én kiemelésem: Kerekes Tamás) Orrán hamis Dior napszemüveg (amit egy igazi árán vett), s A gyűrük urá-t olvasta nagy buzgalommal, fél kézzel lengetve a naptejes tubust."

A cselekmény meglódul:

"Aztán befordultak egy sarkon, és Alex azonnal tudta, hogy legrettegettebb rámálma vált valóra, de úgy, ahogy sose hitte volna. Romok, törött téglák és megcsavarodott acél. Az ég felé gomolygó sűrű, fekete füst. Felrobbant a házuk. Egyetlen fal maradt ép, azt a kegyetlen illúziót nyújtva, hogy nem is történt olyan nagy kár. Ám a többi odalett. Alex látott egy rézágyat, ami fura szögben, mintegy a levegőben lógott. A fűben úgy ötven méterre hevert az egyik kék zsalu. A medencében a víz barna, sáros volt. Hatalmas robbanás lehetett."

Alex nyomozni kezd, szembe száll az atomtölteteket elrabló, tévútra került rockénekessel, de vigyázzunk! Egyszer mindenkinek fel kell nőnie, mégha ez csak az olvasóra vonatkozik is. Amit a regény nélkül soha nem tudtunk volna meg: Ha kifogy a lőszer a fegyveredből, nem kell aggódni, mindig van nálad egy tartalék tár, még akkor is, ha meztelenül ugrasztottak ki az ágyból.

 

 

 

 

Jörg Kastner, Az ördög színe kék

ford. Almássy Ágnes, Budapest,

 Geopen kiadó, 2009,

 

Minél inkább közeledtem úti célomhoz, ahhoz a bizonyos házhoz a Rozengracht déli végén, annál lassabban lépkedtem és annál hevesebben kalapált a szívem. Csüggedtségemmel egyedül voltam ezen a meleg vasárnap délutánon. Körülöttem mindenütt nevetgélő emberek sétálgattak a napsütötte utcákon, sokan az új Labirintus felé tartottak, amelyet a német Lingelbach hozott létre. Ott nem csupán a névadó útvesztőben lehetett bolyongani, amelyet szívesen kerestek fel a szerelmesek, hogy zavartalanul együtt lehessenek, mindenféle más kuriózum is csábította a látogatókat, a szökőkutaktól a mechanikusan mozgatott képekig, és ezt a pompás napot mintha csak az efféle mulatságokra találták volna ki. A szerény ház, amelyet Rembrandt van Rijn bérelt, miután csődöt kellett jelentenie, éppen szemben állt ezzel a vidámparkkal, és azon töprengtem, vajon hogy talál némi nyugalmat az öreg mester a munkához ebben a lármában, örökös kurjongatásban és örömujjongásban.

Egy magas fal árnyékából két fiatal nő lépett elő, elállva az utamat. Színes szalagokat kötöttek a hajukba, és keblüket szoros fűzővel polcolták fel. A fedetlen, rózsaszínű húshalmokat kihívóan tolták az orrom elé. Az ilyen helyek, mint a Labirintus, vonzották az utcalányokat. Amikor nem sikerült kikerülnöm a nekem állított csapdát, egyszerűen odébb toltam a két színpompás madárkát, és gyors léptekkel továbbmentem, miközben szitkok áradata kísért, a nők férfiasságomon csúfolódtak és a pokolba kívántak.

Eszembe jutott a fiatal lány, akit előző nap hozott el hozzám Van der Meulen. Ez a két szajha itt kétségkívül hajlandó lenne pár garasért modellt állni egy festőnek Éva-kosztümben, és kielégíteni minden más kívánságát is. És bizonyára nem szégyellnék magukat közben, ahogy azt Marjonról feltételeztem. Azon tűnődtem, vajon milyen magas lehet a lány ára, de ez alighanem örökre az ő és Van der Meulen titka marad.

Aztán az özvegy váratlan betoppanására gondoltam. Miután Marjon elment, megpróbáltam beszélni szállásadónőmmel, de nem tudtam jobb belátásra bírni. Aztán visszajött Van der Meulen. Amikor nem találta ott Marjont, kissé nyugtalannak tűnt, és miután elmondtam, mi történt, dühös lett. Ha nem nézek haladéktalanul új szállás után, közölte, ahol lefesthetem a modelljeit, vége az együttműködésünknek, mielőtt még igazából elkezdődött volna. Kétségbeesésemben nem jutott más eszembe, minthogy itt a Rozengrachton keressek megoldást a problémámra.

De nem csupán azért jöttem ide, hogy szállást találjak, még egy okom volt rá. Az elmúlt éjszaka, amikor szerencsétlen sorsomon töprengve nem tudtam elaludni, hirtelen mélységesen elszégyelltem magam. Itt siránkozom, hogy elvesztettem a munkámat, a lakásomat, miközben Ossel barátommal micsoda szörnyűség történt! Az életével fizetett egy olyan tettért, amely továbbra is kész rejtély volt számomra. Az önsajnálat miatt érzett szégyen megerősített elhatározásomban, hogy fényt derítsek Gesa Timmers halálának körülményeire. És emiatt is jöttem a Rozengrachtra.

Jó nagy levegőt vettem, felmentem a kockakövekből rakott lépcsőn a bejárathoz, és megrántottam a zsinórt, amely megszólaltatta a kis bádogharangot. Egy idő múlva végre résnyire kinyílt az ajtó, és megpillantottam a vén Rebekka Willems ráncos arcát, aki Rembrandt lányával, Corneliával együtt a háztartást vezette. Az öregasszony összehúzott szemmel méregetett, a felismerés legkisebb jele nélkül. Ezen nem csodálkoztam, hisz Rembrandtnak élete során annyi tanítványa volt, hogy nem sokat nyomott a latban egy, aki csupán pár napig volt mellette.

– A gazdáddal szeretnék beszélni, Rembrandt van Rijn mesterrel.

– Miért? – kérdezte az asszony. – Kifizetetlen számlát hoztál?

– Nem pénzért jöttem, inkább hoznék valamicskét.

A rés kissé nagyobbra nyílt.

– Miféle pénzt hozol?

– Ezt inkább magával Rembrandt mesterrel beszélném meg. Idehaza van?

Az öregasszony úgy bámult rám, mint aki csapdát sejt. – Nem tudom.

Most egy fiatal, csengő hangot hallottam a ház mélyéről. – Mi az, Rebekka? Ki van az ajtónál?

A vén szolgáló a láthatatlan beszélő felé fordult, ám közben tapodtat sem mozdult őrhelyéről, az ajtóból. – Valaki, aki pénzt hozott, azt mondja.

Léptek közeledtek, és végre egészen kinyílt az ajtó. Cornelia állt előttem, és csak bámultam, hogy megváltozott utolsó találkozásunk óta. Akkoriban még gyerek volt, ma már ifjú hölgy. És meg kell hagyni, csinos fiatal lány lett belőle, szőke fürtjei kerek, de nem túl széles arcot kereteztek. Legfeljebb tizenöt éves lehetett, de idősebbnek látszott. Mintha a bizonyára nem mindig könnyű élet az apja mellett idő előtt nővé érlelte volna.

Kék szeme tágra nyílt, amikor meglátott. – Menj csak vissza a konyhába, Rebekka – szólalt meg –, majd én foglalkozom a látogatónkkal. – Miután az öregasszony némi habozás után távozott, Cornelia azt mondta: – Cornelis Sundhoft, nemde? Miben segíthetek?

– Suythof – helyesbítettem. – Apáddal szeretnék beszélni.

Erre szívből jövő kacagás tört ki a lányból. – Valóban ezt szeretnéd, mijnheer Suythof? Nem volt elég, amit legutóbb kaptál?

– Akkor kissé fejébe szállt a bor – jegyeztem meg óvatosan –, én pedig talán túlságosan heves voltam.

– Apám részeg volt, te pedig a szemébe mondtad, mert nem volt más választásod – tette helyére a dolgokat Cornelia.

– Ma talán lehet beszélni vele. Vagy már megint…

– Nem, nem részeg, még nem. Fest. Csak nem akarsz talán újra a tanítványa lenni?

– Pontosan ez a szándékom.

Cornelia hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem lesz belőle semmi.

– Talán olyan sok a tanítványa?

– Nem, korántsem. Arent de Gelder óta te voltál az egyetlen, aki apámtól akart tanulni; de az is rosszul végződött, és alighanem az én hibámból.

– Ezt miért gondolod?

– Hát nem én voltam, aki megkértelek, hogy beszélj apám lelkére az ivászat miatt? Na tessék! Úgyhogy van némi jóvátennivalóm. Legalább megpróbálom rávenni apámat, hogy beszéljen veled.

– Talán már nem is emlékszik rám, ahogy az öreg Rebekka sem – mondtam reménykedve.

Cornelia hamiskásan elmosolyodott. – Apám talán elfelejti olykor egyik-másik hitelezőjét, de egy olyan embert soha, akivel összeszólalkozott.

Egy fedett folyosón át a ház tornácára vezetett, megkért, hogy ott várakozzak, és fölment az emeletre, ahol Rembrandt festőműhelye volt. Nem sok időbe telt, és már hallottam is az öreg festő hangos szitkozódását, ami nagyon is élénken élt az emlékeimben. Már le is tettem tervemről, hogy megvessem a lábam itt a Rozengrachton, amikor Cornelia visszatért.

– Apám hajlandó fogadni téged.

– Pedig nem úgy hangzott.

– Legjobb, ha először hagyja az ember, hogy jól kikiabálja magát, utána aztán szépen megnyugszik. Akkor jött el az idő, hogy beszélj vele. Ezt jól jegyezd meg!

Megígértem, hogy követem a tanácsát, és lassan elindultam fölfelé a lépcsőn. A festőműhely előtt megálltam, majd óvatosan bekopogtam.

– Gyere be, nincs bezárva! – hallottam Rembrandt recsegő hangját, amelyben némi türelmetlenséget véltem fölfedezni.

A festőállvány előtt állt, elnyűtt köpenyben, amely tele volt festékfoltokkal. Nehéz lett volna megmondani, milyen színe lehetett eredetileg a ruhadarabnak. Rembrandt látványa egészen megdöbbentett. Persze már az első találkozásunkkor is, úgy két évvel ezelőtt, idős – a gondok és sorscsapások miatt igen gyorsan megöregedett – ember volt. De az arc, amely most a kíváncsiság és türelmetlenség elegyével fordult felém, még vagy tíz évvel idősebbnek látszott, sápadt volt és beesett. Tudtam, hogy az elmúlt év szeptemberében elveszítette imádott fiát, Titust, és feltételeztem, hogy ez végleg összeroppantotta.

Rembrandt fogatlan mosolyra húzta keskeny ajkát. – Pénzt hozol nekem, azt mondja a lányom. Hol van?

A kabátom zsebére csaptam. – Itt.

Kinyújtotta göcsörtös, festékfoltokkal tarkított kezét. – Akkor add ide!

– Honnan tudjam, hogy mi ketten megegyezünk-e?

A mosoly most szétterült az arcán. – Akkor biztos nem, ha megint meg akarod tiltani, hogy bort igyak!

– Akkoriban a lányod…

– Igen, igen, tudom – vágott a szavamba. – Tehát, megint a tanítványom akarsz lenni?

– Nagyon szeretnék.

– Jó. Akkor fizess egy évre száz hollandi forintot, méghozzá előre.

– Legutóbb csak hatvanat kértél, és nem előre.

Rembrandt bólintott. – Túlságosan lágyszívű voltam.

– Száz hollandi forint nagyon sok pénz.

– Nem szokatlan összeg egy év tanításért. És ne feledd, hogy nem vagyok akárki!

Az öregember kihívóan, majdhogynem harciasan bámult rám, én pedig azon töprengtem, ne mondjam-e a szemébe kertelés nélkül az igazságot. Rembrandt már nem volt keresett festő, rég elmúltak azok az idők, amikor csak úgy tolongtak nála a tanítványok. Már nem kérhetett száz hollandi forintot egy évre egy tanítványtól. De mivel nem akartam megbántani és elpuskázni a lehetőséget, hogy ideköltözhessek, más utat választottam.

– Száz forintot sajnos semmiképp sem tudok összeszedni, Rembrandt mester. Esetleg a felét tudom felajánlani, és azt is csak úgy, ha hetente fizethetek. Mondjuk, egy hollandi forintot minden héten, de előre.

Lapos erszényemet tekintve még ez is igencsak merész ígéret volt. Hogy betarthassam, jó üzleteket kellett kötnöm Maerten van der Meulennel.

– Ötvenkét hollandi forint? – recsegte az öreg, ritkás, ősz haját húzogatva. – Gondolj csak bele, hogy a tanítványomként szállást és ellátást is kapsz nálam. És nem éppen olcsó a ház bére.

– Mennyi?

– Úgy kétszázötven hollandi forint – felelte tétován.

– Mennyi pontosan?

– Kétszázhuszonöt – vágta rá dacosan.

– Akkor ötvenkét hollandi forint mint az én részem egész szép összeg.

Nagyot sóhajtva lerogyott egy zsámolyra. – Keményen alkuszol, Suythof, meg kell mondanom. Nem is tudom… – Hirtelen fölcsillant a szeme. – Megegyezhetünk, ha adsz nekem valami szép ajándékot.

– Hogyan?

– Ajándékot a gyűjteményembe. Bizonyára emlékszel még a gyűjteményemre?

Természetesen emlékeztem. Rembrandt gyűjtőszenvedélye legendás volt, és Amszterdam ritkaságokat kínáló kereskedői hosszú éveken át jó pénzt kerestek rajta. Mindent gyűjtött, ami valamiképpen hasznos lehetett a műveihez: egzotikus ruhadarabokat, kitömött állatokat, ékszert vagy fegyvereket. Amikor csődöt jelentett, hatalmas gyűjteményét is elárverezték, hogy a befolyt összegből kifizessék a hitelezőit. De nem sok időbe telt, és Rembrandt újra régi szenvedélyének rabjává vált.

– Na? – kérdezte, és újra széles mosoly terült szét az arcán. – Talán nem hoztál nekem ajándékot?

Hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam a zsebemből spanyol tőrömet. – Ehhez mit szólnál? Egy spanyol tőr.

– Hm, mutasd csak!

Közelebb léptem, hogy átnyújtsam a kést, és közben megpillantottam a festményt, amelyen éppen dolgozott. Önarckép volt, Rembrandt fogatlan mosolyával nézett a szemlélőre. A mosolyában volt valami kajánság és ravaszság; akár egy tábornok, aki elvesztette ugyan a csatát, titkon azonban tudja, hogy a háborút megnyeri. Mi lehet még az öreg festő tarsolyában, ami élteti benne a hitet, hogy hátravan még egy utolsó nagy diadal?

Behatóan tanulmányozta a sárgarézzel díszített szarvasagancs nyelet, mielőtt kihajtotta a görbe pengét. – A pengén nincs semmi különleges – mormolta elégedetlenül. – Láttam már olyan spanyol tőröket, amelyeknél mór motívumok díszítették a pengét.

– Ennél nem – mondtam kissé ingerülten.

– Hát ez az. Így nem is olyan értékes.

Kinyújtottam a kezem. – Ha nem tetszik, add vissza.

Mielőtt visszavehettem volna tőrömet, Rembrandt karvalyszerű ujjai szorosan a késre kulcsolódtak.

– Elfogadom, de csak mert rólad van szó.

– Jó. Akkor van még egy feltételem.

– Feltételed? – Rembrandt úgy ismételte meg a szót, mintha ez lett volna a legnagyobb sértés, amit életében hallott.

Keményen a szemébe néztem. – Szeretném kikötni, hogy amellett, hogy neked dolgozom, modelleket fogadhassak, akikről a magam zsebére portrét festek. Az anyagköltséget természetesen én állom.

Rembrandt gyanakvóan méregetett. – Tanítómestert keresel vagy olcsó műtermet?

– Mindkettőt.

Az öreg festő szótlanul, összevont szemöldökkel nézett rám, én pedig felkészültem egy újabb dühkitörésre, és hogy másodszor is kipenderít a házából. Ehelyett azonban mekegve nevetni kezdett, míg végül már könnyek csorogtak ráncos, rosszul borotvált arcán.

– Ezúttal talán jobban kijövünk egymással – szólalt meg aztán. – Még az is lehet, hogy egész jól fogunk szórakozni.

 

 

Odalent Cornelia várt rám. – Na, hogy ment? Jó ideje nem hallottam már ilyen jóízűen nevetni apámat.

Pár szóval elmondtam, hogy zajlott le a beszélgetésünk.

Cornelia arca felragyogott. – Örülök, hogy megegyeztetek, mijnheer Suythof. Apámnak jót fog tenni, hogy megint van egy tanítványa. És az is jó, hogy újra férfi lesz a háznál.

– De hát itt van apád.

– Ő már öreg, egyre jobban elhagyja az ereje. Amíg Titus élt, ő intézte az olyasmit, amiről se egy asszony, se egy öregember nem tud gondoskodni.

– Hallottam a bátyád haláláról, de nem ismerem a pontos körülményeket. Nagyon fiatal volt.

– Még a huszonhetet sem töltötte be – mondta Cornelia. – Csak a múlt év februárjában házasodott meg; leánya, Titia születését már nem érte meg. Ha nem lenne ott a kicsi, apám talán már végleg föladta volna. Egészen kivirágzik, valahányszor a sógornőm, Magdalena meglátogat minket Titiával. Benne tovább él egy rész Titusból, és ez tartja életben apámat. – Hallgatott egy darabig, könnyfátyol lepte el a szemét. – Titust a pestis vitte el. Sajnos nem tudták megmenteni. Múlt év szeptember hetedikén búcsúztattuk el a Westerkerkben. Egyelőre ideiglenes sírban nyugszik, majd a Loo család, Magdalena családjának sírboltjában helyezzük örök nyugalomra. De ezzel nem sietünk. Azt hiszem, apámat nagyon megviselné. – Felszegte a fejét, és rám mosolygott. – De hagyjuk a szomorú dolgokat. Olyan gyönyörű nap ez a mai. Nem akarod rögtön elhozni a holmidat, mijnheer Suythof?

– Szólíts, kérlek, Cornelisnak, különben szörnyen öregnek érzem magam. Ami pedig a holmimat illeti, ez a vasárnap túl szép ahhoz, hogy költözéssel töltsem. Fél Amszterdam odakint tolong a Labirintusban. Én még sohasem jártam ott. És te?

– Egyszer, gyerekkoromban, de akkor még a Jodenbreestraaton laktunk. Amióta ideköltöztünk, valahogy nem adódott rá alkalom. De így is kapunk eleget a ricsajból, a zenéből, a hangos éneklésből meg a részegek handabandázásából.

– Egy dolog hallani, és megint más részt venni benne – feleltem kacsintva.

– Ez meghívás volna, Cornelis?

– Bizony az.

Ez a vasárnap szó szerint a szerencse napja volt számomra. Újra Rembrandt tanítványa lettem, most pedig a vidám Cornelia oldalán Lingelbach Labirintusába tartottam. Persze nyilvánvalóan túl fiatal volt hozzám, de amikor beszélgettem vele, megfeledkeztem erről. Tapasztaltnak és okosnak tűnt, akár egy felnőtt, és külsejét sem lehetett a legjobb akarattal sem gyermekinek nevezni. Többször is rajtakaptam magam, hogy pillantásom az illendőnél hosszabban időzik nőies formáin. Egyszer ő is észrevette ezt, és mindentudó mosoly jelent meg az ajka körül.

Tréfálkoztunk és nevettünk a szökőkutak között sétálva, miközben felfrissültünk a hűvös, szanaszét spriccelő víztől. Kifiguráztuk a ritkaságok házában a számtalan kiállított darabot, amelyek némelyike Rembrandt gyűjteményének becsületére vált volna; a zöld papagájt, amelyik pimasz szólamokkal fogadta a látogatókat; egy elefánt hatalmas, kitömött fejét; a sok kis figurát, melyek rejtett mechanikától mozgatva minden elképzelhető és elképzelhetetlen mozdulatot bemutattak. Eltévedtünk, ahogy illik, a labirintusban, és amikor végre kitaláltunk belőle, ettünk egy szelet süteményt, és hűtött csokoládét ittunk hozzá. Amikor pedig közeledett az este, leültünk Lingelbach szőlőskertjében az egyik hosszú fapadra, és én rendeltem egy kancsó édes meggybort.

– Nem vagy te túlságosan bőkezű, Cornelis? – kérdezte Cornelia pajkosan, amikor az asztalok között ide-oda cikázó szolgálólány letette elénk a bort. – Hisz mától fogva fizetned kell apámnak a tanításért.

Bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. – Eláruljak valamit?

– Mit?

– Annyira lenyűgözte apádat, ahogy alkudoztam, hogy elfelejtette elkérni tőlem az első hétre a pénzt.

Cornelia elmosolyodott. – Túl korán örülsz, Cornelis. A pénz beszedése ugyanis az én dolgom.

– A tiéd?

– Természetesen. Hát nem tudod? Amióta apám tizenegy évvel ezelőtt kénytelen volt csődöt jelenteni, semmi sem az övé. Azért vezettük be ezt a szabályozást, hogy a hitelezői ne vehessék el mindenét, amit ezután fáradságos munkával szerez.

– De ha apád dolgozik és pénzt keres, hogyan lehet kikerülni a hitelezőit?

– Annak idején jegyző előtt megállapodást kötöttünk, melynek értelmében apám a műkereskedés alkalmazottja, amely anyámé és Titusé volt. Apám kosztot és kvártélyt kap, cserébe pedig rendelkezésünkre bocsátja munkaerejét és tapasztalatát, tanácsokkal lát el bennünket.

– És ez jogszerű?

– Teljes mértékben.

– És anyád meg a bátyád halála után te viszed tovább az üzletet?

– Úgyszólván. Én örököltem anyám részesedését az üzletben. Természetesen a gyámom, Christiaen Dusart dönt minden fontos kérdésben. De a pénzt nyugodtan átadhatod nekem, hisz végül is Rebekkával együtt én vezetem a háztartást, és én intézem a bevásárlásokat.

Játékosan elém nyújtotta jobb tenyerét, én pedig teátrálisan forgatva a szemem és felháborodást színlelve beletettem egy hollandi forintot. Mindketten nevettünk: a végre újra gondtalan festő, Cornelis Suythof és az ifjú, ám korántsem gyermeki Cornelia van Rijn.

 

 

Mily kegyetlen csalódás lehet a vége, ha rád mosolyog a szerencse! Ezt még aznap este megtapasztalhattam, miután hazakísértem Corneliát.

Még nem szállt le ugyan az este, ám a Rozengracht környékén, ahol szorosan egymás mellett sorakoztak a házak és keskenyek voltak az utcák, már nem volt igazán világos. Egész nap az a különös érzés motoszkált bennem, hogy figyelnek, még a Labirintusban töltött órák alatt is. Ott azonban, a színes forgatagban, kereskedők, muskétások, matrózok, kacagó gyerekek, tisztes és kevésbé tisztes asszonyok nyüzsgésében lehetetlen lett volna kiszúrni, ha valóban követ valaki. Így végül bizonytalan sejtésemet feszült idegállapotomnak tudtam be, túlfűtött képzeletem szüleményének. De most, amikor a csöndes sikátorokban lépkedtem, hideg, láthatatlan kezet éreztem a vállamon, amely megint valami ismeretlen veszélyre figyelmeztetett. Aztán már hallottam a lépteket is.

Kétszer váltottam irányt, ám a lépteket továbbra is ott hallottam a hátam mögött, olykor hangosabban, olykor halkabban. Valahányszor megpróbáltam egy lopott pillantást vetni hátrafelé, senkit sem láttam. Aki követett, ügyesen és gyorsan eltűnt a házak hosszú árnyékában. Amikor elhaladtam egy pékség mellett, amelynek ajtaja előtt egy csomó nagy láda volt fölhalmozva, gyors elhatározásra jutottam. Villámsebesen beugrottam az egymásra rakott ládák mögé, és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak lehetett. Ha tényleg követ valaki, mindjárt el kell mennie előttem. Ugyanakkor próbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak egy ártalmatlan járókelő lépteit hallottam. Hisz a Labirintus Amszterdam külső részén volt, és sokan most tartottak hazafelé, akárcsak én.

Ismét lépteket hallottam – majd izgatott suttogást. Most már nem reménykedtem holmi véletlenben. Nyirkos lett a tenyerem, ahogy a zsebemben spanyol tőrömet kerestem. Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy Rembrandtnak ajándékoztam. Átkoztam a nagyvonalúságomat és az ostobaságomat. Hisz ostobaság volt bevárnom valakit, akiről nem tudhattam, milyen erős. De most már késő volt; ha elhagynám rejtekhelyemet, azonnal felfedeznének.

Három férfi került a látóterembe, és csöppet sem tetszettek nekem. Durva fickóknak látszottak, ápolatlan szakállal, ilyeneket a kikötői lebujokban vagy a Jordaan-negyedben lát az ember. De mindenekelőtt olyanok voltak, akikkel nem szívesen találkozik az ember kihalt sikátorokban. Magam sem voltam gyenge legény, de fegyvertelenül és három ilyen sötét alak ellen nem sok esélyem volt.

Amikor az egyikük, egy széles vállú fickó csúnya sebhellyel az arcán, megszólalt, végleg elszállt minden reményem, hogy talán mégsem engem követtek. – Hová lett? Az előbb még itt láttam a pékség előtt.

– Innen nem ágazik el utca – felelte a második férfi, akinek vörös orra iszákosságáról árulkodott. – Egy hordó pálinkába fogadok, hogy itt van még valahol!

– De akkor látnunk kellene – mondta a harmadik, tanácstalanul vakargatva kopasz fejét.

– Lehet, hogy bement valamelyik házba – vélekedett a vörös orrú.

– Ki engedne be este egy idegent a házába? – vetette ellen a kopasz.

– Talán valami lányhoz jár ide, vagy ismer valakit, aki itt lakik.

A sebhelyes, viselkedéséből ítélve a hangadó köztük, némán fürkészte a környéket. És bármennyire is összehúztam magam, elkerülhetetlen volt, hogy végül találkozzon a pillantásunk. Széles vigyor terült szét elcsúfított arcán.

– Na, nézd csak, ki bujkál ott a ládák mögött! Hisz ez a mi barátunk!

A három fickó szép lassan közeledett felém és körbevettek. A szemük úgy csillogott, mint a vadászé, amikor becserkészte zsákmányát.

Felegyenesedtem, és valamiféle fegyver után kutattam, de hiába. Végképp világossá vált számomra, milyen kilátástalan a helyzetem, amikor a sebhelyes arcú és a kopasz kezében hosszú pengéjű kést láttam megvillanni. A vörös orrú pedig egy karhosszúságú husángot húzott elő a zekéje alól.

– Mit akartok tőlem? – kérdeztem lassan hátrálva. – Ki küldött benneteket?

– Nem kellett volna lesben állva várnod ránk, piktorkám – mondta a hangadó. – Az ilyesmit nem szeretjük. Ha szépen továbbmész, nem esett volna bajod.

Mindhármójuk arcáról lerítt a káröröm, előre örültek, hogy majd jól elbánnak velem. Olyan fickók voltak, akik bármikor könnyen találtak rá okot, hogy rátámadjanak a gyengébbekre, és valójában másra sem volt jó a koponyájuk, mint hogy a hóhér szétloccsantsa.

Közben hátammal a házfalnak ütköztem, így nem hátrálhattam tovább.

Kezemmel a falat tapogattam, hátha találok legalább egy kilazult követ, amelyet fegyverként használhatok. De hiába.

Már elkészültem a legrosszabbra, amikor harsány hangot hallottam. – Nahát, mit kell látnom? Három fegyveres egy fegyvertelen ellen, nem egyenlőtlen kissé ez a küzdelem?

A hang gazdája, nagydarab, erős férfi, ugyanabból az irányból közeledett, ahonnan a támadóim és én magam is jöttünk. Első pillantásra akár a három sötét alak cimborájának is nézhette volna az ember, de csak az első pillantásra. Ruházata ugyanis tiszta volt és rendes, a tisztes polgárok magas, sötét kalapját viselte, és szakálla is ápolt volt. Váratlan felbukkanása némi reménnyel töltött el, de amikor láttam, hogy nincs a kezében fegyver, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a segítségemre lehet.

A sebhelyes arcú meghökkenve fordult felé. – Mit akarsz itt? Jobban tennéd, ha továbbmennél! Ez nem a te dolgod!

– Hogy mi az én dolgom, és mi nem, hadd döntsem el én, uram – felelte az idegen mosolyogva, miközben megállt tőlünk pár lépésnyire. – Ha azt látom, hogy három hitvány alak egy derék férfiút fenyeget, azt nagyon is az én dolgomnak tekintem.

– Akkor hát két derék férfiút fogunk elintézni – vigyorodott el a sebhelyes arcú. – De legalább valami fegyverről gondoskodhattál volna, mielőtt mások dolgába ütöd az orrod!

Az idegen kinyújtotta két hatalmas, erős kezét. – Ez a két fegyver éppen elég nekem.

– Te akartad – vont vállat a sebhelyes arcú.

Ő és a vörös orrú lassan elindultak az idegen felé, míg a kopasz továbbra is engem tartott sakkban hosszú késével.

Az imént még laza testtartásban álldogáló idegen gyors mozdulattal megragadta a vörös orrú jobb karját és ugyanakkor nagyot rúgott a jobb lábába. Ezzel egyszerűen feldöntötte. A teljesen meglepődött fickó elejtette a husángját, elveszítette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Koponyája meglepően nagyot koppant az utcaköveken, és azonnal vértócsa jelent meg a feje alatt. Mindez pillanatok alatt zajlott le, és annyira megzavarta a vörös orrú cimboráit, hogy támadás helyett csak álltak szájtátva.

Ezután ismeretlen segítőm a bajban két gyors lépéssel a sebhelyes arcú mellett termett, és hátracsavarta a jobb karját. Támadóim vezére felüvöltött fájdalmában, kése kiesett a kezéből. A fájdalomkiáltás dühödt ordításba csapott át. A sebhelyes arcú minden erejét összeszedve kiszakította magát az ismeretlen szorításából, és két öklét előreszegezve támadt rá. Az idegen azonban ügyesen oldalra lépett, megragadta a vállát és a nyakát, majd az egymásra rakott ládáknak taszította. A fickó elesett, a ládák pedig a fejére borultak.

Jómagam csak álltam és bámultam, de ekkor a kopasz egyszerre nekem támadt, és a mellkasom felé szúrt a késével. Gyorsan a földre vetettem magam, és közben inkább csak véletlenül elkaszáltam támadóm lábát, mire ő is elesett. Mielőtt föltápászkodhatott volna, segítőtársam erősen megragadta a karját, és arra kényszerítette, hogy eldobja a kését.

Eközben a sebhelyes arcú fölállt a ráesett ládák közül, és értetlenül meredt ránk. Az idegen ellökte magától a kopaszt, mire az a másiknak lódult.

– Fogjátok a borvirágos orrú cimborátokat, és takarodjatok innen, hitvány csürhe! – kiáltotta az ismeretlen. – Ha nem tűntök el azonnal, átadunk benneteket az őrjáratnak.

Ezt nem kellett kétszer mondani. A sebhelyes arcú és a kopasz feltámogatta, majd közrevette az erősen vérző harmadikat, és magukkal vonszolták. Mielőtt végleg eltűntek volna a házak hosszú árnyékában, vezérük még egyszer hátranézett. A szemében gyűlölet égett.

Megmentőm felemelte a földről a kalapját és leporolta. – Manapság már a sötétedés beállta előtt előmerészkednek odúikból az ilyen útonállók. Nem járnak valami jó idők a derék polgárokra.

Nem árultam el, hogy szerintem a három fickó nem egyszerű útonálló volt. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy egész nap követtek. A sebhelyes arcú „piktorkámnak” nevezett, tehát pontosan tudta, ki vagyok. De hogy is magyarázhattam volna meg mindezt segítőtársamnak, hisz magam sem találtam magyarázatot a dologra!

Így egyszerűen csak hálás köszönetet mondtam a segítségéért, majd még hozzátettem: – Különös, hogy senki nem nézett ki az ajtaján. Pedig Isten a tanúm, jó nagy lármát csaptunk!

– Csöppet sem különös, sőt teljesen szokványos, sajnos. Az emberek félnek a verekedőktől és a gyilkosoktól; örülnek, ha egy idegent kapnak el az utcán, és nem őket. És az őrjáratra sem lehet számítani. Általában akkor bukkannak csak fel, mire vége az egésznek, és elég gyakran az ártatlan áldozatokat fogják le.

– Ám a segítségednek hála, ma jó vége lett az egésznek.

– De nincs mindig valaki a közelben, hogy segítsen, barátom. Meg kellene tanulnod megvédened magad. Nem gondoltál még rá, hogy gyakorold magad a birkózásban? De most sietnem kell tovább. Egy édes kis leány vár rám, ha érted, mire gondolok. Ha komolyan úgy döntesz, hogy meg akarsz tanulni birkózni, gyere el a Prinsengrachtra, Nicolaes Petter birkózóiskolájába, és keress engem!

Alig fejezte be a mondatot, máris gyors léptekkel továbbindult. A lány, aki várt rá, tényleg nagyon édes lehetett. Az, hogy már benne járt a korban, és ez az édes leány egész nyugodtan a lánya lehetett volna, valószínűleg csak még inkább feltüzelte a vágyát.

– Várj, mi a neved? – kiáltottam utána.

– Én vezetem az iskolát, Robbert Corsnak hívnak.

 

 

 

 

Címkék

Geopen kiadó könyvajánló

 Könyvfesztivál 2009

 

 

A Geopen jól döntött, hogy ezzel a – könnyen olvasható, tulajdonképpen letehetetlen, ugyanakkor jelen formájában és céljaihoz mérten hiteles – történelmi regénybe ágyazott bűnügyi történettel „vezette be” a szerzőt itthon. A regény éppen annyira használja fel és alakítja át a történelmet, amennyire kell. A gyorsan pergő események mellé nem is hiányzik a részletesebb korkép vagy a szereplők árnyaltabb lélekrajza, a hangsúly – az olykor kissé túlvállalt – cselekményen van.

Részlet a regényből itt

Kastner és narrátora, a főszereplő (illetve a regényhez szolgáló jegyzeteket „író”) Cornelis Bartholomeusz Suythof ügyesen bennmaradnak a történelmi kontextusban: a kort meghatározó események legtöbbje nyomot hagy a cselekményen, ráadásul térkép és kronológia is az olvasó rendelkezésére áll, hogy közelebb kerüljön hozzá. A grandiózus terjedelem ellenére egy füst alatt elolvasható regény remek szórakozást nyújt, de aki A rózsa neve után kisebbfajta sokkot kapott, az ne számítson nagy durranásra.

A 17. századi Amszterdam sem volt mentes a váratlan és szörnyű bűntettektől. Éppen a regény egyik főszereplőjétől, Rembrandttól maradtak ránk arról az Elsje Christiaensről (illetve hollttestéről) mintázott rajzok, aki miután röviddel a városba érkezése után nem tudta megtéríteni szállásadója számára a lakbért, zavarában agyonverte azt egy baltával, majd miután menekülés közben elfogták, a bíróság megfojttatta, ezt követően pedig a gyilkos baltával verette szét a fejét. A holttest az Ijen Volewijk bitóján csüngött – itt „állt modellt” az idős és immár sikertelen festő számára. A regény bűntényei ehhez hasonló módon váltanak ki döbbenetet a város lakosaiban – rövid időn belül egy kékfestő (ki más?) a családtagjait fejezi le, egy fegyőr pedig élettársát veri agyon a felismerhetetlenségig. Cornelis, az utóbbi tettes jóbarátja szagot fog, hiszen mindkét tetthelyen ott állt a falhoz támasztva a feltehetően Rembrandt-tanítvány ecsetjétől származó, titokzatos kék színnel készült festmény, amely viszont nyomtalanul eltűnik. Cornelis nyomozásba kezd, és Rembrandt mester tanítványául szegődik.

Kár lenne akár lólépésben végigrohanni a cselekményen, hiszen a fantasztikumot sem mellőző események szorosan kapcsolódnak egymáshoz, én pedig nem akarom lelombozni a majdani olvasók kíváncsiságát, amelyet a regény minden kétséget kizáróan megteremt. Egy szempontból látom gyengének a narrációt, mégpedig éppen a narrátor személyét illetően, hiszen annak ismeretében, hogy sikerült feljegyzéseket hagyományoznia az utókorra, halálközeli élményei (ebből található jó néhány a regényben) állandóan a végső megmenekülés ígéretét hordozzák magukban. Kastner a végére kissé túlbonyolítja az eseményeket, hiszen megpróbál ragaszkodni az ismerten mérvadó történelmi tényekhez. A végső leleplezéshez (a gyilkosságok fő indítékainak és körülményeinek megvilágításához) ügyesen használja ki a kor egyik jellemző „világnézeti problémáját”, de a szűk időbeli határok miatt „elmélete” kicsit sántít is. Nem áll ez a címbe implikált kék színre (és itt persze azt is megjegyezhetem, hogy a cím azért sejtet egyet s mást), ami egy szinten nyitva is hagyja a végül „megoldott” történetet.

„Fény és árnyék Amszterdam aranykorában” – áll a kötet borítóján. Az ördög színe kék ezúttal inkább az árnyékos oldalra koncentrál, de azt a körülményekhez képest izgalmasan járja körül. A regényt szinte egy az egyben a jól összerakott cselekmény viszi el, de egyúttal beleláthatunk az illusztrálni vágyott korba is. Nem ettől a regénytől fogom újragondolni a világot, de az biztos, hogy amíg olvastam, nem engedett semmi mást a közelébe. Nem babonázott meg, de két napig fogva tartott.

Amszterdam, 1669 – Rembrandt kora. A városban óriási a felzúdulás, mivel rövid időn belül két derék polgár is bestiális gyilkosságot követett el. Az eseményekkel mindkét alkalommal összefüggésbe került egy festmény is, egy ártalmatlannak látszó családi portré, amely mintha Rembrandt keze nyomát idézné, ha nem valami ragyogó, átható kék szín uralná az alkotást. Amikor a „halált hozó” képnek rejtélyes módon nyoma vész, Cornelis Suythof, egy reményteljes ifjú festő és a mester nagy csodálója, megfogadja, hogy fellebbenti a fátylat a titokról – főként, mert az egyik állítólagos gyilkos a legjobb barátja volt…

A magával ragadó, izgalmas krimi sajátos képet fest Rembrandt Amszterdamáról.

 

 

 

A vaginaízű fagyi

 

A magyarországi és romániai netes szexboltok kínálatát összevetve kiderül, felfújható guminőt Romániában olcsóbb beszerezni. Ugyanitt drágábbak a vibrátorok, és SMS-re bekapcsoló szerelem-telefont sem kapni Összeállításunk címe egy magyarországi szexshop az áprilisi kínálatot reklámozó kirakatáról származik. Tavasz idején mi kerül a fogyasztói kosárba? Ha maradt még hely a cekkerben a krumpli és az abált szalonna mellett, gondolhatunk szeretteinkre is. 

A túl komoly merevedés már orvosi eset

Legyen az első lépés önmagunk karbantartása! Például impotencia ellen a magyar gyógyszerészi gyakorlatban egy sárga tabletta és egy injekció van forgalomban, ez utóbbi használati utasításán komoly figyelmeztetés olvasható: huszonnégy órán túl tartó erekció esetén azonnal forduljunk kezelőorvosunkhoz.

A tabletták ára darabonként két-három ezer forint (14,35 USD, a zárójelbe tett árak cikkünkben a viszonyítási alapként használt dollárértéket jelölik). Pécsett implantációt is végeznek a javíthatatlan impotencia kiküszöbölésére: ára kb. 1 millió forint (4785) és a magyar egészségbiztosítási pénztár nem fizeti. Az injekció darabja is 2500 forint (12), az elsőt a kuncogó asszisztens adja be.

Romániában a természetgyógyászat dívik

A román nyelvű, potenciafokozással foglalkozó honlapokat, webbolt-szájtokat áttekintve kiderül, hogy az itteni fogyasztók, úgy látszik, műtét helyett inkább a gyógynövényes kezelésekben, illetve a pszichológiai ráhatásban bíznak. Sebészi beavatkozást egyik szakhonlap sem kínál, ellenben a Teljeskörű kézikönyv a potencia fokozásához című, papíralapú segédeszközökből bőséges a kínálat. A kötetek ára 280-320 ezer lej (8,5) körül mozog, több hasonló tematikájú kötet rendelése esetén 15-20%-os a kedvezmény.

Aki Viagrát rendel, ingyen írják a receptet

Viagrát is lehet a .ro domain alatt működő webboltban kapni. A szulfonil-fenil-pirimidin citrát hatóanyagú pirulát 50-100 milligrammos kiszerelésben forgalmazzák, ára 210-420 ezer lej (6-12). A weben rendelő szexuálpszichológus, illetve urológus orvos állítása szerint a receptet ingyen adja, de 90 ezer lejt (2,6) kér azért a vizsgálatért, amelynek révén megállapítja, mekkora adagra van szüksége a páciensnek.

Magyarországon a 40 ezer főnél nagyobb lakosságú városokban általában már működik legalább egy szexbolt; Romániában ez inkább a nagyobb, százezres nagyságrendű városokra jellemző. A szégyenlősebb érdeklődő, vagy vásárló a netes szexshopokban nézhet körül – mustránk szerint a kínálat közel ugyanaz.

Egy egész évi óvszerkészlet egy csomagban

A .hu domain alatt működő szexboltok kiemelkedő darabja a takaró alatti sötétségben is könnyen megtalálható villogó óvszer, de van diszkréten fluoreszkáló is. Az ízek közt vezet az eper, és fellelhetők illatosított darabok is. Van olyan példány, ami zenél, eljátssza az Ördögtrillát (de Mendelssohn felfogása avítt, és a világzenei kínálat bővítésre szorul).

A bolti honlapok szerkesztői nem fukarkodnak a jelzőkben, ami a termékleírásokat illeti. A szerkesztőség kedvencei közé tartozik a következő leírás: "Az Inspiráló nevű óvszer prémium kategóriájú, kagyló mintázatú termék, mely felfokozott élményt jelent mindkét fél számára". Ebből egy darab 790 forintba kerül (3,77).

 

A romániai on-line szexboltok inkább a mennyiségre alapoznak: a legtöbb óvszer húszas vagy akár százdarabos csomagolásban is árusítják. A Multi Orgasmus Kondom fantázianevű termékből például egyszerre lehet 144 darabot venni (hogy miért pont ennyit, az rejtély), az egységcsomag ára 2 millió 160 ezer lej (63,5). A kedvezmény jelentős, mert ha ebből az óvszerből csak egy darabot veszünk, az ár 85 ezer lej (2,5).

Romániában drágábbak a vibrátorok.

Ami a különféle vibrátorokat illeti, az extrák közé sorolhatjuk a Total recall fantázianévre hallgató instrumentumot. Tökéletes hasonmást ígér a teljes merevedés állapotában. A kiöntött remekmű bőrbarát és mindig bevetésre kész. (Igaza volt Platónnak, aki azért ítélte el a művészetet, mert megkettőzi a valóságot?). A szerkentyű ára 4430 forint (21).

Mindkét országban a szállítási határidő háromtól öt hétig terjed, külön érdekesség, hogy az egyik romániai online szexshop külön kiemeli, a megrendelt készüléket diszkrét csomagolásban küldi (erre azért is van szükség, mert a romániai bankkártya-használat alulfejlettsége miatt a boltok rendszerint postai utánvéttel szállítanak).

A csúcsdarabok ára eléri a minimálbért

Magyarországon a "távirányítós zselés vibrátor" 9390, a szuperlágy vagina-anál izgató 14990 forintba kerül, a felfújható változat 5990, a fel-le mozgó variáció 16 990 forintot kóstál (az árak tehát 28-81 dollár között mozognak).

A szuperlágy bevonatú készülék Delfin nevű változata Magyarországon 6790 forint, ugyanez egy romániai webboltból rendelve szinte a duplájába, azaz egymillió 990 ezer lejbe kerül (32, illetve 58 dollár).

Romániai forgalmazásban a legolcsóbb készülék 930 ezer lejbe kerül (27), a vízálló, többsebességes, távirányítós változatért 2 millió 250 ezer lejt kérnek (67). Az ún. japán vibrátorok drágábbak: áruk 1 millió 920 ezer lejtől 4 millió 250 ezerig terjed (56-125 dollár)

Olcsóbbak a romániai guminők.

Ami a magyarországi szexboltban különlegesség, a spriccelős változat (ára 3790 forint), illetve a "Mannhammer amerikai pénisz", ami 21 890 forint, azaz 104 dollár, valamint a "mikrodelfin csiklóizgató, pánttal a csuklóhoz erősíthető, vízálló vibrátor" 4590 forintért (21). A romániai szexshopokban a 9-15 darabos kiegészítő készlettel árult vibrátorok ára egymillió 960 ezer lejtől 2 millió 420 ezerig terjed (58-65).

A magyarországi shopok extrája a felfújható pumpás szerelembaba, realisztikus, kivehető, külön is használható vaginával, ára 65 990 forint (315). Ennél jóval olcsóbban a romániai forgalmazású változatok. A többek között Kira, illetve Veronique fantázianevekre keresztelt babák ára mintegy másfélmillió lej – a webshop száraz humorral "karbantartó készletet" is árusít mellé.

A 47 dolláros Kirához képest (ára Magyarországon 71 dollár!) a műanyagból és latexből készített nemiszervek ára egymillió 320 ezerről akár 5 millió 200 ezer lejre (38-152 dollár) is felmehet. Magyar webboltban Te sem vagy más! jeligére fiúbabát is lehet rendelni 17590 forintért, azaz 84 dollárért.

A sokoldalú latex

A latexből készült extrák közül a folyékony, fekete színű, testre kenhető, pár perc alatt megszilárduló gélt tartottuk szóra érdemesnek (9290 forintért), de lehet nyitott latexbugyit is vásárolni 15 ezerért, erényövet és miniruhát 22-22 ezerért. Szintén latexből gyártják azt az ostort, amelyért valószínűleg azért kérnek 16 790 forintot, azaz 80 dollárt, mert a nyele péniszt formáz.

Amit a high-tech nyújtani tud

A Magyarországon beszerezhető elektro-erotika csúcsmodellje a Vibrafon, kapható XXL méretben is, a forgalmazó állítása szerint bétaverzióját meleg férfi is tesztelte. A távkéjelgőben az érzékelő panelre kapott jel beindítja a 8 löket/szekundum amplitúdójú vibrátort, mely elasztikus anyagával nem akadályozza viselőjét munkában, szórakozásban – állítják a forgalmazók.

Kapható domborított, szegecselt, rovátkolt kivitelben is. A készülék SMS-re is bekapcsol. Ha a fejlesztők továbblépnek, extra kívánság lehet a random távkéjelegtetés is, mely buszon, villamoson, t anítás közben érheti el a kíváncsi ügyfelet. Sokat utazó üzletemberek, hajóskapitányok, biztosítási ügynökök, hírlapírók partnerük számára kérhetnek hívásokat. De mi van akkor, ha foglalt a vonal?

 

 

 

 

 

 

 

A bestseller-listákon egyre-másra tűnnek fel mostanában memoárok, mint a londoni luxusprostituált naplója, ám a művek egy részéről később kiderül, hogy mögöttük a könyvpiacot kitűnően ismerő professzionális írástudó áll.

Kár, hogy az igazi kurvák nem közölnek hosszabb regényeket Író voltam címmel (ki tudja?), bár egy-egy regény mögött sejthetően szintén szakmáját felsőfokon ismerő szajha áll… Egy pillanatig játsszunk el a gondolattal, hogy egyes művek mögé ne komoly alkotót képzeljünk, hanem egy kokottot…Talán nem is olyan nehéz.

Hogyan és főként miért válik egy francia születésű újságíró, később PR-os elitprostituálttá?

Valérie Tasso: Egy nimfomániás naplója, Korona Kiadó, Budapest 2OO4

(a fotón az olasz kiadás borítója)

 

Egy jó kurva előbb-utóbb megtalálja hivatását – mondta tehetség és elhivatottság viszonyáról egy különösen emelkedett pillanatában Ernest Hemingway, aki azonban az íráshoz is értett. A Tasso név (Megszabadított Jeruzsálem) ugyan bevezetett márka már az irodalomban, ám Valérie Tasso Egy nimfomániás naplója c. opusza nem keresztény epopeia.

 

Jó, ha tudjuk, mi hozta létre a művet: ez lehet pont olyan izgalmas, mint Henry Kissinger titkos kínai útja.

"Egy színésznőre emlékeztetsz, akivel viszonyom volt – mondja a hajamat simogatva, miután hasamat összefröcskölte spermájával. Mindig azt mondta: fogalmad sincs, hány kilométer faszt kell leszopnom, hogy hírese legyek" – szerepel a regény tizenhetedik oldalán, ám én ezt vándormotívumnak tartom, hiszen ez a megközelítés feltűnik Joe Esterhazy Amerika c. regényében is. A mennyiség átcsap minőségbe, mondhatom, mert tudom, hogy Marilyn Monroe esetében megjegyezték a rajongók, hogy egy teniszlabdát is átszívott egy szűk locsolótömlőn.

Most a mennyiségnél tartunk: "Egy rögtönzött fuvolajáték után el is készülök a fejszámolással. Ha egy átlagos hímtag tizenkét centis, akkor, teszem azt, ezerkétszáz méternyihez tízezer férfival kell csinálnom." Ez lehet, hogy pontos, de valaki megmondhatta volna a kéziratszerzőnek, hogy ettől még nem lesz híres.

"Talán különös, de nem vicc, hogy én olyan pasit keresek, aki képes érzelmeket vinni a szexbe. De a lakásán, egy csésze trópusi gyümölcstea mellett végképp elmegy a józan eszem, s mire feleszmélek, szétvetett lábbal térdelek a vastag dákó előtt, amelyik nem tudna még belém hatolni, viszont ízletes."

A fülszöveg szerint a szerző az interkulturalitás témaköréből doktorált, tehát nem meglepő az a filozófiai eszmefuttatás, mely összeköti a szexet a világmindenség hajtóerejével, mondhatnánk arkhé-jával.

"Saját elméletet is gyártottam a halállal kapcsolatban. Eszerint tiszta energiából vagyunk, és ha meghalunk, az atomjaink elkeverednek a Mindenség többi részével. Energiánkat elnyeri a Kozmosz hajtóereje. Se Paradicsom, se Pokol. A Kozmosz valamelyik egysége vagyunk, amelyben benne van az egész Világegyetem. Szeretkezés közben is ezt érzem. A bennem levő energia egyesül a másik emberével, s ettől az egyesüléstől kiröppenünk önmagunkból, és eggyé válunk a Mindenséggel. Gyönyöröm energiája egy kis rész belőlem, amely leválik rólam, és elvegyül a Kozmosszal. Ha lecsillapodom, visszatérek emberi mivoltomhoz. A kéj tehát utazást jelent a csillagtérben."

SK 7O az az anyag,

amely a kotonokban a "realitásérzést biztosítja", mondja a regény hősnője, ez azonban a regényből majdnem teljesen hiányzik, gyermekkorom elkobzásra került pornókönyvei is szaftosabbak voltak, ráadásul íróilag sem kvalifikált munka. A fordító figyelmességét is elkerülte egy kifejezés, két megcsalt hitves közül mondja az egyik: "egy cipőben sántikálunk".

Valami olyasmiről van szó, tehát, hogy pornónak nem elég izgalmas, regénynek meg gyenge, a nimfománia meg lehetne magánügy.

 

 

 

Kerekes Tamás
ANYA
A pornográfia titkos története

FALLOSSZAL

Az igény nem a kielégülésre vonatkozik, melyet követel, hanem a jelenlét igénye. Az igény megalkotja azt a Másik-at, akinek megvan a kiváltsága, hogy éppen attól fosztja meg e szükségleteket, amitől kielégülnek.

A szexualitás, mint a hatalmi viszonyok leképeződése

A 19. századtól a test politikája már nem követeli meg a nemiség háttérbe szorítását, noha korábban sem csak a fajfenntartásra korlátozódott. Foucault szerint a probléma a 19. század után az, hogyan lehet a gazdasági megfontolásból elnyomott szexualitás képét átfordítani a gazdasági okokból előállított szexualitás képévé.

Foucault szerint a szexualitás a nemiség technológiája, ami nem is engedi figyelembe venni azokat a szubjektumokat, melyek ezt a technológiát alkalmazzák. A pornográfia pedig e tárgyiasulás elidegenedése, a szexualitás hatalma a természetes nemiségen.


A fallosz jelentése

Jacques Lacan-nak a müncheni Max Planck Intézetben 1958. május 9.-én tartott előadásának anyaga szerint a személynek a falloszhoz való viszonya a nemek közötti anatómiai különbségre való tekintet nélkül létrejön. Az anyát mindkét nem képviselői fallosszal rendelkezőnek tekintik.

A fallikus fázis elfojtottságáról nem tudjuk megmondani, hogy fóbia-e vagy tünet. Jones Freud értelmezése hitet tesz a természetjogi egyenlőség helyreállítása mellett, a Biblia szavaival: Isten embernek és asszonynak teremtette őket, de ez csak a fallosz résztárgyként való felfogása által lehetséges.
Megvilágosodik a fallosz funkciója. A fallosz a freudi tanításban nem fantázia, nem is tárgy, még kevésbé jelent szervet. Freud a falloszra való hivatkozását abból a szimulakrumból merítette, melyet az ókoriak számára képviselt. A fallosz jelentő-jelölt-jelölő-jelentés szerepe a misztériumokban betöltött szerepe által fejthető meg.

A nemi igény elidegenedve a szükséglettől őselfojtást eredményez, s maradékában az ember számára vágyként jelentkezik. Ám az analitikus tapasztalattól elvált fenomenológia azonnal kimutatja a vágy paradox, elhajló, tévelygő, excentrikus sőt botrányos természetét, amelyben különbözik a szükséglettől. E különbség a pornográfia maga.


A nemi vágy természete

Az igény nem a kielégülésre vonatkozik, melyet követel, hanem a jelenlét igénye. Az igény megalkotja azt a Másik-at, akinek kiváltsága a szükségletek kielégítése, s megvan a kiváltsága, hogy épen attól fosztja meg e szükségleteket, amitől kielégülnek.

Amit szeretetnek nevezünk nem más, mint az adomány radikális formája, az odaajándékozása annak, ami a Másiknak nincs. A vágy tehát nem a kielégülés étvágya, de nem is szeretetigény, hanem a kettő különbsége. A személy boldogsága nem a genitálisra való hivatkozással oldódik meg, bár a francia analitikusok a genitális önzetlenség álszent fogalmával egy moralista eljárásnak engedtek utat - ez az üdvhadsereg kürtszavaként terjed mindenütt.


Ha az anya

A szexuális fejlődésében a nő azért, hogy fallosz legyen, azaz a Másik vágyának jelentője, el fogja vetni a szerepjátszásban nőiségének lényeges részét. Azt várja, azért vágyjanak rá és szeressék ami nem ő. De önnön vágyának jelentőjét annak a testében leli meg, akihez szeretetigénye szól.

Az emberi lény esetében a férfiasság megmutatkozása is feminin. Ezzel felvillan egy soha meg nem világított tulajdonság: csak egy libidó létezik, s ez maszkulin. A fallikus jelentő funkciója itt érinti azt a legmélyebb kapcsolatot, aminek az alapján az ókoriak benne látták megtestesülni az érzéket (Nonj) és az értelmet (Logoj).

  vágya a fallosz, akkor a gyerek fallosz akar lenni

 

"Valójában az utolsó hét alatt – mióta a szanatóriumban vagyunk – hússzor áldoztunk Vénusznak." Két, eddig nem publikált, szókimondó résszel egészült ki Csáth Géza 1913-as naplója. Ezekből válogattunk.

 

A napló most publikált, eddig ismeretlen része Csáth Géza 1913-as sikertelen elvonókúrájáról számol be a Liget Szanatóriumban:

 

"Délben (...) elfogott a nemi vágy, és hatalmas kéjérzéssel öleltem magamhoz hátulról a feleségemet. Alig fejeztük be az aktust, már jött a főorvos vizitje, a kedves és szemérmes emberke csaknem zavarban volt, lesütötte a szemeit, kötötten mozgott egy ideig – mert az ajtónyitást megelőző zavarból mindent tudhatott. (...)

 

Délelőtt jó, kissé bolondos. Folyton a tegnapi álmom, fantáziám jár a fejemben, amikor Gizit, Olga haragos, apprehendáló nővérét, minden tiltakozása ellenére hátulról lefogtam és megbasztam. Azóta sűrűn megjelenek magamnak, akárcsak holmi világvárosi Jack, mint borult, de nem hideg délelőttön (mialatt Olga engem a klinikán hisz) felosonok hátsó lépcsőkön, és asszonyokat, akik a konyhákban foglalatoskodnak, alaposan meglövök.

 

Előbb azonban felemelem szoknyájukat, tanúja vagyok méltatlankodásuknak, és pokoli-ördögi kéjjel nézem, amint bosszankodó, dühös arcuk a varázsvessző hatása alatt átváltozik, megszelídül, majd pedig átszellemültté lesz. (...)

 

Háromszor rohantam meg feleségemet mint sfinxet a leghatalmasabb kéjérzések mellett. Szegény Olga szinte elalélt a nagy izgalmak utáni kimerüléstől. Bámulatos azonban a nők ruganyossága; hamar talpra állt és eleven lett. Jó félóráig csak kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem tud beszélni. (Valójában az utolsó hét alatt – mióta a szanatóriumban vagyunk – hússzor áldoztunk Vénusznak). (...)

 

 

…Olgához mentem, aki bájosan kiöltözve fogadott piros színű, fehérpettyes, vékony grenadin pongyolájában.

 

A coitus rendesen a sötétség leszállta után történt, hogy felhúzott függönyök mellett legyen végezhető a szobában... (...) Ebben az időben Olgát kis 16-18 éves buja zsidó lánynak képzeltem el, aki míg a szülők nincsenek otthon, mohón közösül a látogatóba jött idősebb rokonnal, (aki házasember).

 

A coitusok akkor voltak különösen nagyszerűek, ha erőm volt a du. 2 órai adagot 5-ig, 6-ig elhalasztani. A méreggel egyébként úgy voltam, hogy ebben az időben teljesen neki éltem. Sajnálatos módon elhanyagoltam minden összeköttetést, társaságot, munkaalkalmat, holott jó érzéseim mellett minderre kitűnőleg képes lettem volna. (...)

 

 

Ennek az életnek a legfőbb szépsége a nagy ritmusa. Minden nap a fiziologikus életnek – egy emberi életpályának – a paradigmája.

 

A reggel az ébredés küzdelmes, rossz, fájó, zilált, mint a gyermek világrajövetele. Fájdalmas, mint a tehetetlenség az élet durva erőinek, akadályainak, a munka (lélegzés) kényszerének érzése a méhbeli boldog, munkátlan omnipotentiával szemben. A coitus édes és nagyszerű érzés a test egyensúlytalan közérzése mellett is.

 

Miért? Mert a szexuális tevékenység fokozott. De ez mindigre nem jó, csak a nap egy részén át (az élet egy részén át: 20-40 év) legyünk szexuális lények, mert különben a szexualitás akadályoz a nemesebb örömökben, munkáinkban. Jő a mosdás. Egy fázós, de üdítő dolog. Minden jóra fordul.

 

A reggeli kellemes. A kávé jólesik. A szivar, az újság, a defecatio mind most még a kamaszkor nyugtalan ki nem bontakozott izgékonyságával, az élethez való hozzá nem szokottság fanyarságával, de az optimum felé irányuló küzdelem és biztos haladás reményeivel és jó érzéseivel töltenek el. Búcsú a feleségtől, csók, mely nem szerelmes, csak baráti, a magában álló magában egész ember kegyes leereszkedése, jóságos törődése az ő függelékével, nem kiegészítőjével, hanem függelékével. /Olga, ha valaha, halálom után ezt olvasod: értsd meg.

 

 

Szívom az édes reggeli levegőt.

 

Nézem a járókelőket. A félcocotte és máris tetszelgő, de az éjjeli kéjelgésektől fáradt asszonyokat, akik kendőben, slafrokban mennek a boltból haza, vagy hátulról a boltba, kicsit mozogni akarnak, meg akarják rázni a csipeiket, és csak azt óhajtják a maguk csacska érzékiségében, hogy a levegő kicsit megcsókolja (besurranva a szoknya alá) a lábaik szárát, és besurranjon a lábaik között nyíló vágásba, megmozgatván a bejáratnál lévő kis erdő növényzetét, mint a szellő a nádast. Szívom, szívom az intenzív illatokat. Minden olyan erős, kemény, szagos, különös. Aztán beérek a klinikára. Az oldalkapu portása…"

 

A napló e szöveghelytől kezdve ismét hiányos.

 

 

[A szegedi Lazi Kiadó eddig publikálatlan, ismeretlen dokumentumokkal egészítette ki Csáth Géza naplóját. Címe: Napló 1912-1913.]

 

 

 

Jarry: Szuperhím

Lazi Kiadó

 

Alfred Jarry (1871-1907) szerencsés volt, hiszen a szürrealistákat megelőző munkássága megbotránkoztatta ugyan a kor legtöbb emberét, a kritikák mégis elismeréssel nyilatkoztak műveiről. Főleg az 1896-ban bemutatott Übü király (benne a hatalomra jutó kegyetlen kispolgár alakjával) kavart – valljuk be, érthetően – nagy botrányokat.
És bár máig ez tekinthető a francia szerző és drámaíró legismertebb művének (pedig ezen kívül is számtalan cikket és regényt publikált), azt sem szabad elfelejteni, hogy a modern sci-fi négy atyja (George Griffith, Jules Verne, H. G. Wells, Alfred Jarry) közül ő volt a legösszetettebb és legérdekesebb.
Neki köszönhetjük a „patafizika” fogalmát, amelyet így fogalmaz meg a Doktor Faustroll patafizikus tettei és véleményei című 1898-as regényében: „Olyan képzeletbeli megoldások tudománya, amelyek jelképesen azokat a tulajdonságokat tulajdonítják a tárgyaknak, amelyek hatásuk folytán kifejezésre jutnak”.

Alfred Jarry 1902-es A szuperhím című szürrealisztikus sci-fi regénye bizonyos vélemények szerint a legjobb történet, amit egy szuperemberről írtak.

Ez a regény nemcsak Übü fanoknak kötelezően ajánlott, mégcsak nem is a hímsoviniszta viagrazabálóknak, hanem mindenkinek, aki vevő Alfred Jarry misztikus, elvontan filozofikus, ugyanakkor erotikus és humoros írásművészetére.

A szuperhím együltő helyünkben elolvasható, nem fekszi meg a gyomrunkat, s talán a férfi olvasók sem lombozódnak le, s nem lesz kisebbségi komplexusuk, ha összehasonlítják a Szuperhím teljesítőképességét a sajátjukkal, a hölgy olvasók pedig elrévedezhetnek messzi távolokba, alig hallható sóhajokat hallatva a titokban vágyott férfi felé.

De a bringa rajongók is megtalálhatják a kedvükre való fejezetet a regényben, hiszen A szuperhím -ben Jarry kiélte kerékpármániáját is.

Egyszóval 18 éven felüliek a nap bármely órájában fellapozhatják a regényt, nem fognak csalódni benne. De vigyázat! Másodszori, harmadszori olvasás előtt kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét.(Bajla)

Képzeljünk el egy világot, melyben a vizet úgy desztillálták, hogy ihatatlan és csak mosakodásra alkalmas és a legmagasabbrendű táplálék a kocka formájában adagolt vegytiszta alkohol, mely egyébként éppúgy megvalósult, mint a gáznemű sör. Így egy hattagú kerékpáregyüttes is képes legyőzni egy gyorsvonatot, mely háromszázkilométeres sebességgel száguld, még akkor is, ha az egyik résztvevő közben meghal.

Kíváncsi vagyok az olvasóra, vajh mit képzel annak a nőnek a reakciójáról, melyet nyolcvanszor tett boldoggá indusnak maszkírozott, de tomahawkot lóbáló alkalmi szeretője.

Nem vagyunk azbesztből, számomra ez a szatirikus, polgárpukkasztó kisregény olvasata, mely nehéz időben, hacsak nincs 24 órán keresztül tartó erekciónk, mindenki számára tartogat élvezetet.

A 24 órán keresztül, s azon túl is tartó erekciót könnyen előidézhetjük magunk is. Már nem kell kamaszkorunk livocain szpréjéhez fordulnunk, hogy elkerüljük a korai örömöt.

Elég egy papaverin-caverject-kokain injekció-közvetlenük a hímvesszőbe fecskendezve és vígan láthatunk neki a nyolcvanadik numerának.

Kezdők kísérletezhetnek egy fémkanál nyelének alattomos, de kitartó behelyezésével a hímvesszőbe. Ha szerencsések vagyunk: egy hét alatt kilökődik, addig is King Kong-ként tombolhatunk az ágyban, s jöhet az abszint is, csak nehogy örömünkbe kerüljön egy kis üröm is.

 

Jó szórakozást kíván

Az urológia doktora

 

Kerekes Tamás

Timur Link

 

A közérthető, vérbő, rabelais-i humorú és a patafizikus szellemiségű, máskor misztikus, elvontan filozofikus Jarry művek között félúton helyezkedik el az a néhány könnyed regény, amelyekben a tudomány és a játékosság erotikával és könnyed iróniával keveredik. Ilyen az 1902-ből az 1920-as évek jövőbeli világába átlépő Szuperhím is. Ebben a műben benne van Jarry egész világa: kerékpármániája, az antik irodalomban való jártassága, patafizikus hajlamai: a tudományok és az áltudományos misztifikáció iránti rokonszenve, legfőképpen pedig az abszint iránt érzett csillapíthatatlan vonzódása, amely a színtiszta alkoholt képzeli el a jövő ideális táplálékául.

 

 

 

 

 

Saviano:Gomorra

 

Partvonal Kiadó

 

Dokumentarista látlelet arról, hogyan vált Nápoly a kínai és világkereskedelem feketeközpontjává. Nagy erudícióval , tárgy és szakismerettel megírt kötet, amelyből megtudható, hogyan kerül egy kis nápolyi szabó munkája Angelica Jolie vállára egy díjkiosztón. Balzac óta tudjuk, hogy minden nagy vagyon keletkezése egy kész regény. Saviano Nápoly szerepére fókuszál a világ igazi és a hamisítványokkal kereskedő világpiacán, ahol még a kínai kereskedelmet is hámba fogják.

 

Máris megfilmesítették

Roberto Saviano Gomorra című könyvének publikálásával – melyben döbbenetes módon leleplezi le Olaszország leghírhedtebb maffiaszervezetét, a nápolyi camorrát – egyszerre vált ünnepelt hőssé és a bűnszervezetek célpontjává. A filmváltozathoz Matteo Garrone és írótársai Saviano könyvének csupán néhány történetét, illetve mozzanatát vették alapul, hogy megfogalmazzák vádiratukat a kortárs olasz társadalom legsötétebb rétegeiről.

„A Scampia és Secondigliano nevű városrészekben központosuló alvilágot Garrone filmje öt egymás köré font történetben mutatja be kaleidoszkópszerű portrét nyújtva napjaink Nápolyáról. A kamera a szereplők mindennapos tevékenységeit követi. A kibontakozó események nyomán mindannyiuknak árulással és erőszakkal kell szembenézniük. Ebben a szélsőségesen kaotikus világban a kapcsolatok bármikor változhatnak. A felszínen a Gomorra az átlagemberek viselkedését és törekvéseit tükrözi, az apró történetek együtteséből viszont olyan vádirat áll össze a bűnszövetkezetről, amely a társadalom távolabbi rétegeiig is elér.” (Piers Handling)

 

„Nápoly egyik külvárosában, egy laborban, feltaláltak egy olyan nyomóprést, amellyel tökéletesen le lehetett utánozni a Versace jelképét, a gorgófejet. Secondiglianóban elterjedt a hír, hogy az amerikai piacot az Igazgatóság termékei uralják, és hogy mindez megkönnyíti majd azoknak a fiataloknak a dolgát, akik az Államokban szeretnének kereskedői karriert befutni, követvén a Vip Moda, farmernadrágjának sikerét, amelyeket Texas üzleteiben ezerszám adnak el a Valentino neve alatt.

Az üzlet a déli féltekén be is indult. Ausztráliában a New South Wales-beli Ramsay Road 28, Five Dock alatt működő Moda Italiana Emporio az egyik legkeresettebb elegáns öltözékeket áruló butik lett, de Sydneyben is működtek üzletek és raktárak. Braziliában, Rio de Janeiroban és Sao Paulóban a secondiglianok szinte kisajátították a ruházati piacot. Kubában már tervbe volt véve egy üzlet az amerikai turisták számára, Szaúd-Arábiában és Észak-Afrikában pedig már jó ideje folyt a piackuatás és a kapcsolatok kiépítése. Az Igazgatóság raktárakon keresztül oldotta meg az árúk terítését. A lehallgatott telefonbeszélgetésekben így nevezték az emberek és az árúk áttelepítésének módozatait. A raktárak voltak a pókháló központjai, ide érkeztek meg az ügynökök, akik intézkedtek az árú elszállításáról a klán üzleteibe vagy a többi kiskereskedőhöz. Ez a logika nem volt új keletű. Az úgynevezett magliarik mintáját követte, azokét a nápolyi vándorkereskedőkét, akik a második világháborút követően elárasztották a fél világot az óriási zsákjaikban magukkal hurcolt zoknikkal, ingekkel, zakókkal. A klánok ügynökei, akik az ősrégi kereskedő mesterséget valamennyivel magasabb szinten művelték, szintén mindenhová eljutottak, a nagybani piacoktól a bevásárlóközpontokig, a parkolóktól a pályaudvarokig. A legügyesebbek akár közvetlenül a kiskereskedőknek is képesek voltak nagyobb tételeket szállítani. A vizsgálati anyag szerint, néhány vállalkozó úgy szervezte meg a hamis ruházati cikkek térítését, hogy logisztikai segítséget nyújtott a magliariaknak. Finanszírozták az utazási és szállásköltséget, furgonokat ÉS TEHERAUTÓKAT BOCSÁTOTTAK RENDELKEZÉSRE, LETARTÓZTATÁS VAGY ELKOBZÁS ESETÉN JOGI SEGÍTSÉGET BIZTOSÍTOTTAK. No és persze bezsebelték az eladásokból befolyt összegeket. Az üzlet családonként évente körülbelül 300 millió eurót hozott a konyhára.

A nagyok azonban soha nem fordultak szembe a klánokkal. Hisz a klánok nem veszélyeztették közvetlenül a nagy divatcégek jó hírét, csak hasznot húztak termékeik reklám és jelkép értékeiből. Nem torzították el az árút, nem tiporták sárba a minőséget, sem a formaterveket. Olyan jelképes konkurenciát jelentettek a nagy divatcégeknek, amely nem kompromittálta magát a márkát, viszont lehetővé tette, hogy a nagyközönség is hozzájuthasson azokhoz a nagy nevekhez, amelyekhez egyébként soha nem lett volna alkalma. A klánok reklámot csináltak a márkának. Mert, ha senki nem hordja a ruhákat, ha csak a kifutón és drága üzletek kirakatában jelennek meg, a piac is elveszíti érdeklődését és ez presztizsveszteséggel jár. Egyébként pedig a nápolyi üzletekben olyan méretekben is készültek kosztümök és nadrágok, amelyeket a nagy divatcégek, arculati okokból nem gyártanak. A klánok azonban nem törődtek az arculattal, őket csak a lehetséges profit érdekelte. A secondiglianoi klánok, a félig eredeti-félig hamis ruházati cikkekből és a drogterjesztésből származó bevételekből olyan butikokat és üzletközpontokat vásároltak, amelyekben az eredeti és a hamis árut összekeverték, hogy ne lehessen megkülönböztetni azokat. A Rendszer így bizonyos fokig támogatta a legális divatipart, az árak letörésének ellenére, sőt még hasznot is hozott a piaci válság idején. A Rendszer csillagászati bevételeket kasszírozva, folyamatosan terjesztette a világban a „Made in Italyt.”

A ruhák mellett a legtöbbet a kábítószer utazott. Majd megjelent Kína és Európa adta a csomagolést, a márkát, hírnevet, reklámot, Kína biztosította a tartalmat, magát a terméket, az alacsony költségű termelést, a nevetségesen olcsó nyersanyagot. A Rendszer összegyúrta a kettőt és mindkét piacon tarolt. A kelet-európai piacon több ezer Bosch, Hilti, Canon és Hitachi hamis termélekt adtak el, olyan termékeket, melyek azelőtt a felső középosztály privilégiumának számítottak, a nápolyi camorra „áldásos” tevékenségének köszönhetően, a szélesebb nagyközönség számára is elérhetőekké váltak. A klán csak a márkát sajátította ki, hogy jobban eladható legyen a piacon, a termék minősége gyakorlatilag nem változott. A Cosa Nostra iránti küzdelem pedig elterelte a figyelmet a népolyi camorráról. Ráadásául elképesztő stiklit vittek végbe: a camorra klánjainak nincs szükségük politikusokra, ellenkezőleg, a politikusoknak van égető szüksége a camorrára.

Innováció: A Rendszer sikeresen átalakította a védelmi pénzek és az uzsorakölcsön klasszikus sémáját is. Felismerték, hogy a kereskedőknek készpénzre van szükségük, a bankok pedig egyre keményebb feltételeket támasztanak, ezért beékelődtek a szállítók és a kereskedők közé-

Csak Népolyban az összes kiskereskedelmi bolt 50%-át a háttérből a camorra működteti.

 

Kerekes Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Jobbra a Vezúv, balra a naplemente, s a hajód lágyan besiklik a kikötőbe - nincs is ennél kellemesebb kaland. Átvágsz a jegypénztárak, a népek, a parkoló kocsik között, de a világméretű nyóckerbe érve is veled marad a tenger szaga, nyakadon a gátlástalan önszeretet - hol jársz te? Hol élsz te? Már majdnem a Piazza Garibaldira értél, amikor feltűnik, hogy rég nem a sós illat, hanem a sarokról sarokra éktelenkedő szeméthegyek bűze kísér. De nincs az az odőr, ami San Gennaro összes kincséért is kirángatna abból az álomból, amit az utazási irodák prospektusai, a Piedone-filmek, Sophia Loren fürdőruhás fotói meg az ördög tudja, mik - az intézményes hazudozás - bocsátottak rád. De ez a könyv egészen biztosan elbizonytalanít majd egy kicsit - ha úgy alakul, egészen a legközelebbi találkozásig. Pedig ha hinnénk a könyveknek, meglehet, többé senki sem álmodna. Mert te nem a nápolyi kikötőt láttad, amikor azt hitted.

Az máshol van: ugyanazon szélességi és hosszúsági fokok között, csak egy másik bolygón, ahová nem hirdetnek turistautakat.

Roberto Saviano olyan magasan, olyan erősen kezdi, ahogy azt csak egy újságíró meri, író aligha - Puzo elbujdoshat, s viheti a lófejét magával. Az igazi nápolyi kikötőben járunk, egy óvatlan darukezelő kicsit a dokk kövezetére koppant egy konténert, az ütődéstől kinyílik az ajtaja, és fagyasztott hullák tömege zuhan ki, konkrétan a szemünk elé - Saviano elbeszélő erejének döntő sajátja a megjelenítés képszerűsége, a könnyed láttató, hangulatfestő véna. Úgy mondjuk, hogy könnyed, hogy közben, míg olvassuk a művét, egy perc nem telik a szerző elemi és mélységes felháborodottságának akár akaratlan belátása nélkül. S ez az érzet már a mondott fölütésnél átragad az olvasóra - egy ökölbe szorult gyomorral feladott és fogadott, minden kétséget kizáróan hiteles üzenet. Persze ez is érzékelési, megengedem, hitbéli állapot - van-e mód a karácsonyfa alól ellenőrizni Saviano forrásait? A mód itt szándékot jelent, hisz lenne, a szerző ismét a legjobb újságírói tempó szerint nem kíméli meg hivatkozásaitól az olvasót. Pedig amit végül forgatunk: mégis regény.

Ott hagytuk el, hogy kidőlnek a hullák, leesnek a karok, a lábak, szertegurul néhány koponya. Hirtelen munkások serege lepi el a rakpartot, villámgyorsan visszapakolnak mindent, minden végtag a helyére kerül, az ajtó záródik. Jönnek slaggal és seprűvel, pár percen belül minden olyan, mintha rendjén menne dolga. E kép előrevetíti az amúgy innen-onnan ismerős egészet: olykor felcsapnak a hullámok, aztán elcsitul a tenger, de néha egy-egy villámcsapás fényénél tisztán látszik egy kortynyi időre, hogy a tenger csupa vér, a vér meg anynyi, mint a tenger (csak mégis inkább olcsóbb).

Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába - ígéri az alcím, s annyi szent, hogy nem marad utána hiányérzet. Látszólag nem történeti munka, a "cselekmény" napjainkban játszódik - a hétköznapi hínár szálaztatik szét nyomorult helyi nincstelenre, eszement törvényekhez hol jobban, hol kevésbé ragaszkodó nagymenőre, szerencsétlen kínai hordák apró ürgéire. Multinacionális vállalatok és kétkezi bűnszövetkezetek és demokratikusan választott kormányok és mocsokból gründolt politikai pártok csodálatos kristályszerkezetére, amit bárhogyan forgatsz, mindig ugyanazt a megtévesztő képet mutatja - Saviano alighanem az illúziókeltésnek is virtuóza: gyakorta képes olyas érzetet ébreszteni, mintha értenéd az érthetetlent. Ilyenkor eljutunk minimum a tizenhatodik századig vagy a jövő nyári turistaszezon kezdetéig vele.

Egyes szám első személyű hőse a kezdetek kikötői bóklászásai után, helyenként alig is mértéktartó fontoskodással, időnként a láthatatlanná válás csodadresszében feltartóztathatatlanul nyomul előre kijelölt mocsarában. Vagy épp ellenkezőleg: rajzol koncentrikus mintákat, akár a vízbe hulló kő. S mindeközben a feszültség végig ott marad, ahol kezdte: fenn, vagy még magasabban. Gyújtó hangú, háromszázötven sűrűn szedett oldalas röpirat a szegénységről. A szegénység gazdáiról és tulajdonosairól. Szavaiból nem esik senki nehezére kihallani a mindenség panaszát a napi szinten legálságosabban feltálalt, szemenszedett hazugságok tömegével közkezelt tárgyról, az emberi lét méltóságáról. Mert leginkább az hibázik ezen a tájon (a Földet hálózzuk be épp).

Az sem lehet véletlen, hogy Saviano gyorsan bestsellerré lett könyve megjelenése óta úgyszólván persona non grata Nápoly utcáin. „

Fordította: Bíró Júlia. Partvonal Könyvkiadó, 2007, 349 oldal, 2990 Ft

 

- ats -

 

   Magyar Narancs

A kiadó:

Saviano megdöbbentő könyve egy nagyon pontos, ugyanakkor szenvedéllyel átitatott jelentés Nápoly lezülléséről, amely egy óriási pénzügyi holdingként működő, külföldi befektetésekkel és nemzetközi üzleti kapcsolatokkal rendelkező bűnszövetkezet, a camorra uralma alatt él.
Európában a legtöbb gyilkosságot itt, a Nápolyt is magába foglaló Campania tartományban követik el. A könyv azon városok és falvak életét térképezi fel, ahol a Rendszer - ahogyan a camorra önmagát nevezi - immár saját törvényei szerint irányítja az ott élők életét. Részletes képet kapunk arról, hogyan, hol és miért vesztegetnek, zsarolnak és ölnek meg embereket. A szerző pontosan dokumentált elbeszélése alapján, megrázó emberi sorsok tárulnak fel, és lassan rájövünk, hogy ebben a világban mindent átitat a rettegés, az erőszak és a vér szaga.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mrs. Irán

Az 56 éves Ebadi 165 jelölt közül nyerte el a Nobel-békedíjat, megelőzve a sokkal esélyesebbnek tartott II. János Pál pápát és Václav Havel volt cseh elnököt. Ő a tizenegyedik nő, aki a díj 1901-es alapítása óta elnyerte a békedíjat. A kitüntetés hírét Sirin Ebadi elképedéssel fogadta, s az AFP-nek nyilatkozva kijelentette: a Nobel-díj mindazokat az irániakat illeti, akik a demokráciáért harcolnak.

 

Átadták Sirin Ebadi iráni emberjogi aktivistának a 2003. évi Nobel-békedíjat szerdán a norvég fővárosban. Ebadi az iráni gyerekek és nők jogaiért folytatott küzdelméért részesült a kitüntetésben.

Ebadi az első muszlim nő, aki Nobel békedíjban részesül. Teheránban született. Jogi tanulmányait Iránban és Franciaországban folytatta. 1969-ben hazája első női bírójának nevezték ki. Tíz évvel később az 1979-es iszlám forradalom után vissza kellett lépnie, és azóta ügyvédként dolgozik. Irán első női bírója volt, azonban az iszlám forradalom 1979-ben posztjának elhagyására kényszerítette. Hazájában a reformerők emblematikus figurájává vált, míg konzervatív ellenfelei azzal vádolták, hogy a Nyugat beépített embere lett.

Az átadási ceremónián csador nélkül jelent meg; egyformán bírálta Keletet és Nyugatot: elítélte egyes muzulmán vallású országok vezetőit, amiért despotikus uralmat tartanak fenn arra hivatkozva, hogy a demokrácia és az emberi jogok nem egyeztethetők össze az iszlám tanításával és a hagyományos muzulmán társadalmi berendezkedéssel. A teheráni vezetésnek azt üzente, hogy törődjön bele: a reformok elkerülhetetlenek.

Ugyanakkor elítélte az Egyesült Államok vezetését is, amiért önkényesen értelmezi az ENSZ határozatait: a Közel-Kelet esetében figyelmen kívül hagyja, míg Irakot éppen az ENSZ határozataira hivatkozva támadta meg. Kijelentette, hogy ami az Egyesült Államok Guantánamo-i támaszpontján történik, az felér a Genfi Konvenció megsértésével: a foglyok nem részesülhetnek azokban a jogokban, amelyeket a Genfi Konvenció előír, továbbá amelyeket az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, valamint az Emberi és Polgári Jogok Egyezménye lefektet - jelentette ki Ebadi.

Az 56 éves iráni jogásznő kijelentette: a terrorizmus elleni harc egyes államok számára az elmúlt két évben hivatkozási alapul szolgált az emberi jogok megsértéséhez. Mint Sirin Ebadi mondta, az emberi jogok védelmezői növekvő aggodalommal szemlélik, hogy az általuk védett normákat immár nemcsak ellenfeleik, hanem nyugati demokráciák is figyelmen kívül hagyják.

A díjátadási ceremónia előtt több ezer fős gyerekkórus adott műsort. Szerda este Oslóban fáklyás felvonulást tartottak és zártkörű fogadást rendeztek Sirin Ebadi tiszteletére.

A norvég Nobel-bizottság elnöke adta át az iráni jogásznőnek az oslói városházán. Az egyórás ünnepséget a helyszínen több százan kísérték figyelemmel, köztük a norvég királyi család tagjai. A díj egy arany emlékérem és 1,4 millió dollár.

 

 

 

Mivel a kötetről személy szerint kedvezőtlenebb benyomásom támadt, de elvenni a kedvét senkinek nem akarom, ezért inkább mások ismertetéseiből szemezgettem, azokéból, akik maradéktalanul nagy alkotást látnak a műben

Kerekes Tamás

 

A kamasz Michael Berg hosszú betegségből lábadozik, amikor megismerkedik a nála húsz évvel idősebb Hannával. Szenvedélyes szerelem szövődik a „fiúcska" és a nő között, amelyben a testi gyönyör éppolyan fontos kapocs, mint a könyvek szeretete. Évekkel később Michael megdöbbentő részleteket tud meg Hanna múltjáról, és kénytelen szembenézni a náci kegyetlenségekkel, egy új generáció szemével. Bernhard Schlink minden idők egyik legsikeresebb regényének szerzője, a német irodalom ünnepelt csillaga. A felolvasó az összes neves nemzetközi díj- ban részesült, világszerte hétmillió példányban adták el, harminchét nyelven. A hatvanhárom éves szerző ma Berlinben és New Yorkban él. Legújabb sikerkönyve Hazatérés címmel már kapható.

(Olvasószoba.blogspot.com)

 

 

 

A könyvet, amely Bernhard Schlink nevéhez fűződik, minden idők egyik legsikeresebb regényeként tartják számon, már az összes neves nemzetközi elismerésben részesült. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy világszerte hétmillió példányban adták el, harminchét nyelven. Bár elsőre kicsit meglepő, hogy hogyan készülhetett egy több mint két órás film, egy olyan vékonyka könyvből, mint Bernard Schlink regénye, de ez az egyetlen meglepetés, ami - ha láttuk a filmet - érhet bennünket, és ez így van jól.

 

A regény egyes szám első személyben íródott, így Michael Berg szemszögéből láthatjuk az egész történetet. Szép sorjában bontakozik ki előttünk Hanna Schmitz és Michael kapcsolata: kezdve a kamasz fiú rajongásától egészen a kissé megtört felnőtt férfi elnyomott érzelmeivel való harcáig. A lelki folyamatok ábrázolásban mutatkozik meg a regény zsenialitása: hihetetlen lélektani mélységekbe viszi az olvasót. Mit érzett a fiú, amikor mindössze tizenöt évesen belebotlott a nála húsz évvel idősebb Hannába, hogyan élte meg titkolt-szenvedélyes viszonyukat, és hogy mindezek az érzések hogyan alakulnak át, és hogyan marcangolják egyre jobban a főhőst, amikor az egykor imádott nőt a vádlottak padján látja viszont.

 

A történelmi háttér, a vád rányomja a bélyegét a regényre, de ez nem válik annak kárára. Olyan gondolatokat, érzéseket fogalmaz meg, akár a holocausttal, akár a német részvétellel kapcsolatban, melyek eddig inkább kimondatlanul maradtak, de jó hogy akadt, aki végül mégis kimondta őket. Szerencsére mindettől nem válik a regény egy újabb világháborúval, vagy náci kegyetlenségekkel foglalkozó alkotássá, mindez azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy bemutassa a két főhős drámáját. A nőét, aki bármit megtenne, hogy titkát megőrizze magának, és a fiúét, akit egyre jobban mardos a bűntudat, és gyötör a megválaszolatlan kérdés, mit tegyen, milyen döntést hozzon, melyik a helyes út. Hogy elnyerik-e a kölcsönös bűnbocsánatot elkövetett vétkeikért az kiderül a regényből, de az, hogy az olvasó végül kinek ad feloldozást, - bár látszatra könnyű a döntés - már egészen más kérdés.

 

Ami viszont nem kérdés, hogy a regény: "Mestermű... csak annyit mondhatunk; olvassák el, és olvassák el újra."

 

 

 

Londonban járunk, az 1950-es években. Anna Wulf lányát egyedül nevelő sikeres írónő, aki attól fél, hogy idővel elveszti kapcsolatát a külvilággal, és megőrül. Ezért naplókba kezd: a fekete füzetbe múltja, a pirosba politikai nézetei, a sárgába érzelmi élete, a kékbe a mindennapok történései kerülnek. Szerelem és visszautasítás, hűtlenség és szexuális felszabadulás, politikai szekértáborok és családi traumák, elvesztett haza és megtalált női identitás története Az arany jegyzetfüzet, mely a 2007-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Doris Lessing főműve. Lessing Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével ismerte meg a világ. Az arany jegyzetfüzet című regénye az Ulpius-Háznál futó életmű-sorozatában jelent meg Tábori Zoltán fordításában. Ebből közlünk rövid részletet.

 

 

„A történet a következő. Mint már említettem, George-nak nehéz családi élete volt. Sőt kibírhatatlan. Felesége, két fia és egy lánya volt. Eltartotta a felesége szüleit és a saját szüleit is. Jártam abban a kis házban. Még az a látogatásnyi idő is kibírhatatlan volt. A családfenntartó fiatal vagy inkább középkorú pártól a négy öreg és a három gyerek az esélyét is elszívta, hogy valamirevaló közös életet élhessenek. A feleség egész álló nap keményen robotolt, ahogy George is. A négy öreg különböző fokú rokkant volt, különleges ápolást, étrendet stb. igényeltek. Esténként a nappaliban ők négyen véget nem érő kártyázásba merültek, és közben pörlekedtek, és öregesen zsémbeltek; órákon át verték a blattot a szoba közepén, és a gyerekek ott csinálták meg a házi feladatukat, ahol tudták, és George a feleségével korán lefeküdt, legtöbbször a kimerültség miatt, leszámítva azt, hogy a hálószobájuk volt az egyetlen hely, ahol valamelyest magánéletük lehetett. Ez volt az otthonuk. Aztán a hét egyik felében George az utakat járta; néha több száz mérföldnyire, az ország túlsó végében dolgozott. Szerette a feleségét, és a felesége is szerette őt, de George-ot folyamatosan bűntudat gyötörte, mert egy ilyen háztartást vezetni önmagában is elég lett volna bárkinek, és akkor a neje még titkárnőként is dolgozott. Egyikük se vett ki szabadságot évek óta, örökké pénzszűkében voltak, és szánalmas marakodás folyt minden garas fölött.

Eközben George-nak voltak ezek a nőügyei. Különösen szerette az afrikai nőket. Körülbelül öt éve Mashopiban éjszakázott, és nagyon megtetszett neki Boothbyék szakácsának a felesége. Ez a nő a szeretője lett.

– Már ha használhatod ezt a szót – mondta Willi, de George ragaszkodott hozzá. Anélkül hogy tudatában lett volna a benne rejlő humornak, azt mondta:

– Miért ne? Ha valaki elítéli a faji megkülönböztetést, tán csak jogosult helyesen megnevezni a dolgokat, már csak a tisztelete jeléül is, hogy úgy mondjam.

George gyakran átutazott Mashopin. Tavaly látta a gyereksereget, és az egyiknek világosabb volt a bőre, és hasonlított George-ra. Megkérdezte a nőt, és ő azt mondta, igen, az szerinte George gyereke. Nem csinált nagy ügyet belőle.

– És? – kérdezte Willi. – Mi a probléma?

Sose felejtem el azt a mélységes elképedést George arcán.

– De Willi, te hülye bunkó, az a gyerekem, és én felelős vagyok érte, hogyan él azon a nyomortanyán.

– És? – kérdezte Willi újra.

– Én szocialista vagyok – mondta George. – És amennyire csak lehetséges ezen az istenverte helyen, próbálok az is maradni és küzdeni a faji megkülönböztetés ellen. Érted? Állok a dobogón, és beszédeket mondok, persze nagyon óvatosakat, hogy a faji megkülönböztetés nem áll igazán érdekében egyik érintett félnek sem, és nem egyeztethető össze a jézusi szelíd jámborsággal és alázattal, mert nem az én dolgom kimondani, hogy embertelen, égbekiáltó erkölcstelenség, és a fehérek az örök kárhozatra jutnak miatta. És most úgy készülök viselkedni, mint az összes többi égbekiáltó fehér bunkó, aki fekete nővel hál, és egy újabb félvér kölyökkel járul hozzá a gyarmatállami népességarányokhoz.

– A nő nem kért meg, hogy csinálj bármit is az ügyben – mondta Willi.

– De ez nem számít. – George a tenyerébe temette az arcát, és láttam, hogy az ujjai közt nedvesség szivárog ki. – Ez kikészít. Tavaly óta tudok róla, és beleőrülök.

– Ami nem sokat segít a dolgon – mondta Willi.

George keze erőtlenül lehanyatlott, látni engedve könnyáztatta arcát. Willire bámult, aztán rám.

– Anna? – kérdezte.

Bennem érzések zűrzavara dúlt. Először is, irigykedtem arra a nőre. Az éjjel azt kívántam, bár én lehetnék a helyében, de ez egy személytelen érzés volt. Most már tudtam, ki az, és meglepődve fedeztem fel, hogy gyűlölöm és hibáztatom George-ot, ugyanúgy, ahogy tegnap este haragudtam rá, amikor előcsalogatta belőlem a bűntudatot. És akkor, és ez volt a legrosszabb, ámulva jöttem rá, hogy bosszant, hogy az a nő fekete. Azt hittem, mentes vagyok az ilyen előítéletektől, de úgy tűnt, mégsem, és szégyenkeztem, és dühös voltam magamra, George-ra. De ez még nem minden. Annyira fiatal voltam, huszonhárom-huszonnégy, hogy a legtöbb „emancipált” lányhoz hasonlóan rettegtem, hogy a háztartásbeliség csapdájába esve szép lassan betörök. A borzalmak netovábbja George háza volt, ahol George és felesége esett csapdába a szabadulás minden reménye nélkül, leszámítva a négy öreg halálát. Ez annyira megijesztett, hogy rémálmaim is voltak miatta. Ettől függetlenül George, ez a csapdába esett ember, aki ketrecbe zárta azt a szerencsétlen nőt, a feleségét, számomra a túlfűtött nemiséget is jelentette, amely elől a lelkem mélyén menekültem, aztán mégis elkerülhetetlenül feléje fordultam. Ösztönösen tudtam, hogy ha lefeküdnék George-dzsal, egy olyan nemiséget ismernék meg, aminek eddig a közelébe se jutottam. És annak ellenére, hogy ilyen beállítottságok és érzelmek csatáztak bennem, kedveltem, sőt szerettem egész egyszerűen mint embert. Ott ültem a verandán, egy darabig képtelen voltam megszólalni, és tudtam, hogy pirulok, és reszket a kezem. És hallgattam a zenét és az énekszót a domb oldalán a nagyteremből, és úgy éreztem, mintha George a nyomasztó boldogtalanságával kirekesztene valami elképzelhetetlen gyönyörűségből és pompából. Akkoriban úgy tűnt, fél életem abban a hitben telik, hogy kirekesztenek az élet szépségeiből; jóllehet az eszemmel tudtam, hogy ez ostobaság, hogy például Maryrose irigyel, mert azt hiszi, Willinek meg nekem mindaz megadatott, amire ő annyira vágyik: azt hitte rólunk, íme két ember, akik szeretik egymást.”

 

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

 

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2008

 

fordította: Tábori Zoltán

 

 

Márffy Ödön

Magyar mesterek

Corvina Kiadó

 

Festő, grafikus. 1902 és 1904 között Párizsban tanult, itt ismerkedett meg a Fauves mozgalommal és a kubizmussal, mindkettő nagy hatással volt művészetére. Budapesten 1907-ben volt először önálló kiállítása. 1908-ban részt vett a Nyolcak művészcsoport megalakításában, 1924-ben vezetésével jött létre a KÚT (Képzőművészek Új Társasága).

Társadalmi és művészi magatartásbeli kettősség húzódott végig pályáján. Életműve nagyobb részét a színek költészete, a tiszta festőiség jellemezte, viszont időnként előtérbe kerültek a szigorú kontúrokkal körülhatárolt, grafikus jellegű képei. A Tanácsköztársaság idején nem viselt tisztséget, 1919 után nem emigrált, sőt, Ady özvegyével, Csinszkával kötött házassága révén másokon is segített.

Derűs polgári idill, különbéke, az életöröm festészete jellemzi Márffy művészetét. Az egykorú szakirodalom lírai impresszionistának és expresszív naturalistának nevezi őt. Márffy művészete a harmincas években teljesedett ki. A kostruktivizmus és a dekorativitás kettőssége mindvégig jelen volt képein, de korszakunkban az utóbbi tendencia megerősödése jellemezte inkább. Par excellence festő volt, színekkel oldott meg mindent. Az állandóság érzését ébresztő szerkezeti rendet hiába keressük képein. Nem fogalmazta át úgy a valóság színeit, mint tették a fauves mesterei, de a színek izgatottá, pihegővé váltak ecsetje nyomán. A spontán lendületű, ideges ritmusú változatosságból, a lilától áthatott színek és a fény nászából alakult ki Márffy egyéni stílusa. Kassák Lajos így ír Márffy képeiről: "Légiesen könnyűek, színben és vonalban gazdagok, invenciózusak és finoman megmunkáltak. Első hatásukban majdnem meseszerűek, de a való világba kapcsolódásuk mégis kétségtelen. Valami halk, nosztalgikus líra csendül ki belőlük, s talán a valóság és álom között élő ember lírája, el nem rugaszkodás a reális talajról s mégis állandó vágyakozás az elérhetetlen után."

És így vallott Kassáknak önmagáról: "Összevont és képpé szublimált emlékeimet festem meg. Nem támaszkodom semmire, illetve csak az életem tartalmára, mely szorosan hozzátartozik a való világhoz. Azt hiszem, festeni annyi, mint új összefüggéseket kifejezni az ábrázolás nyelvén."

Márffy Ödön gyökeresen festői temperamentum. Elsősorban színeket és fényeket lát s nem formákat és vonalakat: a világ jelenségei színekben és fényekben áradnak bele s vetítődnek vissza vásznára. De az ő színlátomásai nem impressziók: nem a dolgok fölött lebegő oszló-foszló fátyol pillanatnyi elkapása, - a dolgok lényege és mélye szólal meg harsány, komoly és testes színeiben. Nem mulandó fények játszanak ezeken a széles ecsettel odavetett csöndes vizeken, s nem fölszáradó borulatok vetődnek ezekre a bizonytalan tömbű hegyekre: a hegy, a víz, a fa, a levegő, a tér s a megállott idő örök színei Márffy Ödön kékjei, pirosai, zöldesbarna és erős sárga foltjai. Márffy nem választja le a színt a formáról, hanem képzeletben lerombolja az egész világdarabkát, amelyet képére szorít, s újra fölépíti az önmagában őrzött háborgó, életretörő szín-káoszból.

 

Bizonyosan ez adja tájképeinek, s különösen nagyszerűen összefogott, tömör vízfestményeinek szuggesztivitását: e tájak egytől-egyig túl vannak a pillanatnyiságon, sőt túl a valóságon; abban a vadonat frissességben ragyogónak előttünk, ahogy a teremtés egykor elősodorta a hegyeket és vizeket a senkiségből, vagy ahogy a művészt teremtés kiontotta e világokat a valóság zavarából. Közvetlen élményként születtek e tájak a festő lelkében s közvetlen élményként hatnak a képek szemlélőjére.

 

S még csodálatosabb, ahogyan a művész emberi lelkeket tud megragadni a színen át. "V. M. Kisasszony arcképe éppoly kevéssé portré szoros értelemben, mint az "Almaszedő leány" képe, ösztönös és lényegi átélések ezek is mint tájai. V. M. kisasszony arca nem legfontosabb a képen: bár elmerült távolba révedése a nézőt is túlvezeti a kép keretén egy tágabb és messzebb világba, amint viszont az almaszedő lány tekintete primitívebb és egyszerűbb igénnyel a szeme előtt csüngő zöld almán tapad meg, s a fölé hajló ággal záródik körül. V. M. képén fontos a test határozott és hangsúlyozott körülzárása a kék ruha szövetével, mintegy ellentéteként a szellemi hatású fejnek, melyet a háttér kavargó lombszíneinek nyugtalansága húz alá: egy differenciált lélek kaleidoszkópjának kivetítődése. S az almaszedő parasztlány képén, ahol a test és ruha inkább csak jelezve van, legfontosabb a három harsányzöld alma színfoltja, melynek egyszerű valósága és naivsága a keresetlen arc igazi lelki körülfoglalása.

A "Nyár" című nagy kompozíció, melynek lényege a vonalas fölépítés lenne, nem ennyire végleges s kivált a fekvő alak bizonytalan helyzete egységbontó: különös, hogy a kép egyik sarkába vetett csendélet, s három égő pipacs pirossága, (a tiszta színesség) mennyit lendít a kép egységén. A színben és a színeket úsztató fényben van Márffy Ödön legmélyebb erőssége, amint azt megragadó hatású fényvázlata, a "Lakoma" is bizonyítja.(Sárközi György)

lhomályosították, még inkább pedig az expresszionistának nevezett művészet alkotásainak tanulmányozása után körülbelül annyi megállapítható, hogy legújabb korunknak ez a művészeti mozgalma a természettől, mint az ábrázolás mintájából igyekezett függetleníteni a művészt. Ennyiben visszahatás volt a naturalizmusra és annak származékára, az impresszionizmus művészeti irányára.

A mi művészetünkben 1911-ben vált érezhetővé erősebben ez a művészeti mozgalom. Kernstok Károly volt az előkészítője, Párizsban látott példák hatása alatt. 1911-ben az ő szellemi patronátusa alatt nyílt meg a "Nyolcak" első kiállítása: Kernstokot nem számítva, hét fiatalember felvonulása, kik mind Párizsban szívták meg magukat az új művészet tanításaival. Az expresszionizmusnak nemcsak a neve, de a fogalma is ismeretlen volt még akkoriban itthon, s arra, hogy az ő vergődő próbálkozásuk egy egész Európát megrengető vergődésnek folytatása, álmában sem gondolt itthon senki. A "Nyolcak" hét ifja között tűnt fel először Márffy Ödön. Nem volt közöttük a legmarkánsabb egyéniség, se furcsaságok, se merészségek eléggé meg nem különböztették társaitól, kik határozottabban tudták mondanivalójukat a maguk fejlettebb eszközeivel, a maguk kialakultabb belső képe szerint kifejezni. Tíz esztendő távolából nézve vissza arra a kiállításra, Márffy művészetének képe meglehetősen elmosódottan néz ki belőle.

Tíz esztendő múltán először jelent meg most Márffy terjedelmes gyűjteményével s nyilvánosság előtt (a Magyar Stúdió termeiben). Kiállítása gyors végignézésre is egyéniséget éreztet, önálló mondanivalókat, példaképektől többé-kevésbé független kifejező-módot, s mindezen felül az elképzelésben valami olyan temperamentumot, amely az ő legsajátabb sajátja. Márffy nyilvánvalóan azok közé a művészek közé tartozik, kiknek egyénisége nem képes egy-egy alkotásukban teljesen feloldódni, kiknek egész oeuvreje szükséges ahhoz, hogy az ember teljes valósága szerint megismerhesse őket. Az egyéni gyűjteményes kiállítások egyébként is szerencsés újításai korunknak: az olyan természetű művészek megismerésére, mint Márffy, egyenesen nélkülözhetetlenek.

Első körültekintésre feltűnik, hogy Márffy újabb művei között kevés a figurális ábrándozás - nem az arckép, hanem az alakos kompozíció. Pedig azokkal kezdte pályáját, és első feltűnésének korából való az a két női akt is, melyet most másodszor is kiállított. Miközben a térmegoldás problémáitól elfordult, azonközben mehetett végbe benne a nagy átváltozás, amely igazi valóját takarta föl előtte és ébredhetett annak tudatára, hogy az ő hazája nem a formák birodalma, hanem a színeké. A régi Márffy meg sem közelítette színességre a mai Márffyt. Nagy fejlődését látjuk ebben is, de abban is, hogy a természet logikájával kevésbé helyezkedik szembe, mint hajdan. A természet az inspirálója, a természet formai jelenségeit színezi meg képzelete. Színei is a természet színei, de miként formái, amazok is egy forró temperamentum párázatában látszanak, tehát mégis mások, mint a természetéi, néhány fokkal hevesebbek és izgatottabbak nála. A hevület és a lázaskezű alkotás ugyan nem csak az expresszionisták ismertető jele. Impresszionistának lenni is annyit jelentett, mint a természet jelenségváltozásainak pillanatnyiságát felvillanó szemmel elkapni és lázasan csapkodó kézzel megrögzíteni. S természetes, hogy a temperamentum, mely a festő szemét és kezét mozgatta, bizonyos fokig az ábrázolatot is megmásította: akármennyire a természet közelében igyekezett is maradni a festő, alkotása némiképpen önmagához is hasonlóvá lett, nem csak a természethez. Az expresszionizmus, ahogy az Márffy művészetében nyilvánul, az impresszionista festők eszközeivel él, de ami lényegesen megkülönbözteti tőlük, az tartózkodása az illúzió-keltéstől. Az expresszionista megveti az ábrázolás művészetének azt az ősi képességét, melyet a görögök olyan nagyra tartottak Zeuxisban és Parrhasiosban: hogy ábrázolásukkal a valóság látszatát tudták kelteni. Az expresszionista önmagát, temperamentumát igyekszik éreztetni a valóság-illúzió rovására. Mennél vadabb az expresszionista, annál messzebb igyekszik rugaszkodni a természettől, s akadnak elméletíróik, akik elhiszik, hogy a művész teljesen elvonatkozhatik a természettől.

Márffyt festői ösztöne és gondolkodásának józansága szerencsésen megóvta az ilyen túlzásoktól. Az ő expresszionizmusa tulajdonképp csak fokozottabban lírai impresszionizmus. Néhány fokkal minden hevesebb benne, mint a valóságban: színei erejük és egymáshoz való viszonyuk szerint, vonalai és foltjai. Koncipláló módját jól megmutatják rajzai, amelyek gyors elvonatkozások a természettől a természettel szemközt. Ábrázolhat az a rajz embert, állatot, fát vagy házat, ami a szemet megcsapja rajtuk, az az alkotó termperamentum heve. Ugyanígy van az ember festményeivel is. "Körhintá"-ja a természet víziója is lehetne, aminthogy az is kavargó színességével, melyben a lokális színek, a fény- és árnyék okozta színváltozások elegyednek, hol befedik, hol kitakarják egymást, mely igazi monet-i vizionárius erővel idézi vászonra egy tarka pillanat bonyolult színességét, de amelyben mégis az a forróság a megragadó, mellyel az alkotó temperamentum színről, imbolygó formáról visszasüt

(Elek Artúr)

 

Corvina tavaly elkezdte újra kiadni a rendszerváltás előtti kismonográfia-sorozatát. Az érdeklődés nem fogyott irántuk, viszont a belső és a külső egyaránt pókhálóssá vált. A két újrafazonírozott klasszikus (Munkácsy, Csontváry) után itt egy vadonatúj kötet, Márffy Ödönről. Márffyt a műkereskedelem tolta be a figyelem középpontjába az elmúlt két évtizedben.

 

 

 

Rockenbauer Zoltán: Márffy.

Corvina, Budapest, 2008.

Minden kor mást szeretett benne: alaptagja volt az első magyar modernista csoportosulásnak, a Nyolcaknak (de a Tanácsköztársaság idején nem kompromittálta magát), a két világháború között biztos polgári egzisztenciát épített ki magának, budai villával, értelmiségi szalonnal és persze Ady özvegyével, a nyughatatlan Csinszkával. Az elmúlt években még magasabbra nőtt az ázsiója, hiszen benne volt a „magyar vadak” társaságában: vagyis az avantgárd legkorábbi pillanatában, 1905 tájékán szívta magába a párizsi fauve-hatásokat. (Plusz ismerte Matisse-t és kiállított a fauve-ok fő fórumán, az Őszi Szalonban.) A látványosan tördelt, érdeklődő amatőröknek kiadott kötetet Márffy legnagyobb kutatója, Rockenbauer Zoltán jegyzi. Rockenbauer pár éve már letett egy vaskos életmű-katalógust az asztalra, így nem jelentett számára nehéz feladatot, hogy egy olvasmányos életrajzot összeállítson. A különösen részletgazdag reprodukciók között végigvezeti a könyvolvasót Márffy Ödön pályáján, a kishivatalnok párizsi utazásától kezdve az avantgárd kísérleteken keresztül a Gresham-kör mellé való besorolásáig. Sőt még azt sem hallgatja el, hogy az ötvenes években Márffy próbálkozott szocreál kompozíciókkal is, majd megélhetésképpen közepes csendéletek és tájképek tömkelegét gyártotta le.

 

R. G.

 

Artmagazin .

 

 

 

 

 

 

Összeállította: Kerekes Tamás

Corvina Kiadó